„Amikor az Atlético elöl a 130 milliós játékosával hat emberrel védekezik a saját tizenhatosán, az számomra maga a hányinger “ – Interjú Kemenes Szabolccsal

34 évesen a patinás III. Kerületi TVE-t igyekszik felvinni a másodosztályba, de nem ám a gólvonalról, a kispad mellől irányítva az övéit. Jóllehet simán lehetne még rajta kapuskesztyű, Kemenes Szabolcs a 12 éve dédelgetett álmát kezdte el megvalósítani az edzősködéssel. Szó lesz arról, mikor kell felköpni és aláállni, hogy mi volt a baj a Fradiban, mit jelent neki a tévézés és hogy miért nem csapja földhöz az 5.50-kor megszólaló vekkert.


(X) Regisztrálj a Büntetőn keresztül az Unibetre, és befizetési bónuszod mellé 10 ezer Ft ingyenes fogadást is kapsz ajándékba!


 

– Az edzősködést jobban élvezed, mint egykor a védést?

– Sokkal. Amikor két éve abbahagytam az aktív játékot, sokfelől megkaptam, hogy miért fejeztem be ilyen fiatalon, évekig védhetnék még, engem azonban az edzősködés sokkal inkább motivált.

 

– Volt benned egyfajta kiábrándulás is, ami a kispad felé terelt?

– Nem, egyszerűen csak ennyire vonzott az edzői szakma. Már egész fiatalon felütötte a fejét bennem a gondolat, először 2008 nyarán, amikor az egyik ciprusi klubomtól már elköszöntem, de nem volt még meg a másik. Akkor alaposabban átrágtam magamban, mihez kéne kezdenem, és elég erősen megfogalmazódott bennem az edzősködés gondolata, hogy egy nap majd efelé tendálnék. Egy év múltán a keresztszalag-műtétem miatt még több időm volt végiggondolni, mi legyen az utam, csak aztán jött a Honvéd ajánlata, amiből ugye lett egy hétéves kapcsolat. De a kispesti évek vége felé már egyértelmű volt, merre fogok orientálódni.

 

Amúgy pedig már a ferencvárosi mesterem, Gellei Imre is éreztette velem, van bennem elemzői véna, adott is videofelvételeket arra kíváncsian, mit látok rajtuk, én pedig analizálgattam a különböző játékhelyzeteket, jellemzően persze egy-egy kapu előtti szituációt, hogy a pontrúgásoknál mit csinál az ellenfél, én hogyan mozdulok ki egy-egy labdára.

 

Kapusként elég sok időm volt megfigyelni a játékot, úgy azért könnyebb elemezni real time-ban, mint középpályásként, kétszázas pulzussal. Aztán elérkezett 2017 nyara, és Budaörsre igazolva úgy egyeztem meg Bognár Györggyel, amellett, hogy védek, a stáb tagja leszek. Eleinte főleg a kapusokkal foglalkoztam, de Gyuri mellett az edzői szakmába is egyre nagyobb kanállal kóstoltam bele, és azt kezdtem érezni, megtaláltam magam az új szerepkörben.


Vajon az edzőváltással ki tudja harcolni a bennmaradást a Honvéd? Az Unibeten az NBI bajnokára és kiesőire is fogadhatsz! Kattints ide az ajánlatokért!


– Amikor huszonkét évesen először elgondolkodtál a hogyan továbbról, a zenélés is benne volt a pakliban? Hogy szakítva a futballal rockzenésszé válsz? 

– Igen, megfordult a fejemben, de az is, érdemes-e feladni egy hobbiért azt, amit hatéves korom óta szívvel-lélekkel csinálok. Belevágni a bizonytalanba… A rock and roll életforma persze tetszett volna, a turnék, koncertek, bulik csábítása, de meggyőztem magam, a miénk rétegzene, ami jobb, ha megmarad szenvedélyemnek, s amúgy is inkább csalódásként élném meg, ha tíz év múltán is ötven embernek zenélnék egy pincében. 

 

– És a szakkommentátorkodás? Hasonlóképp élvezed? Mert nagyon úgy tűnik, a képernyőre születtél.

– Örülök, ha így látják, amúgy tényleg imádom. Eleve azzal tölteném ugye az időmet, hogy meccseket nézek, elemzek, aztán a haverokkal beszélgetek róla, így is azt teszem, csak valamivel nagyobb hallgatóság előtt. Sokszor kérdezik, nem izgulsz? Nem, felelem, de gondolom, valaki vagy születik ezzel a képességgel, hogy nem frusztrálja a kamera, vagy nem. Semennyire sem tölt el idegességgel az élő adás ténye, sosincs bennem félsz, hogy hú, most mi lesz. Nekem ez egy kiváló terep arra, hogy elmondjam a futballról alkotott véleményemet, és mert folyamatosan naprakésznek kell lenni, éberen is tart. Ha hülye vagy, azt a néző egyből kiszúrja. 

 

– Melyik a legkönnyebb munka a kapusság, edzősködés, szakkommentátorkodás hármasából? 

– Egyik sem könnyű. Úgy közelíteném meg inkább a kérdést, melyiknek kisebb a súlya. Szakkommentátorként azért kisebb a felelősséged, nem rajtad múlik az eredmény, edzőként vagy kapusként annál inkább ugye. 

 

– Azért ez irigylésre méltó állapot: imádott hobbi, és egy olyan főállás, amiben megtaláltad önmagad.

– Az benne a legjobb, hogy ha öt óra ötvenkor csörög a vekker, örömmel kelsz fel rá, és nem az van, hogy anyázva odacsapod a földhöz. Na, felkelt a nap, menjünk, csináljuk, rendre ez az érzés fog el, nemkülönben azért, mert van egy remek stáb mellettem, az edzői öltözőben nagyon jó a kémia. Teljesen más ez, mint játékosként, sokkal grandiózusabb a feladat. Mégiscsak egy huszonhárom fős játékoskeretet és tízfős szakmai stábot kell nap mint nap motiválnod, de ugye sokkal nagyobb hatással tudsz lenni a csapat és az egész klub életére. Mégis nagyon komfortosan érzem magam ebben a szerepben, nem terhes négyszer megnéznem a meccsünket, ha pedig azt látom, a csapat és a játékos is fejlődik, még nagyobb az örömöm.  

 

– Ménfőcsanakon nehéz győzni?

– Érzem a zrikát a kérdésben, de igen. Nálam nagyon nem mindegy, miért nem nyerünk. Két sitt volt az idén, Balatonfüreden és Ménfőcsanakon. A füredi vereség után egy rossz szavam nem lehetett, volt kapufánk, vagy tíz helyzet, az egy olyan nap volt, előfordul. A csanaki zakó más, ott nem volt tempója a játékunknak, az vállalhatatlan teljesítmény volt. Erre is tudni kell reagálni, ahogy persze a hat nullás győzelmet követően sem szabad a melledet verve óbégatni, hogy de királyok vagyunk. Én abban hiszek, hogy ha jó a játék, abból születhetnek jó eredmények.

 

– És hogy viseled a vereségeket? Olyan rosszul, mint Klopp vagy Mourinho, aki hajlamos olyankor az élő fába is belekötni, vagy bírod?

– A vereség típusától függ. Ha úgy kapunk ki, mint Füreden, nincs mit tenni, felköpsz, aláállsz, ennyi, mert ha megkérdezed magadtól, tehettél volna-e többet, a válasz az, hogy nem. Olyankor kevésbé vagyok mérges vagy önmarcangoló. Ha viszont a játékosok, illetve a stáb nem teljesíti azt, amit elvárnék, ha azt érzem, egyedül rajtunk múlt, hogy nem forgattuk el a kulcsot a zárban, morcos vagyok. A futball azért a sportok királya, mert elég egy hiba, hogy gólt kapj és elbukd a meccset. Egyetlen más sportágban sincs így.

 

– A Kerület tetemesnek nevezhető hatpontos előnnyel vezeti a tabellát, kijelenthetjük, hogy fel kell jutnotok a másodosztályba?

– Túlzás, hogy kell. Játékosként mondjuk idegbajt kaptam attól, ha egy edző azt találta mondani, a következő meccsre készülünk, hát miért nem lehet valami értelmeset is, gondoltam, aztán amióta átkerültem a sötét oldalra, tökéletesen tudom, miért mondják ezt. A Bicske ellen játsszuk az utolsó bajnokinkat, mármost ha én azzal vegzálnám a héten a futballistáimat, hogy gyerekek, én a Bicske ellen trófeát akarok a magasba emelni, a fókusz lekerülne a hétvégéről, úgy aligha nyernénk, akkor pedig cseszhetnénk a májusi ünneplést. Edzőként ismertem meg, milyen meccsről meccsre haladni. Ettől még él a kérdés, hogy mi is a célunk. A szezon elején azt gondoltam, elég erős a keret ahhoz, hogy az első háromban végezzünk, már látom, elég erős ahhoz, hogy az első két hely valamelyikén. Bajnokságot nyerni azonban bármilyen szinten nehéz. Vince Lombardinak, a Green Bay Packers egykori edzőjének volt a mondása, hogy „nem vesztettük el a meccset, csak kifutottunk az időből”. Nos, az lesz a bajnok, aki május végén épp az első helyen áll.

 

– A Kerületben olyan tapasztalt futballisták szerepelnek, mint Bori Gábor vagy Remili Mohamed – mennyire nehéz az ő tiszteletüket kivívni?

– És ott van még Rajczi Péter, Czvitkovics Péter, utóbbi játékosedzőként, de nyugodt szívvel mondhatom, az első pillanattól magától értetődő volt, hogy én vagyok a vezetőedző, ők meg csinálják azt, amit mondok. Sosem fordult meg a fejemben, hogy én nyerem meg a meccseket, és nem ők, ahogy bennük sincs szerintem olyan, hogy „hadd magyarázzon a hülyegyerek, mit érdekel engem”. Nagyon könnyű velük, sőt, akár könnyebb, mint a fiatalokkal, mert értik a futball dinamikáját, az alaptörvényeit, nem kell külön hangsúlyozni, kinek mi a szerepe. Csupa jót mondhatok el róluk, példás az edzésmunkájuk.

 

– A fiataloknak?

– Esetükben a generációs különbségeket kell figyelembe venni, hogy más Bori Gábor és egy tizenhét éves játékos motivációs készlete, utóbbinak más a norma, de biztosan nem rosszabb ember a fiatal, csak más kulcs kell hozzá, mert egész egyszerűen más kort élünk.

 

– Van, aki inspirál edzőként?

– Persze. Gellei Imre pedagógiája nekem ma is alap, és ha Csertői Auréllal voltak is konfliktusaim Pakson, sosem venném el tőle, amit tud, sőt, át is veszem azokat. Marco Rossitól szintén tudtam tanulni, ahogy persze a külföldi szakemberektől is ellesek, amit tudok. Nekem a futballban az jelenti a szépséget, amit a labdával csinálok. Amikor az Atlético elöl a 130 milliós játékosával hat emberrel védekezik a saját tizenhatosán, az számomra maga a hányinger. Ettől még nyilván becsülöm és elismerem Diego Simeonét, csak épp az a futball áll közel hozzám, amit Jürgen Klopp alkotott Liverpoolban. De bigott követője senkinek sem vagyok. 

 

Kemenes Szabolcs hét éven át, 173 mérkőzésen védte a Honvéd kapuját (Fotó: Profitipp)


– Mit gondolsz, a mai magyar trénerekben mennyire van meg a tanulás iránti vágy? Legelébb is benned.

– Ebben én nagyon nagy pozitív változást látok. Az edzői tanfolyamokon számos olyan trénerrel találkoztam, akiben masszívan megvan a tanulás és a fejlődés iránti vágy. Ma már ugye nem az a kérdés, hozzájutsz-e a legmodernebb tudáshoz, információkhoz, hanem hogy mennyi melót vagy hajlandó ebbe belerakni.

 

Emlékszem, kint jártam Skóciában, és vagy három órát beszélgettem az egyik klub edzőjével, aki alapos részletességgel számolt be a klubmodelljükről, módszereikről, mire én megkérdeztem, de ezt miért árulod el nekem, az idegennek? Miért ne, felelte.

 

A bölcsek kövét bárki birtokolhatja, a lényeg, hogy hány óra munkát teszel bele a mindennapokba.

 

– Te hányat?

– Változó, de napi tíz-tizenkét órát biztos. 

 

– Mégis, mi lehet az oka, hogy még mindig kevés fiatal magyar tréner kap szerepet a honi első és második vonalban?

– Azért Csizmadia Csaba ott van az élvonalban, az NB II-ben Waltner Róbert, Huszti Szabolcs megkapta a Debrecent, ahol Tőzsér Dániel sportigazgató, Hajnal Tamás a Fradiban szakmai vezető, Gera Zoltán és Tímár Krisztián az utánpótlás-válogatottaknál dolgozik, szóval zajlik azért egy generációváltás. Ahogy egy edzőnek kell bátorság ahhoz, hogy bedobja a mélyvízbe a fiatalt, egy sportigazgatónak vagy tulajdonosnak is kell ahhoz, hogy nullkilométeres trénert állítson a csapat élére. És persze nem mindegy, mi a cél. Egy kiesés elől menekülő együttes ritkán alkalmaz fiatalt, a Premier League-ben is Sam Allardyce-t hívták megmenteni a West Bromot. A Rangersben is kellett egy nagy levegőt venni, mielőtt kinevezték a liverpooli U18-ból Steven Gerrardot, de bejött. A futballban a játékosmúltadra való tekintettel megkaphatod az esélyt, de fél éved van kábé arra, hogy megragadj. A játékosok előtt meg a második kérdésig van hiteled. Ha az elsőre nem tudsz történetesen felelni, még elfogadják, ha a másodikra sem, elvesztél.

 

– A következő másfél éved elég fontos lehet a karriered szempontjából, elvégre ha feljutsz, és jól szerepelsz a Kerülettel a második vonalban, a neved bizonyára bekerül a sportigazgatói, tulajdonosi noteszokba.

– Ezt nem tudom… Azt viszont igyekszem a játékosaimba is betáplálni, hogy sosem tudhatod, ki figyel, azaz egy edzőmeccsen sem szabad egy pillanatra sem kihagyni, mert nem tudhatod, épp ki lesi meg az adott mérkőzést, mit lát meg benned. Ott van Zimonyi Dávid esete, ha nem játszik a Lipót a Zetével, és Sallói István nem szeret bele, lehet, az évi ötven góljával ma is Lipóton játszik. Ezért is gondolom azt, hogy amíg nálunk sokáig elfekvő állásnak gondolták a játékosmegfigyelői pozíciót, a következő években rendkívüli jelentőségű lesz, sokkal hangsúlyosabbá válik, mert ez valóban az a terület, amelyikben nagyon sokat kell fejlődnünk.

 

– Amúgy ha lenne egy valami, amit megváltoztathatnál a magyar futballban, mi lenne az?

– A miliőt, ami körülveszi. Mert még mindig azt érzem, a megítélése kétes, sok cinikus hang kíséri. Pedig a magyar futballisták sem dolgoznak kevesebbet, mint mások, és nem igaz, hogy nem fejlődik a honi foci. A két Eb-szereplés, a Fehérvár és a Fradi El-, illetve BL-csoportkörös szereplése egyaránt dicséretes, és az NB I színvonala is emelkedik, ma már azért sok meccsen futballt látsz. Ha vannak jó eredmények, sokan megülik a hullámot, kudarc esetén viszont felerősödik az élcelődés. De ahogy fejlődik a futballrendszer, úgy fejlődnek majd a játékosok is.

 

– Kapusokban mindig jól álltunk. Mit gondolsz, te kapusnak születtél?

– Számomra is hatalmas kérdés, miért lettem kapus… Nem volt ugyanis evidens. Kisgyerekként sosem a kapuba akartam állni, később a haverokkal a teremtornákra is csak akkor mentem el, ha nem kell védenem, ehhez képest 1993-ban úgy mentem le az első Fradi-edzésemre, hogy „csókolom, Kemenes Szabolcs vagyok, kapus szeretnék lenni”. De hogy ez honnan jött? Amikor például huszonkét évesen elgondolkodtam a hogyan továbbról, az is megfordult a fejemben, hogy elkezdem mezőnyben nulláról. Utolag persze már nagyon örülök annak, hogy a kapusposztot választottam, edzőként ugye felbecsülhetetlen érték, hogy hosszú éveken át figyelhettem hátulról a játékot.

 

– Tizennyolc évesen egy évet eltölthettél a Charltonban, nem sikerült azonban megvetned a lábad Angliában. Miért nem?

– Egyfelől mert nem voltam elég jó, másfelől pedig ami munkát hajlandó vagyok beletenni ebbe az egészbe edzőként, arra sosem voltam képes kapusként. Ezt be kell vallanom. Alighanem azért, mert sosem voltam akkora rajongója a kapusságnak, mint az edzői posztnak. Emlékszem, azért gyakran kérdeztem meg magamtól azután, hogy épp sokadszorra is agyonrúgtak a labdával, kell-e ez nekem, akik viszont eljutottak a válogatottig, biztos sosem kérdezték meg. Valószínűleg az edzősködéssel jött el az én időm.

 

– Azért van, ami Angliában olyannyira beléd égett, hogy abból amúgy is profitálsz?

– Életemben egyszer kaptam a személyemnek szóló kritikát, és nem szakmait, de azt sosem felejtem el. Egy edzésen odajött hozzám a tréner, és odabökte: miért nem mosolyogsz? Én csak néztem. Mosolyogj, folytatta, élvezd, amit csinálsz. És jobban belegondolva rájöttem, tényleg mindenki mosolyog körülöttem, mosollyal az arcán érkezik meg edzésre, pedig az ugye a Premier League-volt, ahol azért van nyomás. Vagyis a kőkemény munka és a mosolygás nem zárja ki egymást. Jobbá még senkit nem szidtak.

 

– Bár nem úgy tűnik, mintha a múlton bánkódó típus volnál, és nincs is miért, két dolog érdekelne. Bánt-e, hogy nem lettél a Ferencváros meghatározó kapusa, illetve, hogy épp azután nyert bajnoki címet a Honvéd, hogy te eligazoltál?

– Ma már csak nevetni tudok rajta.

 

A Fradiban épp abban az időszakban szerepeltem az első csapatban, amikor kizárták, volt öt elnöke, káosz uralkodott, nem kaptunk fizetést, mindennek tetejében pedig Szűcs Lali örökségét kellett volna átvennem. Túl fiatal voltam én ehhez, szinte gyerek, nem álltam készen egy ekkora feladatra.

 

A Honvéd aranyérme nem jelentett nekem akkora meglepetést, amikor a szezon közben interjút kértek tőlem, elmondtam, a Vidi és a Honvéd kerete a legerősebb. Ott is voltam a „bajnoki döntőn”, bent ünnepeltem utána a srácokkal az öltözőben, sokkal inkább örültem a sikerüknek, semmint azon bánkódtam volna, miért nem velem jött össze. Oda tartozónak éreztem magam. A mai napig jó kapcsolatot ápolok amúgy a Honvéd régi motorosaival.

 

Kemenes Szabolcs 15-ször védte a Ferencváros kapuját (Fotó: Nemzeti Sport Online)


– Lehet, edzőként éled majd meg azokat a sikereket, amiket futballistaként nem.

– Lehet, de amúgy sincs idő a múlton merengeni.

 

– Szerinted jobb edző leszel, mint amilyen kapus voltál? És azért annak sem voltál rossz.

– Nem tudom, azt viszont igen, hogy sokkal többet vagyok hajlandó megtenni érte, sokkal nagyobb alázat van most bennem. Én azért sokat vádoltam magam amiatt, hogy nem vagyok válogatott, hogy miért nem kínál nekem egy nagy klub zsíros szerződést, most már tudom, az is megnehezítette a pályafutásomat, hogy olyan célokat tűztem ki magam elé, amelyek nem voltak reálisak. Mert ezek az álmok összenyomtak. Ha beengedtem egy labdát az edzésen, mindjárt felötlött bennem a kérdés, hogy lesz ebből válogatott, és ez így egyre inkább tört össze. Így aztán edzőként egy cél lebeg a szemem előtt: a létező legjobb Kemenes Szabolccsá válni. Hogy az az életem végéig az NB III-at jelenti-e, vagy annál magasabb szintet, nem tudom, egy biztos, még egyszer nem hagyom, hogy bármi is összenyomjon.


Kiemelt fotó: Nemzeti Sport Online

0 0 votes
Article Rating

Írj hozzászólást

1 Comment
Oldest
Newest Most Voted
Inline Feedbacks
View all comments
El pato loco
El pato loco
4 hónapja

Kemenes Szabolcs, te magad vagy a hányinger a pofátlanul részrehajló szakkommentároddal, szégyent hozol az amúgy is megtépázott hírnevű hazai sportszakmára.

1
0
Would love your thoughts, please comment.x
()
x