„El kellett fogadnom, a puszta létezésemmel is irritálok egyeseket” – Interjú Torghelle Sándorral

Valljuk be, titkon jó néhány ellendrukkere azt remélte, egy nap kedvenc csapatának a mezét is magára ölti Torghelle Sándor, de hogy a többség ma is bármit megadna egy ilyen típusú labdarúgóért, afelől nincs kétségünk. A rossz hír, hogy az olyan mentalitású futballista, mint amilyen a 42-szeres válogatott csatár is volt, nem terem minden bokorban – immár azonban a III. kerületi sportkoordinátor feladata felfedezni a jövő „Sanyijait”.



 

Nikolics Nemanja nyilatkozta nekünk a minap, rúghatott ő akárhány gólt egy meccsen, sosem lazsálhatott egy percet sem, mert te mindig olyan elánnal, szenvedéllyel edzettél, mintha az lett volna életed utolsó tréningje, így féltve helyét, neki is mindig, minden egyes edzésen száz százalékig oda kellett tennie magát.

Így volt. Folyamatosan a jobb teljesítményre ösztönöztem, nem ragadhatott bele a komfortzónájába, és gondolhatta azt, „én úgy is játszom, nincs senki, aki veszélyeztetné a helyemet” – neki is bele kellett adni apait-anyait, mert tudta, látta, nyomom ezerrel, le akarom őt győzni. Ez a win-win helyzet egyébként, amikor egymást motiváljuk és sarkalljuk jobb teljesítményre, amivel az edző is nyer, mert bármelyikünket nyugodt szívvel állíthatja be a csapatba. Ehhez persze az is kell, hogy két jó felfogású, józanul gondolkodó futballista rivalizáljon, s a mi harcunk sosem ment túl az egészséges határon, tökéletesen elfogadtuk a másikat.

 

Mégis, honnan ered ez a sosem múló küzdőszellem, akaraterő, lelkesedés?

Azt hiszem, örököltem. Gyerekkoromban is csak az munkált bennem, hogy menjek előre, csináljam, legyek én a legjobb. Nekem is voltak persze határaim, nem mindent lehetett akaratból megoldani, de később, amikor érzékeltem, mennyit ér ez a képességem, hogy bizonyos hiányosságokat lehet vele kompenzálni, rátettem még egy lapáttal. Mindig volt, ami motiváljon, mert gyerekként is mindig akadt valaki, aki valamiben jobb volt nálam – az egyik több gólt rúgott, a másik gyorsabb volt, a harmadik magasabbra ugrott –, olyankor az hajtott, hogy mindenben én legyek az első.

 

Ha eljátszunk a gondolattal, hogy ugyanez a tudás nem párosul ezzel az elképesztő akarattal, szerinted mire viszed?

Most mondhatnám, hogy a megye kettőig, bár azért nyilván nem, az ugyanakkor valószínű, nem lettem volna ennyiszer válogatott, nem jutok el a BL színpadáig, nem játszom a Premier League-ben. Sok összetevőn múlik, meddig jutsz, az alap a megfelelő mentalitás. Kell mellé persze szerencse, hogy elkerüljenek a sérülések, kellettek jó edzők, akik elfogadták, milyen vagyok, az effajta segítség nélkül nem vihettem volna sokra.

 

A segítség kapcsán csak nem arra gondolsz, hogy az átlagnál balhésabb gyerek voltál? Mert azt nehezen hinnénk el… 

Ugye? Mindig voltak ügyeim, szóval ha nem gondoltak volna tehetségesnek, jó néhányszor elküldhettek volna. Akadtak balhéim az iskolában, az edzésen is csináltam hülyeségeket, nem voltam az a mintagyerek, sosem húztam meg magam a sarokban, de láttak bennem valamit, így szemet hunytak a csibészségek felett.

 

Ha ma látok egy gyereket, akiben hozzám hasonlóan van egy kis flúg, de eszméletlen jó mentalitású és tehetséges futballista, igyekszem támogatni, és nem lemondani róla.

 

Jó ezt hallani, mert mindig úgy éreztem, ha a különösen balhés, gyerekkorában a csapattársát is lefejelő, kezelhetetlenül öntörvényű Zlatan Ibrahimovic ide születik hozzánk, sosem lesz belőle futballista. Kis híján persze Svédországban is elzavarták, végül azonban kiálltak mellette, mert a csillogó tehetségét annál többre tartották.

Éppen ezért mondhatjuk, hogy ez nem magyar jelenség, mindenhol kiveszőben vannak a karakteres futballisták, mert inkább csapatot építenek, azt vallva, a csapat győz, nem az egyén, pedig kell az egyéniség is. Az biztos, hogy a kilencvenes években több volt belőle.

 

Torghelle Sándor 42 válogatott mérkőzésén 11 gólt szerzett


 

Akartál amúgy valakinek bizonyítani? Szüleidnek, edzőidnek, csapattársaknak.

Soha, senkinek, csak magamnak. Egy játékos nagyon jól tudja, mikor teljesít jól és mikor gyatrán, innentől kezdve mindegy, ki mit mond. Én magamban mindig számot vetettem, de bizonyítani másnak? Minek? Rengetegszer előfordult, hogy ha a gólommal nyertünk, megveregette az edzőm a vállam, hogy „hú, de jó vagy, fiam”, aztán ha három nap múlva kikaptunk, én voltam a szemében a világ legrosszabb játékosa. Neki mit bizonyítsak?

 

A mentalitást tekintve látsz még idehaza „torghellesanyikat”?

Szerintem vannak. A III. Kerületben én is olyan típussal szeretek foglalkozni, aki jó hozzáállású, fejlődni akar, mert ha most még a háttérbe is szorult, a megfelelő mentalitással lehet, többre viszi, mint aki pusztán csak tehetséges.

 

A mentalitásod kapcsán: olvastam, hogy a pályád elején a Szpartak Moszkva, később az Asztana mesés ajánlatát is visszautasítottad, leginkább érzelmi alapon. Ennyire nem érdekel a pénz?

Dehogynem. Fontos a pénz, csak nem szabad, hogy minden döntést az befolyásoljon. Aki ismeri a pályafutásomat, tudja, sosem az motivált elsősorban.

 

Amikor Düsseldorfból hazatértem a Honvédhoz, a kazahok kínálta hatalmas összegről lemondva döntöttem az anyaegyesületem mellett, mondhatni nagyon sok milliót kidobtam az ablakon, de inkább játszottam szinte ingyen Kispesten, mert úgy éreztem, nekem arra van szükségem.

 

Amikor huszonegy évesen az MTK ajánlatát fogadtam el a Szpartaké helyett, a bérem a moszkvai fizetés tíz százalékát sem érte el. Az MTK-t másodjára sem a pénz miatt választottam, s ugyan nem bánnám, ha most ott lenne a bankszámlámon az az összeg, amiről önként lemondtam, nincs miért panaszkodnom.

 

De mi motivált leginkább? A győzelem? A góllövés? Az újabb és újabb harc?

Gyerekként elsősorban az, hogy beverekedjem magam a Honvéd felnőtt csapatába. Ehhez szorosan kapcsolódva a győzelem. Emlékszem, az Újpest mindig megvert minket, én meg persze mindig le akartam őket győzni, ez hajtott. És ahogy említettem, ha valaki valamiben jobb volt nálam, szintén piszkálta a csőrömet. Aztán be akartam kerülni az utánpótlás válogatottba, mert akkoriban nagy szám volt a Copa Mundial stoplis, és aki az ifiválogatottban szerepelt, kapott. Nekem meg persze nem volt, nem engedhettük meg. Két esélyem volt felhúzni: ha válogatott leszek, vagy ha szó szerint kikukázom a nagyok által kidobott darabokat. Megtettem végül mindkettőt. Eljutottam az ifiválogatottig, de előtte tényleg kiszedtem a kukából egy pár Copát, megragasztottam, persze úgy két rúgást bírt. Jöhetett aztán a Honvéd első csapata, én ott akartam játszani. Nem a Real Madridban, annál reálisabb célokat tűztem ki magam elé. Nem valami távoli, megfoghatatlant, hogy egy nap majd Angliában futballozom – az akkor meg sem fordult a fejemben, a Honvédban akartam. Nem „szerettem volna”, én azt akartam. És persze győzni, minden meccsen győzni.

 

Feltételezzük, minél nagyobb téttel bíró meccseken. Mert annak a típusnak tűnsz, aki minden héten a Fradival játszana.

Hogyne. Gyerekként is a Fradi ellen akartam megmutatni, végtére is az volt az első számú csapat, a kiválogatott gyerekekkel, sokszor termetre is a legnagyobbakkal, nekem meg ennél jobb kihívás nem kellett. Végtére is, az a menő, ha a legnagyobbat páholod el. Szerencsére sikerült is olykor vereséggel hazaküldenünk őket.

 

Mintha egész életedben csatákat vívtál volna, sokszor vérremenőeket, még akár a legjobb barátoddal, Juhász Rolanddal is. Azért az nagyon érdekes, hogy a meccsen úgy tudtad lekönyökölni, mintha ezeréves ellenséged lenne, nem pedig országos cimborád.

Azért ne állítsuk be őt szentnek! Inkább én kaptam rendre, és nem ő… Nem bánt senkivel kesztyűs kézzel, bárhogy is próbálja előadni az aranyos gyereket. No de nagyon jó barátok vagyunk, ennek ellenére előfordult, hogy úgy összevesztünk egy meccsen, hogy utána nem is beszéltünk egymással. Nagyjából tíz percig… Abban a kilencven percben viszont, amíg a pályán vagyok, nem érdekel, a barátom-e az ellenfelem, sőt ha az, még inkább motivál, hogy legyőzzem. 

 

Ellene volt a legnehezebb futballozni?

Meg Dragóner Attilával, Komlósi Ádámmal, Lipták Zolival szemben. Ha ők odaléptek, azt azért érezted. Adtak, és persze kaptak is. A futballozni akaró védők ellen szerettem játszani, mert tudtam, amiben én erős vagyok, abban ők kevésbé. 

 

Torghelle Sándor és Juhász Roland együtt játszottak az MTK-ban, Fehérváron és a válogatottban is, de egymás ellen is többször összecsaptak


 

Ki az, akivel a legjobban szerettél együtt játszani?

Kanta Józsival. Őt követi Sándor Gyuri és Nikola Mitrovics, de itthon a legtöbbet Józsi előtt futballoztam, márpedig ő mindig tudta, hova kérem a labdát, hogyan kell engem kiszolgálni. Roppant intelligens játékos.

 

Úgy tűnt, akkor is lubickolsz a gyepen, amikor teli torokból szidnak. S olykor mintha a szájukra vettek volna a drukkerek… 

Nem kerestem a bajt, nem vágytam a szidalmakra, de rendre megkaptam,

 

idővel pedig el kellett fogadnom, a puszta létezésemmel is irritálok egyeseket, úgyhogy nem foglalkoztam már vele, sőt lepergett rólam.

 

Biztos azt gondolták a drukkerek, a Torghelle úgy is bírja, és tényleg szívesen elvittem a balhét, úgy legalább nem bántották a csapattársaimat, ők nyugodtan futballozhattak. 

 

Mindig azt lehetett érezni, neked a pálya a világod, te oda születtél, akkor vagy önmagad, ha meccset játszhatsz.

Így is volt. Az most a feladatom, hogy a pályán kívül is ugyanúgy megvívjam a csatáimat, elvégre a B oldalt elkezdve is vannak a céljaim. Megvan a napi munkám, a III. Kerületi TVE-ben sportkoordinátorként az első csapat és az utánpótlás ügyeivel is foglalkozom, de ott vagyok az edzéseken is, igyekszem átadni a tapasztalataimat, utóbbit az utánpótlás-válogatottaknál segédkezve, valamint a Juhász Rolival közös egyesületünkben szintén. 

 

De nem hiányzik a játék?

Nem. Amikor az ősszel bejelentettem a visszavonulásomat, egy hosszú folyamatot zártam le, hisz évek óta tudatosan készültem a futball utáni életre. Az A licenszig jutva elvégeztem az edzői tanfolyamokat, a sportmenedzseri vizsgát is letettem. Biztos nehezebb lett volna egy sérülés miatt abbahagyni, vagy úgy, hogy bár én folytatnám, senkinek sem kellek, esetemben nem erről volt szó, szabad akaratomból döntöttem úgy, vége, így pedig könnyebb volt elengedni. 

 

De azt, hogy harminc éven át mindennap elindul az ember edzeni, aztán egyszer csak nem, és soha többé nem, sokaknak nagyon nehéz elfogadni.

Az a jó, hogy mindennap elindulok most is, ráadásul a futballpályára, csak már nem edzeni. Ha nem lenne munkám, a mit kezdjek magammal érzés biztos gyötörne. Olvasni persze sorsokról, hogy sokan érzik elveszettnek magukat a profi karrier után, felüti a fejét a depresszió, én ezt munkával igyekszem elkerülni, és persze tanulással, tapasztalatgyűjtéssel. Fel kell magam építeni, ahogyan azt már futballistaként is meg kellett tegyem.


Kiemelt kép: www.vasasfc.hu

0 0 vote
Article Rating

Írj hozzászólást

0 Comments
Inline Feedbacks
View all comments
0
Would love your thoughts, please comment.x
()
x
%d bloggers like this: