– Az elmúlt nyáron, az örmény Ararat elleni kupabúcsút követően köszöntél el Fehérvártól. Hogyan telt az elmúlt bő fél év?
– Pihenéssel, valamint azzal, hogy végre újra apa és férj lehettem. Ami a legfontosabb kellene, hogy legyen az életben, a munka azonban sokszor a nem kívánt irányba tereli a hangsúlyokat.
– Örültek, hogy végre otthon van apa, vagy egyszer csak túl sok lett belőled?
– A gyerekeim azért már abban a korban vannak, hogy szeretnek önállósodni, Dominik fiam a maga huszonegy évével értelemszerűen az is, a tizennégy éves ikrek viszont örültek, hogy van végre apataxi is.
– A taxizáson túl mivel teltek a napjaid?
– Főként futballal, jártam meccsekre, jó volt idegeskedés nélkül nézni a találkozókat, bár szeretett csapatomért, az Újpestért rendre szorítottam, sajnos sokszor hiába. Reméljük, a nem túl rózsás helyzet hamarosan javul.
– Hosszú évek tapasztalatával a hátad mögött hogy érzed, szörnyen kimerítő hivatás a sportigazgatói?
– Folyamatos szolgálat, nulla huszonnégyben, másképp nem is lehet ezt a munkát végezni. Ha valaki nincs erre felkészülve, jobb, ha bele sem kezd. A játékosok, az edzői stáb, a klubalkalmazottak irányítása szép feladat, de borzasztóan időigényes.
– De te ezt szereted, nem?
– Sőt, nagyon szeretem, bár ha nem lenne ilyen támogató, megértő családom, biztos más foglalkozás után néznék.
– Milyen erényekkel kell bírnia egy jó sportigazgatónak?
– Legyen határozott, korrekt, becsületes, szorgalmas, legyen benne alázat és legyen víziója.
– Ezek a tulajdonságok téged egyaránt jellemeznek?
– Igen.
– Akkor jó sportigazgató vagy.
– Azt nem tudom, lehet, másnál mások a kritériumok, én ezek mentén igyekszem dolgozni. Sokszor mondják, túlságosan is játékospárti vagyok, de hát ha egyszer belőlük élünk. Őket kell építeni, ettől még elfogadom a kritikát.
– Van tehát hiányosságod is?
– Hogyne. Sokszor túl jólelkű vagyok, és túlzottan is törekszem igazságosnak maradni. Mondjuk úgy, a korrektségem nem mindig kifizetődő.
– Visszaélnek vele?
– Persze.
– A játékosok elsősorban?
– Mindenki.
– Sok jó mondatod közül megragadt bennem egy az évek alatt, mégpedig az, hogy a magyar futball a kifogások sportja. Hogy ebben az iparágban mindenki talál magyarázatot arra, mi miért nem sikerül(t), miért nem megvalósítható, mi a kudarc oka. Mindent rá tudnak valamire kenni.
– Pedig amikor ezt mondtam, még nem voltak új, modern stadionjaink, remek pályáink, szóval akár még találhattál is valósnak tűnő magyarázatot, de nem sok minden változott, a futball szereplői az időközbeni infrastrukturális fejlesztések ellenére is megtalálják a kifogásokat, játékosok, vezetők egyaránt. Pedig nehezebb immár magyarázkodni, mert a klubok helyzete stabil, kiválóak a körülmények, mégis sikerül…
– De mire jó a sok kifogás? Arra, hogy ne kelljen annyit dolgozni?
– Nem feltétlenül. Mondok példát. Mindig találnak kifogást arra a klubok, miért nem építenek be több magyar fiatalt. Pedig azon néhány egyesületen túl, amelyeknél a nemzetközi eredményesség hajszolása miatt nem feltétlenül ez a prioritás, a többiek nyugodtan megtehetnék. Mégis mindig akad kifogás, noha ez lenne az egyetlen járható út. Találni azért üdvözítő kivételt, hogy veszélyes pozícióban lévő klub bízik a fiataljaiban, ám ez a ritkább. Pedig feltételezhetően jóval több a tehetségünk annál, mint amennyit a klubok hajlandóak a nagyközönségnek megmutatni. A tét oltárán rendre elvérzik azonban ez az ügy.
– Milyen lenne az ideális magyar futballstratégia? Mint amilyen a horvát, ahol felettébb hangsúlyos a hazai tehetségek felfedezése, gondozása, értékesítése?
– Igen. Egész pontosan a szerb-horvát példa volna követendő. Ebben a két országban is léteznek kiemelt klubok, de azok is felépítik és beépítik a fiatalokat. Vegyük csak a Dinamót, amelyik a tehetségek kineveléséből, menedzseléséből és eladásából él. Márpedig én nem vagyok hajlandó elhinni, hogy nálunk nincsenek hasonló tehetségek. A számok ugyan azt mutatják, nincsenek, de legalább próbálnánk tenni ellene, nagyobb bátorsággal nyúlni a fiatalokhoz.
– Belátható időn belül változhat ez a siralmas helyzet?
– Remélem. Muszáj lenne ezt az utat járni. Ettől még lehetne három-négy olyan klub, amelyik az eredményes nemzetközi szereplésért küzd, a kettő nem zárja ki egymást.
– Bő két éve nyilatkoztad, még mindig nem ismerték fel idehaza a tulajdonosok, mennyire fontos poszt a sportigazgatóé. Azóta sem?
– Nem. Hogy miért nem? Talán mert nincs meg a kultúrája. Nem tart még ott a futballunk, hogy elfogadjuk, nem kell mindent a tulajdonosnak eldöntenie. Találni kivételt, de ebben is messze vagyunk még az ideálistól.
Kovács Zoltán (jobbra) dolgozott sportigazgatóként az Újpestnél, a Diósgyőrnél és a Fehérvárnál is (Fotó: Nemzeti Sport Online)
– Edzősködni miért nem akartál soha?
– Nem is tudom, talán mert sosem éreztem rá késztetést. Az A-licencem megvan, szerettem volna a Pro-licencre is jelentkezni, de nem engedtek felvételizni, mondván, úgysem akarok edző lenni. Pedig azt gondolom, a több tudás sosem árt.
– Miért nem adtad be, hogy kacérkodsz az edzősködés gondolatával?
– Mert az nem én lettem volna.
– Az edzői a sportigazgatóénál is idegőrlőbb hivatás?
– Más. Nem irigylem az edzőket. Magamban már megfogalmaztam, idővel mivé válnak, de nem szeretném ezt írásban viszontlátni, szóval maradjunk annyiban, megváltozik a személyiségük. Legalábbis amíg állásban vannak. Nem vagyok megfelelő alkat, nem is voltak soha edzői ambícióim. Akadt amúgy tréner, aki kérte, üljek le a kispadra. Jobb, ha nem teszem, feleltem. Szerintem minden második meccsen kiállítanának, miközben egyébként jó a kapcsolatom a játékvezetőkkel. De a mérkőzés heve biztosan kiváltana belőlem olyan reakciókat, amelyek nem megengedhetőek.
– A futballban fontos ugye, hogy a csapat és az edző közt legyen valamiféle kémia, harmónia, összhang, hasonlóképp fontos, hogy ugyanez az edző és a sportigazgató közt is meglegyen?
– Ha megvan, az egy szerencsés találkozás, dolgoztam én így is, meg úgy is. Érdekes, akkor, amikor „úgy” volt, azaz nem nevezhettük egymást puszipajtásnak, értük el a legnagyobb sikereket. Nem kell az edzőnek és sportigazgatónak egymással vacsorázgatnia, arra ott a család, ez pedig munka. Nem feltétel a szoros viszony, attól még lehet a közös elvek mentén jól együttműködni.
– De az elvekben egyezni kell?
– Abban azért nem árt.
– Ha abban is van különbség?
– Akkor intelligencia kérdése, hogyan kezeled a helyzetet.
– Mi alapján választasz elsősorban edzőt?
– Az a legnehezebb része a futballnak. Eltalálni, hogy kivel lehet sikeres a csapat. Én például úgy tartom, nincs jó, meg rossz edző, csak sikeres és sikertelen. Az edzői erények közül számosat fel lehet sorolni, és felállíthatod te a tökéletes profilt, hogy milyen széles legyen a taktikai repertoárja, hány nyelvet beszéljen, mennyi időt töltsön videózással, mennyit az edzőcentrumban, a végén egyedül az számít, sikeres vagy-e vagy sem.
– Min múlik akkor, hogy valaki sikeres lesz-e?
– Azon, hogy illik-e a csapathoz. Hogy emberileg passzolnak-e egymáshoz a játékosokkal. Hogy a stáb miképpen tud együttműködni a kerettel. Miközben előfordulhat, hogy jó ember az edző, optimális a viszony a játékosokkal, mégsincs eredmény. Arra sosincs garancia. De ettől olyan szép játék a futball.
– Hogy abszolút kiszámíthatatlan.
– Az.
– És játékost kiválasztani?
– Azt könnyebb. Azt sem könnyű, de könnyebb. Nagyobb a választék, könnyebben és alaposabban csekkolható a jelölt.
– Mik a meghatározó kritériumok a kiválasztáskor?
– Nyilvánvalóan befolyásolhatják anyagi szempontok, hogy kit engedhetsz meg magadnak. Szempont lehet a nemzetiség, nem jó például, ha túl sokan képviselnek egy nációt, az könnyen klikkesedéshez vezethet. Mindig profilokat állítunk fel, hogy az egyes posztokra mik az igények. Magas legyen vagy inkább mozdulatgyors, robbanékony vagy játékintelligens, persze az ember magasat, gyorsat, mobiliset, dinamikusat akar, de olyat nehéz találni. Itthon azért rendre kompromisszumokat kell kötni, még a jó bért garantáló kluboknak is, mert nem mindenkinek vonzó a magyar bajnokság. Előfordul, hogy bár meg tudnád fizetni a kiszemeltet, nem akar az NB I-ben játszani.
– Azért rendre elég jól toboroztál, talán csak egy kivétellel: amikor Fehérvárra ügyes, de a nemzetközi szintet fizikailag még csak nem is súroló magyar játékosokat vittél.
– Egyetértünk. De ha valaki átfésüli a Vidiben eltöltött hat évemet, láthatja, nem csak azért foglalkoztattunk magyar játékosokat, hogy a szövetségi ajánlásnak megfelelve fel tudjuk venni az annak fejében járó támogatást, hanem mert meggyőződéssel hittem abban, egy magyar topklubnak lehetőséget kell adnia az adott pillanatban a legjobbnak ítélt hazai labdarúgóknak. Hasonló elv mentén ugyancsak szerettem volna, ha beépítünk néhány tehetséges fiatalt a csapatba, ami nagy kihívás, de azt gondoltam, nem lehet, hogy ne próbáljuk meg. Lehet, beletört a bicskám, de ezt tartottam feladatomnak. Ezért is akartam magyar edzőknek is esélyt adni. Itt egy magyarországi topklub, topjátékosokkal, tessék, mutasd meg, mire vagy képes. Mindenki maga eldöntheti, a kinevezett szakemberek ráerősítettek-e a magyar edzőkkel szembeni sztereotípiákra, vagy javítottak a megítélésükön…
– A fehérvári időszaknál maradva: volt egy nagyon sikeres periódusa a bajnoki címmel, kis híján a BL-be jutással, de dicséretes El-szerepléssel, illetve volt a kevésbé dicső vég, Marko Nikolics távozása után. Mi okozta ezt a rendkívül látványos visszaesést?
– Maradjunk annyiban, a nemzetközi sikerek, illetve az MK-győzelem után nem tudtunk sajnos szintet lépni, ahogy azt más magyar klub megtette. A Fehérvár is domináns csapat idehaza, nem tudott azonban a Ferencvároshoz közelebb férkőzni.
Kovács Zoltán sportigazgatói tevékenykedése során egyszer nyert bajnoki aranyérmet, egyszer Magyar Kupát, és egyszer jutott be az Európa-liga csoportkörébe a Fehérvár (Fotó: Nemzeti Sport Online)
– Az El-szereplés után kijelentetted, biztosan nem kell újabb hat évet várnia a Vidinek arra, hogy ismét csoportkörös legyen. Hát, most nagyon úgy néz ki, mégis. Ez is csak azt mutatja, a futballban seperc alatt elromolhat az is, amiről addig azt gondoltuk, tökéletesen működik?
– Még csak három év telt el, a Vidiben benne van a lehetőség, hogy bejöjjön a jóslat, nagyon sajnálnám mindenesetre, ha nem lenne igazam. Ugyanakkor tény, a nemzetközi kupák lebonyolítása miatt bajnokként ma sokkal könnyebb csoportkörbe jutni, mint dobogósként. A BL-ben elég egy bravúr, hogy főtáblás légy, az El-ben minimum kettő, esetleg három kell.
– A minden szempontból megfelelő edzőt megtalálni a kulcskérdés tehát, de a jó edző egyszersmind nehéz ember is?
– Minden edző az. Sőt, minél jobb edző valaki, annál nehezebb ember. Erre az egykori játszótársaim jóvoltából külföldi példákat is tudnék sorolni… A Fradi Szerhij Rebrov személyében megtalálta mindenesetre a neki megfelelőt, de Fehérváron Marko Nikolics is jó választásnak bizonyult. Az eredmények legalábbis őket igazolták.
– Lehet azért magyar edzővel is nemzetközileg sikeres egy klub?
– Az eddigi próbálkozások azt mutatják, nem, én mégis igyekeztem az ellenkezőjét bebizonyítani. Leginkább persze nekik kéne bizonyítaniuk. Én lehetőséget tudok kínálni, mindenben a segítségükre lenni, a többi rajtuk múlik. Mindig hinni fogok abban, hogy magyar edzővel is sikerülhet, de sokaknak sok mindenben változniuk kéne, a tudást, a diplomát maguknak kell megszerezniük.
– Miért nincs legalább három-négy harmincas-negyvenes, modern, felkészült, tanult magyar tréner?
– Van azért néhány, remélem, megkapják a lehetőséget, hogy bizonyítsanak. De nekik is csak azt tudom ajánlani, minél többet utazzanak el külföldre, járjanak ott nyitott szemmel, mert rengeteget tanulhatnak. Sok olyan tapasztalatra tehetnek szert, amit az edzői tanfolyamokon képtelenség elsajátítani. Az is gond, hogy a magyar futball nem tudja azoknak a játékosoknak a tapasztalatait hasznosítani, akik az elmúlt húsz-harminc évben külföldi karriert futottak be, ami persze egyéni felelősség is, mert sokan közülük nem voltak hajlandóak tanulni, képezni magukat. Aki úgy véli, neki bármi is jár pusztán azért, mert jó játékos volt, nagyon rosszul gondolkodik, azért nem jár semmi, legfeljebb tisztelet. Csak a tapasztalat nem elég ahhoz, hogy érvényesülj, az mindig egy hiányos tudás marad. Tanulni márpedig a futballkarrier közben is lehet. A nálam is idősebb generáció abban hibázott, hogy azt gondolta, a fantasztikus játékosmúlt miatt neki járnak előjogok, csakhogy ez nem így működik. Isteni ajándék a tehetség, de tanulás, szorgalom, munka nélkül mit sem ér.
Melyik csapat búcsúzik az NB I.-től az idény végén?
Kiemelt fotó: FourFourTwo