„Elkezdtem habzsolni mindazt, ami addig kimaradt” – Interjú Hrutka Jánossal

Cristiano Ronaldót szívesen menedzselné, tán még egy József Attila-verssel is megismertetné. A kilométereket örömmel rója, a hegyeket bátran mássza, gondolatait pedig hasonló lelkesedéssel osztja meg a Facebookon és a televízióban. A közvetítésékben arról is beszél, mi miért történt, legjobb barátja elvesztésére azonban ma sem talál magyarázatot. Üzenet a Himalájáról.


(X) Játssz a Nyerő Széria tippjátékkal, és vedd ki a részed a 8 millió forint összdíjazásból!


 

– Lenn a völgyben, lenn a mélyben, A kék messzeség ködében, A város távol zajában, Hagytam gondod, hazám s házam. Ezzel a Petőfi-idézettel köszöntél be a minap a Kutyahegyről Facebookon, de máskor is nagyon szívesen élsz versidézetekkel. Honnan az irodalom iránti gyengédség? Vagy inkább szerelem?

– Valószínűleg mindkettő. A megfejtésért amúgy a gyermekkorig kell visszakanyarodnunk, amikor szigorú napi rutin szerint éltem, a meccs, edzés, meccs háromszögében, burokban, de közben mindvégig megfelelési kényszerben, és ugye egy élsportoló kevés olyan dolgot tehet, amit kortársai minden további nélkül igen. Így aztán amikor harmincéves koromban vége lett a futballkarrieremnek, elkezdtem habzsolni mindazt, ami addig kimaradt: utazás, extrém sportok, nemkülönben pedig igyekeztem leszámolni a futballistákkal szembeni sztereotípiákkal, amikből már játékosként is elegem volt, és elkezdtem a kultúra, a művészetek iránt az addigiaknál aktívabban is érdeklődni, így jött az irodalom, elsősorban pedig a versek. 

 

– Napi rendszerességgel bújod a versesköteteket?

– Majdhogynem. Elég mély érzésű vagyok, a lelkiállapotomtól is függ, éppen mit veszek elő, no meg a hétköznapok történéseitől, hogy azok hogyan hatnak rám. A költészet pedig gyönyörű, egyedi módon tudja felöltöztetni ezeket az érzéseket, gondolatokat. Még az állandó szakkommentátorkodás előtt elkezdtem rendszerezni a költőket, írókat, nyilván azért is, hogy ha születésük vagy haláluk évfordulója egybeesik egy futballmérkőzéssel, idézni tudjak tőlük.

 

– Somos Ákossal a Spíler TV-n előszeretettel citáltok is részleteket a különböző alkotásokból.

– Igen, de igyekszünk megtartani az egészséges egyensúlyt, hogy véletlenül se menjen a közvetítés, illetve a szakmaiság rovására, amúgy pedig sokszor Márkus Ádám is partner ebben.

 

– Van kedvenced? Mármint költőd.

– József Attila. Hogy az ő élete mennyire volt viszontagságokkal teli, milyen véget ért („hát meglelte hazáját”), tudjuk, de amilyen szóképeket használ, tiszta szívvel fogalmaz, arra nekem nincsenek szavaim. Az ő költészete áll hozzám a legközelebb.

 

– Azt gondoltam amúgy, otthonról hozod az irodalom szeretetét.

– Nem, bár mérhetetlen mennyiségű könyv volt otthon – a szüleim a mai napig sokat olvasnak –, nagyimnál pedig olyan könyvsorozat, amit már gyerekként magamnak akartam. Amikor néhány éve elhunyt, az enyém lett, persze bárcsak sosem kaptam volna meg… 

 

– Mennyire volt fontos a tanulás? Valljuk be, a futballistáknál kevésbé szokott prioritást élvezni.

– Édesapám is futballozott, tizennyolc éves kora után azonban elcsábította a nagybetűs élet. Külföldön megismerkedett édesanyámmal, távol került a sporttól, én pedig mindig azt éreztem, kicsit bennem akarja megvalósítani önmagát, az a célja, hogy sikerüljön elérnem mindazt, amit neki nem. Ezért aztán szigorúan fogott, rendkívül fontos volt a sport és a tanulás is. Belső igényként is megjelent ugyanakkor a tanulás, minél több új ismeretet akartam elsajátítani, nyilván amiatt is, hogy leszámoljak a már említett előítéletekkel. Még aktív játékosként elkezdtem a TF-et és a Pázmányt, de az első osztályú terhelés mellett nem volt éppen könnyű két egyetemet végezni, a Pázmányon csak az első évet fejeztem be.

 

Játékospályafutásom végén átnyergeltem az üzleti életre, ami sodort magával, a TF-et azonban nem hanyagoltam el, több szakon is képesítést vagy diplomát szereztem, az MLSZ több szakirányú képzését ugyancsak elvégeztem, tanultam újságírást, játékosmegfigyelést, azt hiszem, nem nagyon van olyan területe a sportnak, amelyikhez ne lenne papírom. Most épp egy barcelonai egyetem két szakán sportmarketinget, kommunikációt és sportszponzorációt tanulok.

 

– Miért a játékosmenedzseri vonal vonzott leginkább?

– 2002 vége felé sokat beszélgettünk Bognár Nándival, a korábbi válogatott jégkorongozóval és talán a jelenlegi első számú kézilabdás ügynökkel arról, mennyi negatív tapasztalatunk van a különböző menedzserekkel kapcsolatban, hogy ezt lehetne másképp is csinálni, és mert a piacon volt hiány, belevágtunk, elsősorban a fiatalok útját egyengetve. Ma már ugye nem ez a fő vonal.

 

– A játékosaidat mennyire kapacitáltad a tanulásra?

– Nem rajtam, a tudásvágyon múlik. Hogy szeretne-e több lenni – bár érdemes mentorálni. Ha megismerkedtünk egy játékossal, az első kérdésünk mindig az volt, milyenek a tanulmányi eredményei. Engem is a korábbi kiváló újpesti kapus, Borbély Laci bácsi ismertetett meg azzal a szemlélettel, amely szerint ha sikeres akarsz lenni, ha ki akarsz tűnni az átlagból, kell valami, amit mindenki másnál jobban tudsz, ami különlegessé tesz, legyen az a fejjáték, a cselezőkészség vagy a szabadrúgások. A tanácsot igyekeztem megfogadni. Persze mi is rendre elbeszélgetünk a játékosainkkal, mert az tévhit, hogy csak abból lehet jó futballista, aki minden mást felad. Nem kell két egyetemet végezni egyszerre, de nem is muszáj elhanyagolni a tanulást, sőt. Erő biztosan mindkettőhöz van, kérdés, párosul-e akarattal. 

 

– A képesítéseid alapján lehetnél ugye edző, klubigazgató, játékosmegfigyelő, menedzser voltál és vagy is, de ha csak egyetlen egy dologgal foglalkozhatnál, mi lenne az?

– Ez egy piszok kérdés, mert ha őszinte vagyok, s utat engedek az első gondolatnak, kapásból felelem azt, hogy a futballt messziről elkerülném.

 

– Mert annyira átszőtte valami más?

– Igen. Én pedig úgy vagyok vele, ami nem okoz örömöt, azt el kell engedni. Azzal szeretnék már csak foglalkozni, ami feltölt.

 

Egy világsztár, mondjuk Cristiano Ronaldo ügynöke ugyanakkor nagyon szívesen lennék. És most nem az anyagi javakra gondolok, hanem a projektre, a full service-re, amit egy ilyen játékosnak nyújtani lehet. Intézni a marketinget, a közösségi mediás tartalmakat, a merchandisingot, a reklámügyeket, a kommunikációt, az eseményszervezést, ez egy nagyon színes csomag lenne. Minden játékosügynök a maga Ronaldóját keresi, azt az egyetlen futballistát, akivel ilyen szinten lehet dolgozni.

 

Skorpió vagyok, tele energiával, ötlettel, folyton keresem a kihívásokat, a megoldhatatlannak látszó feladatokat. Szeretem azokat is megvalósítani, bizonyítva, hogy ez is sikerülhet. Az embernek futballista korában megvannak persze a valamelyest sztereotip vágyai, hogy szívesen vezetne kávézót, éttermet, vagy egy klubot, ha szakmán belül akar maradni, ma már nincsenek ilyen motivációim. Nagyon jól érzem magam a Spíler TV-ben, nagyra értékelem a kollégákat a stúdiótól a vezérlőig, azt is szeretem, hogy mellette előadásokat tarthatok a TV2 Akadémián, engem ez folyamatosan tölt.

 

Hrutka János 2016 óta a Spíler TV szakkommentátora 


– Ha fontosnak véled, társadalmi ügyekben ugyancsak megszólalsz, külön becsülendő, hogy láthatóan nem azzal törődsz, kinek fog tetszeni és kinek nem, hanem hogy elmondd, amit úgy érzed, el kell.

– Pedig nem a hangomat akarom hallatni, nincs bennem olyan, hogy nekem márpedig ezt és ezt el kell mondanom, nem önmagában a közlés igénye inspirál, egyszerűen csak ha valami mélyen érint, ha birizgálja az igazságérzetemet, megfogan bennem néhány gondolat vagy beugrik egy dalszöveg, egy vers, és ebből születik meg egy bejegyzés. Érdekes a közösségi média, mert miközben én több oldalt meghallgatva igyekszem tájékozódni, a bejegyzések rendre besorolnak valamelyik oldalra, valószínűleg azért, mert meg sem akarják érteni a mondandó lényegét. Pedig sosem oldalak mellett vagy ellen foglalok állást, hanem egy adott helyzettel kapcsolatban fogalmazom meg a véleményemet. Csak hát olyannyira elfajultak a viszonyok, hogy beszélgetés nem nagyon kerekedik az üzenetváltásokból, vagy szapulnak, vagy dicsérnek. A szubjektív vélemény eltűnt a magyar közbeszédből.

 

– Sosem féltél véleményt alkotni?

– Van úgy, hogy hírt kreálnak a mondandómból, pedig nem vezet ilyen szándék. Azzal is tisztában vagyok, hogy sokszor a határon táncolnak a gondolataim, miközben tudom, és sok üzenetet is kapok, hogy sokan azonosulnak vele, csak nem merik megosztani. Hogy ez merészség volna a részemről? Nem tudom, azt viszont igen, hogy egész életemben meg kellett felelnem, a szüleimnek, a tanároknak, az edzőimnek, a szurkolóknak, azaz a szabadságérzetem igencsak korlátozva volt, most, hogy már nincs, nem is fogom vissza magam. Át sem gondolom sokszor száz százalékig, mit vált ki a véleményem, nem is ez vezérel, egyszerűen csak ha megérint egy téma, kiírom magamból. Olyankor kifolynak belőlem a szavak. Régóta igyekszem a belső hangok, érzések alapján meghozni a döntéseimet, ezek a hangok vezetik ilyenkor a tollat.

 

– A szabad véleményalkotás mellett a jótékonykodás is az életed része, karácsony előtt például háromszáz adag meleg étel disztribúciójában vállaltál szerepet.

– A segítségnyújtás szándéka mindenkiben benne kellene, hogy legyen, én a sok jóból, amit kaptam, valamennyit próbálok visszaadni. A tanítás is ezt a célt szolgálja. Tizenhat éve már, hogy felkértek a Speciális Olimpia nagykövetének, öt éven át voltam társelnöke a szervezetnek, amelyik az értelmi fogyatékkal élők sportjáért felel. Emellett évről-évre szervezem a korábbi labdarúgók karácsonyi vacsoráját, ugyancsak karácsonykor a hajléktalanoknak is főzünk. Az is jó érzéssel tölt el, hogy évente többször is felkér a WWF, a világ legnagyobb környezetvédelmi szervezete, hogy segítsek kampányaikban.

 

– Marcus Rashford buzgalma eredményeként tavaly elérte, hogy a rászoruló diákok a nyári tanítási szünetben is ingyen jussanak meleg ételhez, a sztárfutballista kampánya egész Angliában elismerést váltott ki. Gondolkozol hasonlóan nagyszabású projektben?

– Abszolút.

 

Két éve motoszkál bennem a gondolat, hogy létre kellene hozni egy olyan alapítványt, amelybe minden játékos befizeti bére egy százalékát, amit aztán egy elismert egykori sportolókból álló kuratórium eloszt és használ fel jótékony célokra – persze maga a játékos is javaslatot tehetne, kinek jusson a hozzájárulásából.

 

Főleg karácsony előtt a futballistákat is rendszeresen megkeresik segítséget kérve, de mi alapján döntöd el, kit támogass? Ebben segíthetne az alapítvány.

 

– Most őszintén, látsz arra esélyt, hogy ez idehaza megvalósul? 

– Igen, pláne, ha kötelezően belefoglalnák a szerződésekbe. Ha az MLSZ úgy dönt, minden szerződésnek tartalmaznia kell egy ilyen pontot, nyert ügy. Márpedig ha van olyan, hogy nevelési költség, meg számos egyéb kötelezően fizetett tétel, miért ne lehetne ez az egyik? 

 

– Akkor előbb a szövetséggel kellene erről diskurálnod. Felvetted már velük a kapcsolatot?

– Még nem. De ez lenne szerintem egy valóban átütő erejű projekt. Ez a sportág lenne az első, amelyikben ez megvalósul, hihetetlenül pozitív üzenete lenne a segítőkészségnek egy olyan közegben, amelyikben nem feltétlenül váltja ki mindenki szimpátiáját az a szóösszetétel, hogy „magyar labdarúgás”. Számos segítő kéz, támogatott szervezetek, boldog rászorulók, mögötte pedig egy jó színben feltűnő MLSZ. A labdarúgók meg észre sem vennék annak a néhány ezer forintnak a hiányát.

 

– Amúgy a footgolfon kívül, amely sportág szövetségi elnöke vagy, belerúgsz még egyáltalán a labdába?

– Nem. Egyszerű az oka, nem bírják a térdeim. Mi még homokon, salakon edzettünk, nem is kaptuk meg azt a képzést, mint a maiak, az ízületeim látják ennek a kárát, így más mozgásformák után néztem, úgy mint a futás vagy a kerékpározás.

 

– A másfajta képzés ellenére a Zavadszky Gábort, Vincze Ottót, Lisztes Krisztiánt is felsorakoztató korosztályos csapattal nem csak Magyarországot, fél Európát végigvertétek. Arra az időszakra gondolsz vissza a legszívesebben karrieredből? Vagy inkább arra, ahogy európai sztárcsapatok, mint például a Newcastle szenvednek a Fradi ellen? Esetleg a Bundesliga-élményeidre?

– Inkább egy negyedikre. Hogy a válogatottban képviselhettem a hazámat. Mert a felsoroltak mindegyike szép emlék, de mind egyetlen célt szolgált, hogy egy nap a Népstadionban magamra ölthessem a címeres mezt, és hogy gólt rúgjak hazai közönség előtt. Ez volt az álmom. Ha pedig az a gól egybeesik az édesanyád születésnapjával, a katarzis még elementárisabb.

 

– A románoknak vagy az angoloknak lőtt pazar szabadrúgásgólod volt az?

– A románok elleni. Az mégiscsak tétmérkőzés volt, úgyhogy többre is értékelem.

 

– Az élet egy körforgás, az örömöt váltja sajnos a bánat, és ha január, sosem felejtesz el megemlékezni Zavadszky Gáborról. Tizenöt éve nincs már veled a legjobb barátod. Ennyi idő elteltével azért könnyebb?

– Megtanulsz a hiányával élni, de számomra ma is érthetetlen a halála. Én mindennek keresem a mögöttes tartalmát, hogy mi az üzenet, hogy miért kapod az élettől azt a bizonyos feladatot, Gábor halála a megfejthetetlen történet. Mi volt ezzel az üzenet? Mit kezdjen ezzel a tragédiával a család, a jóbarát? Ma sem tudom.

 

– Lehet, hogy nincs mindig üzenet.

– Mindig van. Mondok egy persze egészen más példát. Ha találkozom egy lánnyal vagy egy új üzleti partnerrel, nyilván ér többféle impulzus, de én közben mindjárt azt vizsgálom, miért vele találkoztam, miért épp akkor, és általában hamar kikristályosodnak a válaszok. Gábor halálában azonban nem találni a kérdésekre a választ.

 

Hrutka János legjobb barátjaként tekintett a 2006-ban elhunyt Zavadszky Gáborra


 

– A pillanat, amikor megtudtad, mi történt, meghatározó élményed?

– Egyértelműen. A nagyobbik lányom keresztapja Gábor, a kisebbikkel épp terhes volt Noémi, amikor egy hajnalon arra riadtam, hogy villog a telefonom. Gábor felesége, Móni hívott zokogva, hogy az autópályán van Bécs felé tartva, mert onnan a leggyorsabb eljutni Ciprusra. Egyből indultam én is, délelőtt már Cipruson voltunk. Látni Gábor élettelen testét… Az a kép örökre belém égett.

 

– A legmegrázóbb élményed? 

– Tizenöt év távlatából nehéz erre felelni, ebben a korban családon belül is egyre gyakrabban felüti sajnos a fejét a gyász. Azt mondják, van az ember életében az alsó tíz százalék a legrosszabb élményekkel, a felső tíz a legjobbakkal, az életed nyolcvan százalékát pedig az átlagos történések töltik ki. Na, abból a nyolcvan százalékból nem marad meg bennünk szinte semmi. Zava elvesztése az alsó tíz százalék egyik legmeghatározóbb eseménye.

 

– Bármiben is megváltoztatott téged a barátod korai elvesztése?

– Feladatom biztos volt vele, alighanem volt benne tanítás is. Egy ilyen tragédia után az ember átgondolja, mi a fontos és mi kevésbé az, nekem azt hiszem, az volt az első igazi számvetés az életemben.

 

Akkoriban hagytam abba a futballt, nyilván realizálódott bennem, nem csak a foci, az életed is bármikor véget érhet, a már említett vágyak, hogy megismerjem mindazt, amit addig nem, talán a történtek miatt is felerősödtek bennem.

 

Valószínűleg emiatt is vetettem bele magam az extrém sportokba, az utazásokba, vagy épp a színház világába.

 

– Gondolom, akkor is eszedbe jut Gábor, amikor a hegyeket mászva a felhők felé nyúlsz, de honnan a természetjárás szeretete?

– A kihívás vonz, hogy legyőzd a legyőzhetetlennek véltet. Négy évvel ezelőtt voltam a Himaláján, én mint amatőr hegymászó az alaptáborig jutottam, illetve kicsit tovább, mert az 5360 méternél némileg feljebb kapaszkodva a Kala Patthar 5640 méteres csúcsán álltunk meg. Előtte is szólított, azóta azonban még hangosabban hív a természet, imádom a hegyeket, legyen szó túrázásról, kerékpározásról. Nettó feltöltődés minden zöldben töltött perc.  

 

– Ez egy ilyen pipa volt az életedben?

– Igen, bakancslistás sztori.

 

– Van még?

– Hogyne. Ez egy végtelen lista.

 

– Egyet elárulsz?

– Három a magyar igazság, szóval: tavaly már minden le volt foglalva az El Caminóra, a vírus azonban közbeszólt, Új-Zélandot körbekerékpározni vagány lenne, de a szívemhez, lelkemhez legközelebb Tibet áll. Hegyek, hogy a város távoli zajában hagyhassam gondod, hazám s házam.

 

A túrázás és a hegymászás is fontos szerepet játszik Hrutka János életében


OLVASÓINK KÉRDEZTÉK:

 

András: Hogy emlékszel vissza Otto Rehhagelre? Mi volt az edzői filozófiája? Ha összehasonlítod őt a többi edződdel, miben emelkedett ki?

Hihetetlen szeme és megérzései voltak a futballhoz. Sokszor ráérzett a megfelelő taktikára, emberekre, cserékre. Kitűnő hangulatot teremtett, csapategységet kovácsolt. Az edzéseken viszont nem csináltunk semmi olyat, amitől féltem, tartottam, különbségnek gondoltam a kiérkezésem előtt. Szinte csak kétkapus játékok voltak, különböző érintésszámmal. A sebesség, a tempó, a dinamika összehasonlíthatatlanul nagyobb volt, ezt volt a legnehezebb megszokni, kellett is hozzá egy-két hónap. Egy igen jókedélyű, humoros, megértő ember, akivel bármikor, bármiről el lehetett beszélgetni.

 

Tibor: A ma már megszűnt Sibrik Miklós általános iskola tanulója voltál, ahol mindig nagyon pozitívban beszéltek rólad a tanárok, évekkel később is. Büszkék voltak rá, hogy oda jártál. Hogyan emlékszel vissza az iskolára? Ott kezdtél el a focival foglakozni gyerekként vagy az ottani lakótelep valamelyikén?

Ha megkérdeznek, a mai napig Kőbányai fiúnak vallom magam. Az alsó tagozatban a Kada utcai általános iskola tanulója voltam, ötödik osztálytól kerültem a Sibrikbe. Nagy hálával és szeretettel gondolok vissza azokra az évekre, hiszen nem kis támogatást kaptam a tanároktól, iskolavezetéstől, hogy sportolhassak. A labdarúgást a Kőbányai Lombik csapatában kezdtem hatévesen. Az egyesület a Kőbányai Gyógyszerárúgyár (ma Richter Gedeon) saját csapata volt, és a családunk minden tagja ott dolgozott. Logikus lépés volt.

 

Ákos: Vállalnál szerepet a Kaiserslautern felélesztésében, ha felkínálnának ott egy pozíciót?

Sokszor megfordult már a fejemben, pláne az utóbbi években, hiszen számos volt csapattárs került vezetői pozícióba a klubnál. Viszont más a gondolat, más a lelki része és mások a gyökerek. Nem hiszem, hogy hosszú távon el tudnék menni Magyarországról, itthagyva mindent és mindenkit, amit és akit szeretek.

 

Tibor: A Fradi-szurkolók zöme nem zárt a szívébe, hisz’ amikor a klub csődközeli állapotban volt, sokan úgy gondolják, belerúgtál egyet. Mi erről a véleményed? Mi a pontos igazság?

Talán a „zöme” egy picit túlzás, inkább úgy fogalmaznék, hogy vannak néhányan, akik nem felejtették el. Nyilatkoztam már erről sokszor, ha itt is pontosan szeretném visszaadni annak az időszaknak a történéseit, valószínűleg csak erről szólna ez a bejegyzés. A véleményem az, hogy mondhatok bármit, sok szimpatizáns olyan határozott nézeteket vall a témában, hogy nem lehet meggyőzni őket. Éppen ezért meg sem próbálom. A kérdés azért sokszor felvetődik bennem is: vajon ezek az emberek akkor is ugyanúgy értékelnék ezt a helyzetet, ha velük történik meg mindez? Elvégeznek egy munkát, az elvégzett feladatokért befolyt összegből szeretnék megkapni a fizetésüket, várnak rá két évet, majd amikor megkérdezik egy hivatalos megbeszélésen, hogy mikor kaphatják meg a jogos járandóságukat, egy vezető a szurkolók haragjával és esetleges megveréssel, fenyegetésekkel válaszol. Azt már csak valóban csendben jegyzem meg, ha nincs ez a rövid idejű, rendeződött procedúra, akkor ma nem beszélhetnénk arról a Ferencvárosról, amely sikereiért oly sokan tapsolnak mostanság. Más érdekkörök kezében lenne a terület és a klub is.

 

Gergely: Én mint szintén volt Szent Istvános diák kérdezném tőled, hogy annak idején milyen volt Patonyi László tanítványának lenni? Mi volt az, amit Patonyi tanár úrtól tanultál és a mai napig elkísér?

Higgadtság, kimértség, a sport feltétel nélküli szeretete jellemezte, és ami talán a legfontosabb: neki (is) köszönhetem a magyar nyelv és irodalom szeretetét. Óriási köszönettel és hálával tartozom a „Főnöknek”, munkássága az iskolán belül és kívül is példa nélküli. Pótolhatatlan űrt hagyott maga után.

 

Tamás: Szerinted hogyan lehetne elérni, hogy több minőségi szakember dolgozzon a hazai utánpótlásban, és így a 17-20 éves fiatalok közül többen kapjanak játéklehetőséget az első- és másodosztályú bajnokikon, a tétmeccseken?

A magyar utánpótlás témakörének – hiányosságai, erősségei, lehetőségei – boncolgatására három-négy cikk is kevés lenne. Számos olyan terv, amelyet a magyar labdarúgás zászlajára tűzött megvalósult, vannak viszont olyan területek, amelyek nem fejlődtek úgy, ahogy mindenki szerette volna. Az utánpótlás egyértelműen ez a terület, de nagy örömömre szolgált, hogy ezt Csányi Sándor is kiemelte értékelőjében. A probléma ismert, a feltételek biztosítottak, csak egy döntés és közös akarat szükségeltetne ahhoz, hogy sínre tegyük az ügyet. Ehhez viszont stratégiai, nagyszabású változásra lenne szükség, ebben nem nagyon látom a közös nevezőt.


A felhasznált képeket köszönjük Hrutka Jánosnak!

Hrutka János Facebook oldala: Hrutka János Official

 

További interjúk: 

0 0 vote
Article Rating

Írj hozzászólást

0 Comments
Inline Feedbacks
View all comments
0
Would love your thoughts, please comment.x
()
x