„Három klub van, amelyik érzelmileg különösen megérint” – Interjú Bene Ferenccel

Úgy tűnt, a Vasas hozhatja el neki azt az áttörést, amire alighanem mindig vágyott. De bármilyen jól indult is a kapcsolat, az új idényben valami félresiklott. Erről, no meg a magyar futball általános helyzetéről értekeztünk az új kihívásra vágyó Bene Ferenccel.


(X) Regisztrálj a Büntetőn keresztül az Unibetre, és befizetési bónuszod mellé 10 ezer Ft ingyenes fogadást is kapsz ajándékba!


 

– Eléggé hiányozhat már a munka.

– Valóban. Részmunkákat végzek, olykor kollégáknak segítek elemzésekben, remélem azonban hamarosan állandó elfoglaltságra lelek. Legyen az vezetőedzői vagy pályaedzői munka, egy utánpótlásrendszer felépítése vagy sportigazgatói poszt, állok elébe. Nem a pénz motivál, nem is az, hogy melyik osztályban dolgozhatok; a kihívást keresem. Sokszor kellett tűzoltó munkát végeznem az elmúlt húsz évben, szívesen vennék részt egy két-hároméves projektben, amelyikben el kell jutni A-ból a B-be.

 

– A Vasas ilyennek indult…

– Igen, és a kilenc hónapból nyolc meseszép is volt. Az elmúlt tavaszon volt egy ígéretes győzelmi sorozatunk, ha nem szakad félbe a bajnokság, amiről azóta többen is belátták, hogy téves döntés volt, a feljutásért küzdhettünk volna. Összeállt a csapat, lendületben voltunk, az új idény nehézségeinek az egyik oka épp a leállásból fakadó csalódás volt. A másik, hogy sokan érkeztek, átalakult a csapat, így a munkát elölről kellett kezdeni. Idő kellett ahhoz, hogy újból összeálljon a csapat, ennek lettem az áldozata. Egyetlen vereség után mennem kellett, de elfogadom, hogy manapság véges a türelem az edzőkkel szemben, ma is jó a kapcsolatom a klubbal.

 

Ettől még érzelmileg nagyon mélyen érintett a döntés, olyannyira, hogy azóta sem bírtam megnézni egyetlen Vasas-meccset sem. Nyilván én is hibáztam, leginkább abban, hogy egyszerre akartam látványos és eredményes futballt alkotni, ehhez kevés volt az idő.

 

– Az is közrejátszhatott a vártnál gyengébb rajtban, hogy a túlságosan bő keretet nem tudtad megfelelően kezelni?

– Nem. Az egy természetes pszichés, lelki folyamat, amíg egy társaság csapattá formálódik, pláne olyankor, amikor jönnek nagy keresetű játékosok a régiek közé, vagy egy posztra többen is pályáznak. Ezen a folyamaton túl kell esni, ehhez idő kell, Felsőpakonytól Barcelonáig mindenhol. De a csapatot leedzettük, jó futballisták alkotják, ezért is tudtam, idővel beindul és feljut. A leváltásom után sem működött egyből, az összeérés természetes folyamatát ki kellett várni. És azért azt is hozzá kell tenni, hogy Jova Levente összedrótozva védett nálam, ami befolyásolta a teljesítményét, Feczesin Róbertre nem számíthattam, távozásom után érkezett Pátkai Máté és Berecz Zsombor, így azért lett egy fontos tengely, megszerzésük nagyban hozzájárult a Vasas mostani helyezéséhez. Sikeres időszakot él meg a csapat, ehhez gratulálok Schindler Szabolcsnak. Az edző sorsa azonban már csak ilyen, van fent és lent, a Gyirmóttal tíz pontot verve a harmadik Zetére nyertünk bajnokságot és jutottunk fel, Nyíregyházán szakmai igazgatóként dolgoztam a klubban, amikor Lucsánszky Tamással harmadikok voltunk, a tulajdonos azonban más irányt képzelt el, a Spartacus azóta sem volt ilyen előkelő helyen a tabellán. 

 

Tizenhárom meccsen irányíthatta a Vasast, hét győzelem és négy döntetlen mellett két vereséget szenvedett ez idő alatt az angyalföldi együttes (Fotó: vasasfc.hu)


– Gyirmóton jutalmul anno elküldtek… Ami annál is inkább a meglepetés erejével hatott, mert a bajnoki cím előtti nyáron Olaszországban felkészülési mérkőzésen vertétek a Tottival, Maiconnal, Gervinhóval felálló AS Romát, és játszottatok döntetlent a Paulo Sousa vezette Fiorentinával. Ma is szívfájdalmad, hogy az NB I-nek nélküled vágott neki a csapat?

– Örök fájdalom. Van úgy, hogy egy csapat egyik edzővel működik, másikkal pedig nem, Gyirmóton tökéletesen működött. Nehéz persze megfejteni, miért van ez így, ahogy azt is, velem bennmaradt volna-e a csapat, szerintem azzal az egységgel, amit teremtettünk, minimum ötven százalék esélyünk lett volna rá. A két olaszországi mérkőzés mindenesetre életre szóló élmény, és felejthetetlen tapasztalat. A Roma nyilván nem tekintette élete meccsének a találkozót, akkor kezdte a felkészülést, nem volt még éles, mégis, azt, ahogy a vezetésünk után váltottak, ahogy tőlünk két méterre a világklasszisok forgatták a játékot, a passzsebességet, amivel játszottak, élmény volt nézni. A győzelmünknek lett azért visszhangja Olaszországban is, a Fiorentina élesebben is jött ki a meccsre, mégis sikerült döntetlenre végeznünk úgy, hogy Mario Gomezzel, Bernardeschivel, Iliciccsel, Rebiccsel a támadósorban sem tudták bevenni a kapunkat. Nagy élmény volt a helyi drukkerek elismerő vastapsa, de az is kiderült, ha a mieink mindig ilyen szintű riválisok ellen futballoznának, fel tudnák venni a ritmust. Kétségtelen, több ilyen meccset kellene játszaniuk, már egész fiatalon.

 

– De nemhogy ilyen, semmilyen meccset nem játszanak, jó példa erre a minapi kupadöntő. Az Újpestben egyetlen magyar játékos sem szerepelt a kezdőcsapatban, bár a Vidiben sem sok…  

– Kint voltam az Arénában, a drukkerek előtt le a kalappal, hogy ebben a helyzetben is ennyien kilátogattak. Sajnos amikor ennyi a külföldi játékos a csapatban, nehezebb azonosulni, én sem hozzájuk kötődöm, hanem a klubhoz, a szurkolókhoz, meg persze Banai Dávidhoz és Simon Krisztiánhoz, akik a játékosaim voltak. Nem lehet sajnos a légióskérdés mellett szakmailag elmenni, mert vészjósló a helyzet, lesznek annak következményei, hogy a tizennyolc-huszonegy éves korosztály szinte teljesen kiszorult az NB I-ből. Nem jó irány, hogy mennyire nem, azt az U21-es válogatott szereplésén lemérhettük. Jól ismerem ezt a generációt, amelyik a tizenhat-tizenhét éves korosztályban még elég sikeres volt, az európai középmezőnyhöz tartozott, súrolta az élmezőny alját. Azt tudni kell, hogy utánpótlásszinten nincs barátságos találkozó, a gyerekek minden címeres mezes fellépésüket életük meccseként élik meg, így sikerült megvernünk az olaszokat, a svédeket, az ukránokat, ám eltelt néhány év, és kilépve az ifikorból ezek a srácok rendszeres futball nélkül maradtak.

 

Ha valaki huszonegy évesen kezd el folyamatosan az élvonalban játszani, az késő. Az atlantai csapat tagjai, akiket édesapámnak is volt szerencséje felkészíteni, huszonkét éves korukra több szezonnyi NB I-es tapasztalattal bírtak. Ha ők addig csak a kispadon ülnek, vagy az NB II-ben játszanak, nem válnak topjátékosokká.

 

Megértem persze az edzőket, mert a tizenkét csapatos bajnokságban három vereség után elküldik őket, vagy félő, kiesnek a csapattal, így egyszerre öt-hat tizenévest nem is lehet betenni a csapatba, de egyet-egyet fontos volna. A délszláv példa lenne a követendő, ők intenzív környezetet teremtve nevelik a játékosokat, ebben a közegben fejlődve tizenhét-tizennyolc éves korára alkalmas lesz arra a fiatal, hogy a nagycsapatban szerepeljen, ahol nem cserélik le, kap harminc-negyven meccset egy évben. Tizenkilenc-húszéves korára lesz neki minimum száz, kisvártatva megkapja a csapatkapitányi karszalagot, huszonegy-huszonkét évesen pedig eurómilliókért adja el klubja. Ott másként működik a tehetséggondozás. 

 

– Hol csúszik ez el nálunk? 

– Ott például, hogy nem kapják meg azt az intenzív terhelést, ami a felnőtt bajnokságban való szerepléssel járna. Az egyébként roppant tehetséges Szendrei Norbert nyilatkozta a németek elleni vereséget követően, hogy élete legintenzívebb mérkőzése volt, de ha tizennyolc éves kora óta rendszeresen játszik az első osztályban, aligha ezt nyilatkozza. Az agy azt jelzi vissza, amit megtapasztalt, mindenki abban a közegben tud helytállni, amelyikben nevelkedik. Ha rendre egy 1500-as Ladát hajtok, de a hétvégére megkapom a Ferrarit, biztos kicsúszom az első kanyarban. Ha a fiataljaink nem kezdenek el játszani az első osztályban, félő, idővel nem lesz magyar válogatott.

 

– Már most is mintha csak Marco Rossi fantasztikus munkája fedné el a gondokat.

– Le a kalappal előtte. Tegyük azért hozzá, a sikeres magyar futballisták többségét is magyar edzők képezték, és most még azért ott vannak a tapasztalt játékosaink, plusz Szoboszlai Dominik és Szalai Attila, de ha az idősebbek befejezik, ki marad mögöttük?

 


(X) Hova igazol Szalai Attila? Már fogadhatsz a magyar válogatott védő következő klubjára! Az Unibet szerint a legnagyobb valószínűséggel marad a Fenerbahcében (1,85), de jó esély mutatkozik arra is, hogy a Leicester Citynél (2,50) vagy az RB Leipzignél (4,00) kezdi meg a következő szezont. További oddsok az Unibeten!


 

– De miért nincs megfelelő utánpótlásuk?

– Az elmúlt húsz év alapján nyilván van tapasztalatom, és nincs más megoldás, mint a kemény munka, én ebben hiszek. Nem feltétlenül az a megoldás, hogy legyen napi három-négy edzés, az az idő viszont, amit az edzésen töltünk, legyen igen intenzív. Sokkal intenzívebbnek kellene lennie a tréningeknek. Amikor egy magyar játékos külföldre igazol, mást sem hallunk, mint hogy kint mindenki sípcsontvédőben edz, a saját apját is agyonrúgja, hogy élet-halál kérdése minden egyes gyakorlat, minden kisjáték, hogy mindenki minden feladatot meg akar nyerni, a labdatartást ugyanúgy, mint a meccset. Már a hat-nyolc évesekben el kell ültetni ezt a szellemiséget, ha sikerül, nem létezik, hogy tizennyolc éves korukra ne váljanak képzett, jó játékosokká. Sajnos azonban manapság a kemény munka helyett sokkal inkább a panaszkodás van, a játékos, tisztelet a kivételnek, sír, ha sokat kell edzeni.

 

– A szakma nehézségei… Pápán amúgy, amikor az élvonal legfiatalabb vezetőedzőjévé avanzsáltál, mennyire volt nehéz a nálad idősebb, rutinos futballistákkal elfogadtatnod magad?

– Miután nem jártam be olyan nagyívű karriert, mint akikkel akkor történetesen foglalkoztam, nem volt könnyű a dolgom, az elismerést a tisztességes munkával, a hitelességemmel kellett kivívnom, azzal, hogy következetes maradok. A hiteledet persze könnyű elveszíteni, egy rossz taktikai húzás is visszavetheti az irántad megnyilvánuló bizalmat, pláne egy nem elég átgondolt edzés. Már megszűnt az a világ, amikor az edzőnek vagy a tanárnak mindig, megfellebbezhetetlenül igaza van, minden nap igazolnod kell a rátermettségedet, a kompetenciádat. Én is átmentem azon, hogy megkérdőjeleztek, éppen ezért minden egyes gyakorlatnak alaposan megtervezettnek, profinak kell lennie. Fontos ugyanakkor, hogy tudok a játékos fejével gondolkodni. 

 

– Mit tartasz a legnehezebbnek az edzősködésben?

– Amiről eddig beszéltünk, az inkább a szakma szépsége, hogy mindent meg kell tervezni, patikamérlegen kell adagolni a munkát, tudni kell a másik fejével gondolkodni, következetesnek kell maradni, hogy muszáj tanulni a tapasztalatokból, folyamatosan készülni. A szakma legnehezebb része a kiszolgáltatottság, hogy történhetnek rajtad kívül álló dolgok, olyanok, amelyekre nincs befolyásod, mondjuk amikor valaki kívülről megmérgezi a környezetet.

 

Azt kijelenthetjük, hogy ezzel a névvel az lenne csak a szép, ha egy nap Újpesten alkothatnál igazán nagyot?

– Három klub van, amelyik érzelmileg különösen megérint. Az egyik a Vasas, ahol a gyerekkoromat töltöttem, piros-kékben játszottam tizennégy éves koromtól egészen a felnőttkorig; a másik a Diósgyőr, ahol edzőként három évet tölthettem, és nagyon tudtam azonosulni a szurkolók szellemiségével; és persze elsősorban az Újpest, mert mégiscsak lila vér csörgedezik bennem. A szurkolók szeretetét is mindig éreztem, s ahova érzelmileg is kötődik az ember, ott a száz százaléknál is többet ad.

 

Olvasói kérdések

Á. Csaba: Mi lehet az oka szerinted, hogy a magyar focistâk körülbelül 16 èves korukig nemzetközi szinten is jók egyènileg ès csapatkênt is, de utàna elhúznak mellettünk?

– Abba a hitbe azért ne ringassuk magunkat, hogy tizenhat éves korig a világ élvonalába tartozunk, bár a középmezőnnyel pariban vagyunk. Szóval a teljes utánpótlásképzést kellene fejleszteni. Azt látom problémának, hogy nem kezeljük jól a tehetségeinket, a baj igazán ott kezdődik, amikor a fiatalok az ifiből kiöregedve nem kapják meg a meccsterhelést. Ritkán pedig az is előfordul, hogy valaki a felnőtt környezettől megrészegülve elhiszi magáról, hogy már nagyon jó, és megváltozik mentalitása.

 

V. Zoltán: Játékosként, majd sportigazgatóként is tevékenykedtél a Dorognál. Hogy emlékszel vissza azokra az időkre?

– Nagyon előkelő helyet foglal el a szívemben a Dorog, szép időszakot éltem meg ott játékosként és sportigazgatóként is, a csapatért a végsőkig kiálló drukkereket ismertem meg. A Dorog a magyar futballtörténelemben is meghatározó klub. Nagyon jól éreztem magam a városban, Németh Szabolcs vezetőedző irányításával az utóbbi évtizedek legjobb szereplését produkáltuk. Ma is drukkolok a csapatnak, hogy minél jobban szerepeljen.

 

T. Balázs: Ha jól tudom, 19 évesen beiratkoztál a Testnevelési Egyetem szakedzői szakára, aztán elvégezted valamennyi UEFA-licenszes képzést, sőt játékvezetői papírod is van. Már ennyire fiatalon eldöntötted, hogy edző leszel? Miért? És ma is folyamatosan tanulsz, képzed magad?

– Testhezálló kérdés, rátapintott a gondolkodásmódomra. Már játékoskoromban tudatosan készültem a futball utáni életre, így az edzősködésre, figyeltem az edzőimet, hogy mit, miért csinálnak. Igyekeztem minden hazai iskolát elvégezni, azután pedig, hogy megszereztem a képesítéseimet, próbáltam minél több külföldi szakanyagot is elolvasni. Ma is képzem magam, szakirányosan, elsősorban a komplex futball és a taktikai periodizáció felé orientálódom, igyekszem tartani a kapcsolatot azokkal a spanyol és portugál kollégákkal, akik ugyancsak eszerint dolgoznak. Válogatott szinten dolgozva az utánpótlásban rengeteg nemzetközi meccsen vettem részt, szóval van összehasonlítási alapom.

5 1 vote
Article Rating

Írj hozzászólást

0 Comments
Inline Feedbacks
View all comments
0
Would love your thoughts, please comment.x
()
x