„Az elsőtől az utolsó játékosig mindenki együtt lélegzett a másikkal” – Interjú Juhász Rolanddal

A közelgő Európa-bajnoki rajt apropóján tán nem árt kicsit múltidézni, az öt évvel ezelőtti élmények újraéléséhez az egyik franciaországi főszereplőt, Juhász Rolandot szólaltattuk meg. Szó lesz a legutóbbi, valamint az idei csapatról is, ahogy a saját terveiről és (olvasóink jóvoltából) a Vidiről is.


(X) Regisztrálj a Büntetőn keresztül az Unibetre, és befizetési bónuszod mellé 10 ezer Ft ingyenes fogadást is kapsz ajándékba!


 

– Azt mondtad kevéssel a franciaországi Eb után, ha egész karrieredben nem nyertél volna semmit, csak a marseille-i élményt kapod a sorstól, már megérte volna futballistának állnod. Ennyire meghatározó volt a torna és különösképp az a mérkőzés?

– Egyértelműen. Ugyanígy gondolom ma is. Maga a meccs, az azt körülvevő hangulat, a várakozás, ami a tornát, az osztrákok elleni győzelmet követően pedig az Izland elleni mérkőzést megelőzte egyaránt fantasztikus élményt jelentett. Nekem ugye az első meccsem volt az Eb-n a marseille-i, ezért is tartom különös becsben. Valamennyi fellépésünkön kitettek magukért a drukkerek, de talán mind közül kiemelkedett a marseille-i szurkolás. Bár nem nyertünk, győzelemmel felérő döntetlent harcoltunk ki a meccsvégi egyenlítéssel. Minden játékosnak azt kívánom, éljen át hasonló varázslatot. A futball nyújtott számos élményt, olyanokat is, amelyekről azt gondoltam, nem lehet fokozni, de ami Marseille-ben megadatott, azt tényleg nehéz volna felülmúlni, talán csak egy tornagyőzelem érhetne fel vele.

 

– Nem számítottál már alapembernek, Izland ellen is Fiola Attila sajnálatos sérülése miatt szerepeltél. Könnyen elfogadtad, hogy nem vagy már biztos kezdő te, aki világéletedben kulcsember voltál?

– Az embernek magában kell rendeznie ezeket a kényes kérdéseket. Tudtam, nem tartozom a szövetségi kapitány kedvenc futballistái közé, de elfogadtam. Abban sem voltam biztos, hogy a huszonhármas keretbe beválogat, meg is kérdeztem ezt tőle később, azt felelte, ez meg sem fordult a fejében. Szóval úgy vágtam neki a tornának, mintha csak tizenhét éves volnék: hogy bizonyítanom kell, nem jár semmi alanyi jogon. Sosem vártam el persze, hogy különleges előjogok illessenek meg, de egészen más úgy a keret tagjának lenni, hogy nem érzed a bizalmat. Ettől még mindenfajta rossz érzés nélkül néztem végig az osztrákok elleni kilencven percet, sőt éppen abban mutatkozott meg a csapat ereje, hogy az elsőtől az utolsó játékosig mindenki együtt lélegzett a másikkal, ahol tudtuk, segítettük egymást, senki nem kesergett amiatt, miért nincs a gyepen, a lehetőségben bízva dolgozott kőkeményen.

 

– Mindennek eredményeként a három csoportmérkőzés egyikén sem kaptunk ki, hatalmas meglepetést keltve. Lehet, ti magatok sem számítottatok ilyen szereplésre.

– Tény, nem mi voltunk az esélyesek, nagyon jól sikerült azonban a felkészülés, fizikailag a topon voltunk, az időzítés, a formába hozás is ült. Újra végigpörgetve a történéseket, főleg az első, osztrákok elleni mérkőzést, nyilván fontos volt az is, hogy számos necces helyzet nekünk kedvezzen, a nyitómecsen sikerült átvészelni a találkozó eleji nehéz pillanatokat, a lehetséges fordulópontokból mi jöttünk ki jobban. Mindehhez nagyon kellettek a drukkereink. Azt sejtettem, hogy lesz részünk szurkolásban, de hogy ilyen mértékű lesz a biztatás, hogy a miénk lesz a torna legjobb szurkolótábora, arra nem feltétlenül számítottam. Nagyon sokat adott ez nekünk.

 

– A már említett „egy mindenkiért, mindenki egyért” felfogás, valamint a nagyszerű kondicionális állapot mellett miben rejlett még a csapat ereje?

– Abban, hogy bátran játszottunk, kishitűség nélkül. Mertünk futballozni. Nem nagyon volt persze vesztenivalónk, ezért is játsszhattunk bátran, de rengeteget segített a szurkolói támogatás, ilyen hangulatban nem is lehet rosszul futballozni.

 

– A bátorság valóban lerítt a csapatról, ebben nyilván nagy szerepe volt Bernd Storcknak is. Mit talált ő el mondhatni tökéletesen?

– Elsősorban a fizikai felkészítést. Megcsináltunk egy mini alapozást. Általános vélekedés, hogy a hosszú klubszezon végén a tornára kiégve érkeznek meg a játékosok, mi akkor, ahogy a jelenlegi válogatott játékosok többsége szintén, abban a szerencsés helyzetben voltunk, hogy viszonylag hamar véget ért a bajnokság, és egy kis pihenő után belevághattunk az így egész hosszú Eb-felkészülésbe.

 

Az elején nem is értettem, miért kell ilyen nehéz fizikai melót végeznünk egy teljes idénnyel a hátunk mögött, kiderült aztán, mennyire hasznos volt. A végén frissített a szakmai stáb, én pedig tényleg élesnek éreztem magam, kijelenthető, nagyon precíz volt a felkészítés.

 

Játékban is eljutottunk a megfelelő szintre, márpedig ha a fizikai, mentális, taktikai rész egyaránt rendben van, abból kisülhet a jó eredmény. Át kellett vészelnünk egy-egy rázósabb szituációt, de a felkészítésnek hála, valamint a közönségünk segítségével sikerült, így aztán ami korábban nem volt jellemző a válogatottra, hogy rendre jól jön ki a vészes helyzetekből, annak a csapatnak a sajátja lett, és valahol ezt érzem a Marco Rossi-féle együttesen is, hogy van egy olyan tartása, ereje, magabiztossága, amelynek hála úrrá tud lenni a nehéz pillanatokon. 

 

Juhász Roland 96 alkalommal énekelhette a magyar himnuszt a válogatottban (Fotó: Getty Images)

 

– A portugálok elleni kilencven perc volt talán az egész Eb legőrültebb meccse.

– És a legjobb is egyben. Nem azért mondom, mert mi játszottuk, hanem mert a nemzetközi futballberkekben is sokan így vélekedtek. Nyilván a hat gól miatt is. Azért azt, hogy a későbbi tornagyőztes megelégszik ellenünk az iksszel, előzetesen aligha remélhettük. Azon az összecsapáson is megmutattuk, joggal vagyunk ott az Eb-n, hogy nem a véletlen műve a korábbi két meccs eredménye. Megérdemeltük a továbbjutást. Régen megtanultam, az élet semmit nem ad ingyen, mindenért meg kell dolgozni, az a kilencven perc is ezt igazolta. 

 

– Nyilvánvaló zsenialitása mellett Cristiano Ronaldo az internetet is bejáró hisztijeit te ott a gyepen érzékelted?

– Görcsösebbek voltak a kelleténél, biztos nem tetszett nekik, hogy amikor épp megnyugodhattak volna, mehettek ismét az eredmény után. Hogy Ronaldónak mennyire fontos szerepe van a csapatban, az akkor is kiderült. Arra sem gondoltunk volna, ellenünk hisztizik majd a leginkább, de hát rendkívüli jelentőségű volt nekik a meccs. Mi a „lesz ami lesz” felfogással mentünk bele, és kerekedett belőle egy szenzációs mérkőzés. Izland is nagyon erős ellenfél volt, a portugálok ellen azonban felszabadultabban játszhattunk. 

 

– A nyolcaddöntőben már nekünk is volt tét, bár a torna egyik esélyesével, Belgiummal kerültünk össze. A remek csoportszereplés után feltételezzük, őszintén hittetek abban, tovább lehet jutni, ami a két ország válogatottjának erejét ismerve korábban elég abszurd elképzelésnek tetszett volna.

– Ami nagyon bosszantó volt, hogy jól tudtuk, a kontrajtékban igen erősek, mégis meg tudtak minket kontrázni. Eden Hazard talán a legjobb válogatottbeli meccsét játszotta, erről a belga sajtóban is cikkeztek. Beszélgettem néhányukkal, nem hittek abban, hogy nagy eredményt érhetnek el a tornán, úgy érezték, taktikailag nincsenek ahhoz kellőképp felkészítve. Bár világsztárok voltak egytől egyig, a null négy ellenére mondhatom, azon a meccsen nem volt akkora különbség a két csapat között.

 

A találkozó vége a vereség ellenére ugyanolyan emelkedett hangulatban telt, mint máskor, megünnepeltek bennünket a drukkerek, büszkén énekeltük közösen a himnuszt. Az öltözőben persze érezni lehetett a csalódottságot, de muszáj reálisan értékelni. Véget ért egy utazás, amelyre mindenki roppant büszke lehetett.

 

– Hát még itthon milyen ünneplésben részesültetek.

– Leírhatatlan az a szeretet, amit kaptunk. Más sportágbeliek biztos megorrolnak rám ezért, ugyanakkor ez a torna is bebizonyította, miért kezelik másként a futballt. Mert nincs még egy sport, amelyik ekkora tömeget megmozgat, amelyik ilyen érzéseket vált ki. Olyanok mondták, bárcsak tartana még számunkra az Eb, akik amúgy nem követik a futballt. A játékosok is emocionális lények, de ha a munkáddal sikerül másokból nagyon mély érzéseket kiváltani, ha azzal örömöt szerzel, annál jobb nincs. Ma is emlékszem a marseille-i meccs előtti csendespihenőre, ahogy végiggondoltam, hogy tizenöt millió magyarért fogok játszani… Ez azért óriási megtiszteltetés, egyben hatalmas felelősség.

 

– Kilencvenötször képviselhetted a magyar drukkereket a gyepen, majdnem százszor… 

– Egy percig sem bánom, hogy nem lett meg a száz. Száznál egyébként biztos megálltam volna a Bozsik József iránti tiszteletem jeléül, ezt jóval korábban elhatároztam. Nem lett száz, ez van, azért sem, mert Bernd Storck nem tartotta fontosnak a játékomat, jóllehet két évvel az Eb után is El-meccseken szerepeltem a Vidivel. Georges Leekensszel beszélgettem a válogatottságról, de addigra már döntöttem. Ki tudja persze, hogy alakul az az öt meccs? Lehet, csak rontott volna azon a csodálatos befejezésen, amit az Eb-szereplés jelentett. Ez így volt kerek, a habbal a tortán. Amúgy meg soha nem vártam el, hogy kötelezően meghívjanak, azt sem, hogy ajándékba adjanak még öt meccset. Sosem vágytam ajándékra.

 

– Amikor gyerekként nap mint nap rohantál a hat huszas vonat után, hogy leérj sulikezdésre Tápiószecsőre, majd siettél vissza Pestre az MTK-val edzeni, alighanem épp ez a vágy hajtott, hogy minél több válogatott mérkőzésen húzhasd magadra a címeres mezt.

– Valószínűleg igen, még ha nem is tudatosult akkor bennem. Az utolsó általános iskolai évemben már az MTK játékosa voltam, de otthon akartam befejezni a sulit, ezért egy évig ingáztam. Sok mindenről lemondtam, de nem szeretném sajnáltatni magam, mert ha ki is maradt jó néhány dolog a gyerekkoromból, kaptam azóta annyit a futballtól, hogy abszolút megérte. Nem az foglalkoztatott, miből maradok ki, bár serdülőként még nem is a százszoros válogatottság volt a vágyam, hanem az, hogy futballistává váljak.

 

– Ahhoz azért, hogy elérd a hat huszast, negyed hatkor-fél hatkor kellett kelni, minden nap. Kérdés, a maiakban megvan-e ez a fajta áldozatvállalás, alázat, akarat?

– Mások ma a körülmények, más a mentalitás. Torghelle Sanyival van egy kis egyesületünk, azt építgetjük, két éve foglalkozunk ott gyerekekkel, van immár tapasztalatunk. Nem indulhatunk ki ugyanakkor abból, hogy mi még sokszor salakos pályán edzettünk, a maiak ezt nem értik, nem is érzik át a súlyát, de örülök annak, hogy nekik már mások a lehetőségeik, bár éppen ezért kellene sokkal inkább megbecsülni mindazt, ami megadatott nekik. Tisztelet a kivételnek persze. Nyilván én sem szerettem, amikor idősebbek jöttek a „bezzeg a mi időnkben” szöveggel, mégis, más ma a hozzáállás. Nekünk ettől függetlenül a maximumot kell kihozni belőlük, és persze tudatosítani, azért ma sincs mindenhol kolbászból a kerítés, becsüljék meg, ami jutott, mert lehet, a következő klubjukban nem lesz minden olyan szuper.

 

Juhász Roland és Torghelle Sándor a tápiószentmártoni Aranyszarvas Sportegyesületben gyermekekkel is foglalkoznak (Fotó: Bors Online)

 

– Mondhatnánk persze, hogy a világ lett más, és mert a maiak mindent megkapnak, ráadásul mindenből a legjobbat, kényelmesebbé váltak, csak akkor valamiképpen versenyhelyzetet kellene teremteni. Mert az angol, francia is megkapja a csúcsminőséget, mégis tövig nyomja a gázt.

– Valóban, de lehet, otthonról is mást kellene hozni. Az sem visz előre, ha a szülő feltétlenül úgy érzi, neki kell értékelnie a meccseket, ilyen-olyan tanácsokkal ellátni a gyereket, mert a zongortanárnő dolgába sem szól bele a szülő, nem kezdi el verni a billentyűzetet, csak hát a focihoz mindenki ért. 

 

– Pedig ha nem születik valaki Messinek, alighanem vasakaratra, konok elszántságra van szükség ahhoz, hogy eljusson a válogatottságig.  

– Hogyne. A futball iránt az elsőtől az utolsó pillanatig ugyanazzal az alázattal kell viseltetni, soha nem engedhetsz ki. Mindig száz százalékon kell égni, ha nem, kapod a pofonokat, ahogy nekem is volt olyan időszak, amikor kaptam. Nehéz persze elengedni, tudni, mikor hagyd abba, én is focizgathattam volna még, de nem az a szint lett volna, amit elvárok magamtól. Ezt is fontos felismerni, ahogy azt is, alázat, akarat nélkül nem megy, miközben folyamatosan arra kell törekedni, hogy jobbá válj.

 

– Edzőként is igyekszel nyomatékosítani, hogy alázat, küzdőszellem, győzni akarás nélkül nincs siker, vagy ezeknek belülről kell fakadniuk, és rég rossz, ha figyelmeztetni kell rá valakit?

– El kell azért mondani, bár mindig nem lehet. Előfordult felnőtt játékosként, hogy kifakadtam, mert úgy éreztem, nem becsüli meg néhány csapattársam, milyen lehetőségek közt, milyen pályákon készülhet, az egyikükkel nemrégiben találkoztam, és megjegyezte, a fülébe csengenek a szavaim, mert megtapasztalta, milyen a másik oldalon, és ma már tudja, mennyire igazam volt. Arra azért figyelek, hogy ne rágjam folyamatosan a maiak fülét, de nyitottak, tudják, a segítő szándék vezérel.

 

– Miért fordultál az edzősködés felé? Azt lehetett gondolni, a sportvezetői karrier lesz a te pályád.

– A kettő nem zárja ki egymást. A hosszútávú terveimben valóban a sportvezetői munka szerepel, de jött egy páratlan lehetőség, Szabics Imre személyében olyasvalaki mellett dolgozhatok, akitől rengeteget lehet tanulni, az pedig nem baj, ha egy sportvezető tisztában van az edzői szakma rejtelmeivel. A mintegy húszévnyi játékoskarrier tapasztalatait is tudom persze kamatoztatni.

 

Sokan beleesnek abba a hibába, hogy azt gondolják, a szép játékospályafutás elég, hogy az feljogosítja őket arra, edzősködjenek. Csakhogy ez egy tévhit. Az edzői külön szakma, meg kell tanulni, még ha egy volt játékosnak nyilvánvalóan nem is kell mindent a nulláról kezdenie.

 

De ahogy futballistaként is meg kellett sok mindent tanulnia, trénerként sincs ez másként. Nagyon élvezem, szeretem ezt a munkát, amelybe ugyanolyan motiváltan vetettem bele magam, mint amikor  a hat huszas vonat után futottam tizennégy évesen. 

 

– Ugyanúgy kitűztél célt, mint akkor?

– Egyelőre fejlődni szeretnék. Mindig fontos volt, hogy haladjak, nem szerettem soha az állóvizet. Azt szerettem volna, ha felelősségteljes munkát végzek, játékosként is szerettem, ha van nyomás. Amúgy pedig úgy tudok majd hiteles sportvezető lenni, ha a pálya mellett is gyűjtöm a tapasztalatokat. 

 

A keret egy részével nemrég még együtt játszottál. Mennyire könnyű elérni, hogy a barátot, a korábbi bajtársat edzőjükként kezeljék?

– Egyáltalán nem nehéz. Elfogadnak edzőjükként, megkapom a tiszteletet, még ha nekem más is belépni az öltözőbe, mint Szabics Iminek vagy Torgehelle Sanyinak. De igazán otthonra leltem Fehérváron. 

 

– Egyfajta pozitív irigység azért elfog, ha arra gondolsz, a korábbi harcostársak közül Fiola Attila és Nikolics Nemanja is a részben hazai rendezésű Eb-re készülhet?

– Tökéletesen tisztában voltam azzal, a 2016-os Eb az utolsó lehetőségem, hogy nagy tornán szerepeljek. Azután egy kívánságom maradt már csak, hogy Magyarországon szurkolhassak Eb-meccsen a válogatottnak. Ez elég gyorsan megadatott. Bár edzőtáborba vonulunk, remélem, az egyik meccsen ott lehetek. Van, amit muszáj tudni elengedni.

 

– Ami azt illeti a maiaknak még nehezebb dolguk lesz, valódi halálcsoportban szerepelnek.

– Más szint ez a csoport, ahol a három nagyágyúból bámelyik lehet első. Felszabadultan kell játszanunk, de bizakodásra adhat okot, hogy amióta az eszemet tudom, mind közül a jelenlegi válogatott a legkiegyensúlyozottabban tejesítő társaság. A játékos megtalálták a közös hangot a kapitánnyal, Marco Rossi mindenkit használ, csapatként erősek, kíváncsian várom, ilyen rangos ellenfelekkel szemben mire mennek. A Nemzetek Ligájában is jó csapatok ellen szerepelt remekül a csapat, ez most azért más szint lesz. De az egyéni karrierek szempontjából is fontos a szereplés, ha például a számos klub által figyelt Szalai Attila jó meccset játszik Kylian Mbappé ellen, még kapósabb lehet. Sallai Roland topbajnokságban futballozik, de egy-két jó meccsel lehet, még jobb klubba kerülhet. 

 

– Ha játéktudásban nem is, akaratban hozza a világszínvonalat a Rossi-együttes.

– Abszolút. S ha még többen szerepelnének valamivel magasabb szinten… 

 

Ingyenes tippjáték: ahol a vesztesek a nyertesek

 

Olvasói kérdések

B. Bence: Álmodtál karriered elején arról, hogy egy igazi sztárcsapatban játszol majd? Lett volna rá lehetőséged?

– Mindig is a válogatott volt a legnagyobb álmom, szerettem volna persze klubszinten is még egy lépést megtenni. Az egyetlen hiányérzet, hogy nem sikerült kipróbálnom magam egy rangosabb bajnokságban, remélem azonban, edzőként vagy sportvezetőként összejön.

 

F: András: Ha klubmenedzselésről, filozófiáról, profizmusról, szemléletről beszélünk, miben látod a legnagyobb különbséget a Vidi és az Anderlecht között? Mi lenne az, amit átvennél az Anderlechttől, ha te lennél a Vidi sportigazgatója?

– Jó kérdés. Mindig figyeltem, sokat tanultam karrieremben. Az biztos, ma sokkal könnyebb megvalósítani az elképzeléseket, mint lett volna tizenöt éve, ma több klubban is minden adott a profi munkához. A magyar futball jó úton halad, de mindig lehet fejlődni, én most edzőként dolgozom azért, hogy a Vidi is előrébb tudjon lépni.

 

J. András: A nyári átigazolási szezonban melyek azok a régiók, ahonnan leginkább tervez a klub játékosokat igazolni?

– Nem egy könnyű kérdés. A magyar bajnokság egyre vonzóbb olyan külföldiek számára is, akik korábban elérhetetelennek bizonyultak. Próbáljuk kihasználni a kapcsolatokat, amiket Imi scoutként, edzőként, egykor játékosként szerzett.

 

K. Gáspár: Milyen poszton látod legfontosabbnak az erősítést?

– Hosszú ideje vallom, hatos poszton kellene erősíteni. Ha nem is túl látványos, nagyon fontos szerepkör, ahhoz, hogy egy csapat jól működjön, egy futballozni is tudó, a védekezésben is jeleskedő hatos kell.

4 1 vote
Article Rating

Írj hozzászólást

0 Comments
Inline Feedbacks
View all comments
0
Would love your thoughts, please comment.x
()
x