„Így ismertem meg Diego Maradonát, a rokonszenves embert”– Interjú Alberto Cerrutival, a La Gazzetta dello Sport szaktekintélyével

Büszkeséggel mutatjuk be a Büntető olvasói számára neves riportalanyunkat, a La Gazzetta dello Sport valaha volt legnagyobb szaktekintélyét Alberto Cerrutit, aki jelenleg az itáliai Radiouno és a svájci Svizzera italiana televíziós csatorna szakértője is. Cerruti a La Gazzetta dello Sport történetének egyetlen olyan szakújságírója, aki mindkét modernkori olasz világbajnoki címről (1982, 2006) címlapon tudósított. Arrigo Sacchi, Fabio Capello, Marcello Lippi vagy éppen Giovanni Trapattoni és Carlo Ancelotti BEK- és BL-győzelmeiről, továbbá hét Európa- és nyolc világbajnokságról tudósított az évtizedek során a számos szakmai díjat és kitüntetést elnyert újságíró. Meghatározó szerepe van abban, hogy Európában a szakma számos prominens képviselője és az olvasóközönség széleskörben a La Gazzetta dello Sportot tekinti a legnívósabb sportlapnak és egyfajta referenciapontnak.


Regisztrálj az Unibetre és fogadj minden héten 25%-os nyereménynövelővel!


 

– Ön 1979-től kezdve több mint 30 éven át tudósított a Squadra Azzurra mérkőzéseiről. Ön az egyetlen szakújságíró a lap történetében, aki mind Enzo Bearzot, mind pedig Marcello Lippi együttesének világbajnoki győzelménél jelen volt, és napi szintű szakmai munkájukat személyesen követhette. Hogyan vált önből a Gazzetta vezető szakújságírója?

– Bearzot kapitányi időszaka alatt váltam az olasz válogatott rendszeres tudósítójává a La Gazzetta dello Sportnál. Összesen öten dolgoztunk akkoriban ezen a területen, és vezetőségi döntés volt az, hogy a személyemben egy fiatal újságíró is a csapat tagjává válhasson. Rengeteg tapasztalatot gyűjtöttem és idővel az idősebb kollégák helyébe léptem. Összesen nyolc szövetségi kapitány időszakát ölelte fel az a 31 év, amely során a Squadra Azzurra mindennapjairól és találkozóiról számoltam be. Én voltam abban a szerencsés helyzetben, hogy mindkét modern kori világbajnoki cím elnyeréséről tudósíthattam. Az 1930-as évekbeli világbajnoki címeket megélt újságírók értelemszerűen már nem dolgoztak a modern időkben. 2004-től lettem a lap futballal kapcsolatos vezető szakújságírója.

 

Alberto Cerruti könyve Claudio Gentiléről nagy siker volt Itáliában – 1982 világbajnoka részletesen mesél benne pályafutásáról

– Lippi világbajnoki címe már egy egészen más világban és korszakban született, amelyet a Calciopoli is beárnyékolt 2006-ban.

– Két teljesen eltérő periódusról beszélhetünk. Az 1982-ben elhódított világbajnoki cím egy sikeres korszak kezdete volt az olasz labdarúgás számára. 1980-ban nyíltak meg a határok, először csupán egy, idővel kettő, majd pedig három külföldi játékost szerződtethettek a klubok, hatalmas játékosok érkeztek Itáliába. Az 1982-es világbajnokság egyik legemlékezetesebb összecsapásán, az olasz–brazil mérkőzésen játszott például az a Falcao, aki akkoriban már az AS Roma légiósa volt. Ez a példa is mutatja, micsoda színvonal jellemezte az akkori pontvadászatot. A vb után Michel Platini, majd két esztendővel később Diego Maradona is a Serie A-ba szerződött, sőt Karl-Heinz Rummenigge, Toninho Cerezo és további nagy bajnokok is érkeztek, akik hozzájárultak az olasz klubfutball robbanásszerű fejlődéséhez. A 2006-os győzelem pedig valójában keretbe foglalta a modern kori olasz futball virágkorát, hiszen a válogatott egy ciklus végéhez közeledve hódította el a világbajnoki címet. Egy évvel később a Milan, további három esztendővel később pedig az Inter nyerte meg a Bajnokok Ligáját. A Milannal ellentétben, utóbbi együttesben szinte kivétel nélkül minden játékos külföldi volt. Az elmúlt bő évtizedben aztán Itália egyetlen nemzetközi trófeát sem nyert el. 1999-ben személyesen tudósítottam az utolsó olasz UEFA-kupa-győzelemről, amikor az AC Parma Alberto Malesani vezetésével 3-0-ra győzte le az Olympique Marseille-t.

 

– Nemrégiben a nyolcvanas évek olasz labdarúgását meghatározó két legendás labdarúgó is életét vesztette: Diego Maradona és Paolo Rossi. Milyen kapcsolatot ápolt e két játékossal és milyen emlékek fűzik hozzájuk?

– Maradonát még az FC Barcelona játékosaként ismertem meg. Telefoninterjút készítettem vele 1983-ban, amikor is otthon kellett tartózkodnia májgyulladása miatt. Segítségemre volt Daniel Passarella, aki jó barátom volt és segített összehozni a beszélgetést Maradonával. Nyíltan feltettem neki a kérdést: „hol szeretnél Itáliában futballozni?”, – és ő egyértelműen a Napolit nevezte meg, ugyanis jó barátja Ramón Díaz ott játszott akkoriban. Ezt követően Barcelonába utaztam, személyesen figyelemmel kísértem az átigazolási procedúrát, és Maradona, aki egy nagyon szimpatikus, nagylelkű srác volt, elfogadta felkérésem és a La Gazzetta dello Sport olvasóinak kérdéseire szívélyesen válaszolt, mindennemű anyagi ellenszolgáltatás nélkül. Így ismertem meg Diegót, a rokonszenves embert. Ezt követően már nem voltunk szoros kapcsolatban és borzasztóan sajnálom, hogy elhunyt. Paolo Rossiról hasonló emlékeim vannak. Akkoriban ismertem meg, amikor még nem a legmagasabb osztályban szerepelt, hanem a Como együttesében futballozott. Egy barátságos találkozón láttam őt először élőben. Bár a játékjoga a Juventusé volt, de kölcsönben szerepelt, lenyűgözött a gyorsasága. Később a Vicenzában személyesen is megismertem, és végig figyelemmel követtem őt a válogatottban is. Nagyon megérintett a halála és mai napig libabőrös leszek, ha rá gondolok.

 

Halála előtt pár héttel felhívott engem, és azt mondta: „elmesélem neked egy keserű történetem, amikor tudlak, keresni foglak”. Említette nekem, hogy betegeskedik, de nem tudtam, hogy ez valójában mit takar. Egyetlen barátja sem volt tisztában a betegségének súlyosságával. Sajnos a szeptember 23-i születésnapját követően már nem tudtam többször beszélni vele. Vicenzába, a temetésére magánemberként, barátként mentem el, hiszen számomra Pablito mindig is egy különleges srác volt.

 

– Egy úriember, mint egykoron Franco Baresi, Roberto Baggio vagy éppen Paolo Maldini.

– Pablito soha nem kereste a revans lehetőségét az ellenfelein. Manapság azt láthatjuk, hogy számos játékos gólörömében az ellenfelet bőszítő megnyilvánulásokat enged meg magának. Rossi, akit a média igazságtalanul támadott az 1980-as totóbotrány miatt, soha nem éreztette azt, hogy elégtételt követelne az őt bántó és támadó személyektől. Fantasztikus játékos volt, aki mindig mosolygott. Biztosan látták az olvasók Romelu Lukaku és Zlatan Ibrahimovic magatartását a legutóbbi Coppa Italia-mérkőzésen. Ez nagyon rossz példa a fiatalok számára. Régen ilyennek nem lehettünk szemtanúi. A nyolcvanas és kilencvenes években a tiszteletadás és az edukáció fogalmai egészen mást takartak, mint manapság, a futballisták példásan viselkedtek. 1988-ban a Hollandia–Szovjetunió Eb-döntőben Marco van Basten győzelmet jelentő gólöröme során az egyik kezét magasba emelte. Nem húzta fel a mezét, nem hergelte ellenfeleit, vagy azok szurkolóit, csak egy egyszerű gesztussal fejezte ki örömét. Az a korszak a labdarúgás és a bajnokok egyszerűségének időszakát jelentette.

 


Az Unibet TV-n nemcsak a Serie A, de a Serie B mérkőzéseit is élő streamen követheted! Kattints ide és nézd egy helyen az olasz bajnokikat!


 

– Az elmúlt évtizedekben megváltozott a futballról alkotott beszéd- és írásmód. Ma egyre kevesebb olyan szakértőt látok, akikre olyan viselkedésbéli és szakmai tulajdonságok volnának jellemzőek, mint amelyek önt megkülönböztetik másoktól. Bizonyos felületeken olyan „véleményformálóként” beállított, ugyanakkor csupán általános dolgokat hangoztató, nem kellően informatív elemzők szerepelnek, akik nem adnak újat a közönség számára. Hogyan vélekedik erről az egyfajta felületességről?

– Ez így igaz, és nem csupán a futball világára jellemző. Amikor én kezdtem a szakmát, 1974-ben a Serie C mérkőzéseit látogattam. Utána a Serie B, majd idővel az élvonal találkozóiról tudósítottam. De sohasem a saját véleményemet közöltem, hanem tárgyilagosan számoltam be a látottakról és készítettem interjúkat az öltözőkben. A pályafutásom során fokról fokra lépegettem előre a ranglétrán. Csakúgy, mint a neves kollégák is. Mint egy kisgyerek, aki először bölcsödébe, óvodába, iskolába, gimnáziumba majd pedig egyetemre jár. Napjainkban, és nem csupán az újságírás világában, mindenki egyből az „egyetemre” jelentkezik, mindennemű szakmai tudás és az azt megalapozó lelkiismeretes háttérmunka nélkül. Ez sajnálatos, hiszen hiányzik belőle a minőség és szakmaiság. Ön úgy fogalmazott, hogy „véleményformálók”. Ez a kifejezés egy időben még nem is létezett. Én úgy gondolom, hogy véleményformáló lehet bárki, egy szurkoló például, aki az utcán megjegyzést tesz egy mérkőzéssel kapcsolatban. Egykor a Gazzetta vagy a Corriere della Sera tudósítójaként szerepeltek az újságírók, és a kifejezésből mindenki világosan tudta: az adott tudósító mögött szakmailag megalapozott karrier áll.

 

Ma számos olyan kollégát látok, aki soha nem tudósított a lelátóról. Egyes személyeket „felépítenek” tv-adásokban, talán jól beszélnek, talán jó a megjelenésük, de egy dolog a látszat, és egy másik a tartalom.

 

– Úgy vélem, hogy ez egy generációs probléma. Saját tapasztalatom, hogy az elmúlt években negatív irányba változott a lelkiismeretes, kemény munkával elért tudás és tehetség megbecsülésének tendenciája. Megváltozott a munkakultúra, az egyén erőfeszítéseinek és tudásának megbecsülése, és sokszor elmarad az egyes személyek szakmai és emberi értékei felé mutatott általános tiszteletadás. Mi erről a véleménye?

– Egyetértek. Annak idején, amikor kezdő voltam és az idősebb olasz tudósítók mellett ülhettem, mindig tisztelettel néztem rájuk és magáztam őket. Sőt, ők is magázással fejezték ki tiszteletüket felém. Soha nem akartam lekörözni a saját munkatársaimat, akiket mindig is tiszteltem. Pontosan tisztában voltam azzal, hogy mivel jóval fiatalabb vagyok, el fog jönni az én időm is. Amikor már én voltam a Gazzetta vezető újságírója, akkor viszont azt tapasztaltam, hogy a fiatalabb kollégák az én helyemre pályáztak. Ez a tiszteletadás elmaradása, és úgy vélem, hogy az életben a kölcsönös tisztelet alapvető fontossággal kellene, hogy bírjon. Mostanában ezt egyre kevésbé tapasztalom, miközben régebben a mindennapi életben ez természetes volt.

 

Alberto Cerruti a Gioiello Díj átvételekor. Az újságíróknak járó neves szakmai elismerést Maurizio Gioiello és Marilena Rosetti elnöknő adta át (Fotó: Fabio Blaco)

– Ha minden idők legerősebb AC Milanját kellene kiválasztani Nereo Rocco, Sacchi, Capello és Ancelotti együttesei közül melyik korszakos csapatra tenné a voksát, és miért?

– A hét BEK-, illetve Bajnokok Ligája-győzelem közül az 1994-es Athénban rendezett fináléban, Cruyff Barcelonáját 4-0-ra legyőző Capello-csapatot emelném ki. Aznap sem Baresi, sem pedig Costacurta nem álltak Don Fabio rendelkezésére. Capello az egyetlen olyan olasz edző, aki egyazon évben nyerte el a BL és a Serie A győztesének járó serleget. Az a Maldini, Baresi, Costacurta, Szavicsevics fémjelezte együttes 58 bajnoki mérkőzést játszott le zsinórban veretlenül, ami mai napig rekordnak számít.

 

– Capello három egymást követő Bajnokok Ligája-döntőbe vezette be a „Verhetetlen Milannak” nevezett együttesét.

– A kilencvenes években zsinórban hét BL-döntőt rendeztek olasz szereplővel. 1992-ben a Sampdoria, 1993 és 1995 között Capello Milanja, majd további három egymást követő fináléban pedig Lippi Juventusa játszott.

 

– Ugyanez a kérdésem a Juventus történetének két legerősebb együttesével kapcsolatban. Trapattoni vagy Lippi első Juventusa lenne-e az ön választása?

– Trapattoni hat bajnoki címet nyert egy évtized alatt a Juve kispadján, és minden létező nemzetközi trófeát elhódított. Mégis inkább Lippi első Juventusát emelném ki a kontinuitásának köszönhetően. Tokióból tudósítottam a Del Piero találatával megnyert Világkupa-döntőt a River Plate ellenében, és az említett BL-finálékat is.

 

– Helenio Herrera Grande Intere vagy pedig José Mourinho triplázó csapata volt az erősebb?

– Itt Mourinho együttesét választom, mert bár nagyon rövid ideig tartott a regnálása, de az a garnitúra egy komplett csapatot alkotott, ahol nem világsztárok döntötték el az Inter javára a mérkőzéseket. A Chelsea elleni, londoni összecsapás előtt, amikor megkaptam a kezdő tizenegyet tartalmazó névsort a sajtópáholyban, őrültnek neveztem a portugál szakvezetőt, mert minden támadójátékosa a kezdőcsapatban kapott helyett: Eto’o, Milito, Pandev és Sneijder is.

 

– A könyvemben ezt a mérkőzést neveztem a szezon sorsfordító találkozójának.

– Valóban ez a mérkőzés volt az. A Bayern elleni győzelem is kiemelkedik a Barcelona elleni továbbjutást követően. Úgy gondolom, hogy a legtöbb Inter-szurkoló ezt az együttest tartja a legerősebbnek.

 

– Az Itáliában sikeresen teljesítő külföldi szakemberek közül kiemelkedik Nils Liedholm és Vujadin Boskov neve is. Mit gondol az általuk irányított, BEK-döntőket is játszó AS Romáról és Sampdoriáról?

– Koeman góljával a hosszabbításban bukott el a Samp 1992-ben, a Roma pedig a Liverpool ellenében 1984-ben. Véleményem alapján a legjobb külföldi szakvezető Liedholm volt, akit személyesen ismertem. Az állandóság teremt ugyanis különbséget. Liedholm a Milannal és a Romával is bajnok lett, miközben olyan későbbi sztárok, mint Baresi és Bettega is az ő idejében debütáltak. Mindenhol jól teljesített, és két olyan együttessel lett bajnok, a bajnoki címeket ritkán ünneplő Romával és az akkoriban nem túl acélos Milannal, amelyek még inkább növelik e sikerek értékét.

 

– Személyes jó barátja, Capello egy pár évvel ezelőtti interjúban az egyiptomi Filgoal.com adásában az alábbiakat mondta, idézem: „ A valaha volt legerősebb olasz labdarúgók összehasonlításában a legnagyobbak közé helyezem Del Pierót, aki kivételes technikai adottságokkal és rúgótechnikával bírt, és Tottit is, aki kiemelkedő rúgótechnikája mellett egyedülálló módon látott a pályán. Baggio azonban valami olyasmivel bírt, amivel mások nem. Fantázia, cselezőkészség és páratlan végrehajtási sebesség jellemezte az egyes játékhelyzetekben. Éppen ezért számomra Baggio végez az első helyen, őt követik Totti és Del Piero fej-fej mellett.” Ön szerint ki volt minden idők legjobb olasz labdarúgója: Baggio, Meazza, Valentino Mazzola, Rivera vagy valaki más?

– Meazzát és Mazzolát sajnos nem láthattam élőben. Rivera egy igazi 10-es volt, egyszer 17 találattal gólkirályi címet is szerzett, miközben jellemző volt rá, hogy szinte mindenkivel képes volt gólt rúgatni. A válogatottban is zseniálisan játszott, és ő volt az első olasz aranylabdás, amennyiben az argentin-olasz Sívorit nem számítjuk ebben az összevetésben. 1969. május 28-án Madridban a BEK-döntőben a fiatal Cruyff vezette Ajax ellen 4-1-re győzött Nereo Rocco Milanja. Rivera mesébe illő labdát varázsolt annak a Pratinak a fejére, aki aznap mesterhármast szerzett. Mind a mai napig ő az egyetlen olasz játékos, aki egy BEK-, BL-döntőben mesterhármast jegyzett. Rivera 1972-ben és 1978-ban is bajnok volt, itt mutatkozik meg a kontinuitás a teljesítményében. 16 évesen mutatkozott be és 35 esztendős koráig játszott, mindig a legmagasabb szinten.

 

Roberto Baggio Totti és Del Piero elé sorolásával abszolút egyetértek. Baggio olyan szólógólokat szerzett, és megoldásokat villantott cselezőkészségének és hihetetlen gyorsaságának köszönhetően, amelyre a másik két nagy játékos nem volt képes.

 

Sajnos Baggiót sorozatos térdproblémái már nagyon fiatal korában visszavetették, és akadályozták. Vicenzában már gondjai voltak, de elképesztő áldozatokat hozott annak érdekében, hogy a legmagasabb szinten tudja kamatoztatni képességeit, sérülései ellenére is. Éppen ezért, ami karrierjének sikeres időszaka rövidebbre sikerült, csakúgy mint Rossi esetében. Nem bírt fizikailag többet. Baggio közönségszórakoztatóbb és látványosabb futballista volt, mint Rivera. Rivera önzetlenebb volt, Baggio inkább individualista. A brazil Ronaldóhoz tudnám hasonlítani.

 

Alberto Cerruti (balra) és Fabio Capello (jobbra) az RSI La 2 sportcsatorna stúdiójában (Fotó: Twitter/Giacomo Moccetti)


– A mostani Serie A-szezon kétségtelenül az elmúlt bő évtized leggólgazdagabb, legkiegyenlítettebb pontvadászata eddig. Jelen pillanatban nem beszélhetünk egyetlen kiemelkedő együttesről sem, a csapatok közötti különbségek csökkentek, a mérkőzések izgalmasabbak. Véleménye szerint, minek köszönhető mindez, és a pozitív tendencia tartható-e hosszabb távon? Hogyan vélekedik a Milannál tevékenykedő Pioli és a Juventusnál dolgozó Pirlo szakmai munkájáról?

– A bajnokság érdekesebbé vált, hiszen nagyobb egyensúlyt tapasztalunk az együttesek szereplését illetően. Ugyanakkor a színvonal visszaesett és ebben kicsit hasonlít a másodosztály küzdelmeire. Kiegyenlítettebbé vált a bajnokság, ez azt mutatja, hogy ha a Juventus hasonlóan szerepelt volna, mint tavaly ilyenkor, minden más csapattól függetlenül vezetné az idei pontvadászatot is. Ami az élbolyt illeti, elsősorban a Juventus tehet arról, hogy a bajnokság izgalmasabb és kiegyenlítettebb, és kevésbé a riválisai. Az immáron összeszokott Internazionale ugyanis, Hakimivel, Kolarovval és Vidallal kiegészülve, szintén kevesebb pontot gyűjtött ez idáig, mint tavaly azonos időszakban. Különösen annak a fényében, hogy az Inter a Bajnokok Ligájában kiesett, sőt az Európa-ligában sem érdekelt, amely súlyos probléma. Pioli nagyszerű szakember, aki mindig is rokonszenves volt számomra. Az Internél töltött időszaka során is hasznosan dolgozott, és nagyon jól kezeli a rendelkezésére álló játékosokat. Nyugodt, bölcs, komoly tapasztalattal bíró edző, aki Zoffra emlékeztet engem. Pirlo nehézségekbe ütközik, mert a játékosok teremtenek különbséget a pályán, nem a szakvezetők. Pirlónak pedig nincsen minőségi középpályássora, és megszenvedi azt, hogy a Juventus kerete nem kellően erős a kitűzött célok eléréséhez.

 

– Úgy látom, hogy a Juventusnak jelen pillanatban még nincs identitása. Nem jellemző rá az a karakter, amely korábban mindig is megkülönböztette más kluboktól: dinamizmus, dac, intenzitás a mutatott játékban, győztes mentalitás. Az elmúlt időszakban a Juventus lemondott olyan játékosokról, mint például Marchisio, később Mandzukic, akik megtestesítői voltak a fenti jellemzőknek. Eközben azt tapasztaljuk, hogy az újonnan igazolt játékosok, köztük Rabiot, Ramsey, nem teljesítenek úgy, ahogyan azt elvárjuk tőlük, és éppen emiatt – egy-egy epizódtól eltekintve – még nem voltak képesek többletet hozzátenni a csapat játékához. A csapat taktikailag nincs egyensúlyban, és labdavesztésnél sebezhető a középpályássor felállítása miatt.

– Gondolatmenete tökéletes képet fest a Juve jelenlegi helyzetéről. Nem tudjuk, hogy melyik a Juventus kezdőcsapata. Pirlo rendszeresen váltogatja középpályásait, hiszen nem elégedett a látottakkal. Bentancur, Arthur, Rabiot és Ramsey hasonló szerepet töltenek be, és nincsen meg a megfelelő alap és minőség az előrelépéshez. Mandzukicról Sarri miatt mondott le a klub, és világossá vált az is, hogy Paratici nem bír Marotta tudásával és szakértelmével.

 

– Egyetért abban, hogy Marotta vezetésével az Inter jobban igazolt az elmúlt két esztendő során a játékospiacon? Különös tekintettel az időközben vezérré előlépő Barella leigazolásának köszönhetően, hiszen egy ilyen típusú játékosra égető szüksége volna Pirlónak.

– Barella a kétezres évek Tardellije. A Juventusnak megvolt a lehetősége leigazolni őt, de nem tette. Agnelli új játékospolitikájában külföldiekre épít, miközben hiányzik az olasz mag, amelyre szüksége volna az együttesnek. Barella ma az Interben játszó olaszok szimbóluma. Hiányzik Torinóból az olasz mentalitás, a kaput azonnal támadó magatartás és a gólszerzésre alkalmas futballisták a középpályáról. Barella bír a vezérekre jellemző karakterrel. Ezt pedig nem tapasztalat alapján szerzi az ember, hanem vagy megvan valakiben, vagy nincsen.

 

– Mit gondol Conte szakmai munkásságáról az Internazionale kispadján? Nemrégiben sokadik elemzésemet készítettem arról, hogy miközben, szokásához híven, Olaszországban versenyképes együttest épít, hitvallása és statikus formában alkalmazott játékrendszere már egy évtizede nem kifizetődő Európában. Nem véletlen az, hogy Európa éllovasai nem alkalmazzák a Conte által körömszakadtáig erőltetett szisztémát és játékelemeket. Az elmúlt hetekben az Inter mindkét riválisát, a Juventust és a Milant is legyőzte, ennek ellenére a fentiek alapján én továbbra is úgy gondolom, hogy a győzelmeket hozó mérkőzéseken mutatott játékuk nem lett volna elegendő egy erősebb európai rivális legyőzéséhez.

– Kimondta a lényeget: Contéban nincs fantázia. Olyan lett edőzként, mint amilyen játékoskorában volt – aki az erőt, dinamizmust képviseli, a harcosokat kedveli. Játékosai sem kreatívak, lásd a hatékony, de nem igazán technikás Lukakut, vagy Vidalt.

 

Számára teher az öt cserelehetőség. Nem váltogatja jól játékosait, lásd a technikás Eriksen is rendre az utolsó percekben kap csak lehetőséget, mert ha Contén múlna, sohasem nyúlna bele a kezdőcsapatába. Ez pedig egy komoly korlátja, és nem véletlen hogy csakúgy, mint egykoriban az erős középpályássorral bíró Juventusa, az Intere is idejekorán búcsúzott a Bajnokok Ligájából.

 

Ha edzőként nem vagy kreatív és fantáziagazdag, nem jutsz messzire. Allegri evvel szemben bír a változtatás megfelelő érzékével. Conte együttese egy formán kívüli Juvét győzött le, miközben a Sahtar Doneck ellen mindkét alkalommal ikszelt, és Udinében is pontokat veszített. Mindig ugyanabban a rendszerben játszatja együttesét, és Capello is felrótta számára élő televíziós adásban, hogy nincsen B terve. És ez valóban így igaz. Egy fizikálisan nagyon erős csapatot épít, ahol a szélsők alapvonalról beadással próbálkoznak – Young, Darmian, Hakimi –, és ha érkezik a középcsatár gólt szerezhetnek, amennyiben a beadás nem talál embert, akkor „szárazon” maradnak és szenvednek. Olykor persze előfordulhat, hogy döntetlent játszol, de kétszer egymás után a Sahtar ellen ez nem elfogadható.,

 

– Számomra azért nagyon érdekes ez a kérdéskör, mert Conte éppen a taktikai rugalmasság jellemezte, egyazon találkozón is akár számos hadrendet váltogató Lippi korszakos Juventusának egyik alappillére volt. Hogyan lehetséges, hogy nem vette át tőle a sikernek eme receptjeit, amelyet játékosként tapasztalt?

– Azért, mert szakmai értelemben korlátolt. Lippi munkásságát személyesen követtem a válogatottnál a világbajnokság során. Zambrottából szélsőhátvédet alakított, mert tudta, hogy Camoranesi kvalitásainak kiaknázása szempontjából elől kell játszania. Gilardinóval kezdett, de Perrottát állította be helyére és könnyedén változtatott a csapaton.

 

– Simone Inzaghi szenzációs munkát végez a Laziónál. Sajnálatos módon, a klub nem tudta őt megtámogatni az átigazolási időszakban, különös tekintettel arra, hogy idén a Bajnokok Ligájában is helyt kell állniuk. Eközben az AS Roma Paulo Fonseca irányítása alatt szenved, nem talál rá egy meggyőző futball és kiegyensúlyozott teljesítmény kulcsára.

– Simone Inzaghi egyike a legjobb itáliai szakembereknek, szívesen látnám a Juventusnál. Jól játszatja együtteseit és képes kihozni a maximumot a rendelkezésére álló futballistákból. Minden évben jól teljesít együttesével, Bajnokok Ligájába vezette a Laziót. Ha nincs a koronavírus, talán a Lazio lendülete sem törik meg és talán bajnoki címet hozott volna számukra az előző szezon. Az AS Románál nincs nyugalom, az együttes megszenvedi a környezetet, amiben napról napra működnie kell. A klub megfelelő kerettel bír, de rosszul szerepel a rangadókon. Sokat ígér, de mindabból keveset vált be, miközben ettől függetlenül nincs rossz pozícióban a bajnoki táblázaton.

 

– Hogyan értékeli az Atalanta teljesítményét Gian Piero Gasperini irányítása alatt, vagy éppen egykori tanítványa, Ivan Juric kiemelkedő szakmai munkáját a tavalyi év meglepetéscsapata a Verona kispadján? Milyen jövő elé néz Gennaro Gattuso Napolija?

– Gasperini nagyszerű munkát végez, agresszív együttese van, és a klubvezetés mögötte áll. Sok éve dolgozhat Bergamóban, ahol van lehetősége és ideje megvalósítani elképzeléseit. Rengeteget tesz ezért minden egyes nap, miközben nem volt és valójában most sincs rajta győzelmi kényszer. Az Atalanta sikerességében elévülhetetlen szerepe van Giovanni Sartori sportigazgatónak, aki ismeretlen játékosokat hoz a klubhoz, akik aztán a bajnokok szintjére emelkednek. Juric, aki Gasperini kezei alatt nevelkedett Genovában bizonyítja, hogy nagyszerű és alulértékelt szakvezető. Tavaly friss feljutóként kimagasló eredményt ért el a Veronával, idén pedig jelenleg a legjobb védelemmel bír a bajnokságban. Legyőzte a Napolit 3-1-re, megnehezítette a Juve dolgát, miközben bevetett fiatalokat, mint Zaccagnit, aki azóta a válogatottba is meghívást kapott. Kívánom, hogy Gattuso sikeresen szerepeljen, de attól tartok, hogy nem marad a bajnokság végéig. De Laurentiis türelmetlen személyiség, miközben Gattuso elnyerte az Olasz Kupát és tíz ponttal többet gyűjtött idén, mint a tavalyi bajnokság hasonló időszakában. Osimhen és Mertens megsérült, Miliket elküldték, és sajnos Nápolyban nem olyan elnök ül a klub élén, aki megteremti a megfelelő munkakörülményeket egy vezetőedző számára.

 

– De Zerbi is tökéletesen illeszti be a fiatalokat, lásd Locatellit a Sassuolóban.

– Locatelliben nem bízott nevelőklubja a Milan, amely óriási hiba volt. Azonnal értékesítették, 12 millió euró ellenében. Egyike azon játékosoknak, akikre a Juventus is szemet vetett, de ahogyan a Juve lemondott Barella szerződtetéséről, úgy Locatelliéről is. Kizárólag azért, mert jobban mutat, ha az ember nem a Cagliariból, hanem a Barcelonából és az Arsenalból igazol, mint Arthur vagy éppen Ramsey esetében, miközben egy csapatot a megfelelő játékosok formálnak, nem pedig bizonyos nevek. A megfelelő játékos kiválasztásához ugyanakkor megfelelő szaktudásra van szükség. Éppen ezért hiányolom Marottát Torinóból.

 

– Hogyan vélekedik Roberto Mancini válogatottjának eddigi teljesítményéről? Képes lehet-e ez az együttes meglepetést okozni a közelgő Európa bajnokságon?

– Egy fiatal együttesről beszélünk, amely komoly értékekkel bír, ugyanakkor eddigi eredményei egyaltalán nem garantálják esetleges jövőbeni sikereit. Harmincegy évnyi, a Squadra Azzurra oldalán megélt tapasztalatommal azt tudom mondani, hogy kizárólag az a teljesítmény számít, amelyet a világversenyen felmutat egy együttes. Semmi más. Úgy gondolom, hogy Mancini túlzásba esett és túl sok játékost szerepeltett, amelynek köszönhetően jelen pillanatban nem tudjuk biztosan, melyik a válogatott kezdőcsapata. Amikor nincs semmid, akkor kevéssel is megelégszel. Éppen ezért óvatos vagyok a válogatottal kapcsolatban. A legnagyobb kérdés a védelem, amely alapvetően határozta meg a mindenkori együttesek sikeres szerepléseit. Jelen pillanatban Chiellininek és Bonuccinak nincsenek igazán minőségi alternatívái és meglátjuk majd, hogy a csapat milyen állapotban érkezik az Európa bajnokságra.

 

A szerző a Calcio Analyst Italia című nemzetközi podcast alapítója és szerkesztője

https://www.facebook.com/calcioanalyst


 

Kapcsolódó cikkeink:

0 0 votes
Article Rating

Írj hozzászólást

0 Comments
Inline Feedbacks
View all comments
0
Would love your thoughts, please comment.x
()
x