„Meg kell találni az egyensúlyt az eredmény és a nevelés között” – interjú a félig vietnámi Sztancsek Szilárddal

Magyarországról indulva, hátizsákos edzőként kezdte karrierjét Dániában, ahol végül hat évig dolgozott, majd váltott, s jött a vietnámi Juventus akadémia. Dédnagyapja a dél-ázsiai ország egykori miniszterelnöke, nagyapja háborús hős. Sztancsek Tran Szilárd Viet jelenleg a SZAC U17-es csapatának vezetőedzője. Vele beszélgettünk a vietnámi futballról, kultúráról, és kis halról a nagy óceánban. Interjú.


(X) Regisztrálj a Büntetőn keresztül az Unibetre, és befizetési bónuszod mellé 10 ezer Ft ingyenes fogadást is kapsz ajándékba!


 

– „Ki kellett próbálnom magam”. Ekképp fogalmaztál a Gólterápiában azzal kapcsolatban, miért hagytad el Dániát, a Lyngby csapatát, és szerződtél a vietnámi Juventus akadémiához. Végül több mint másfél évet töltöttél a dél-ázsiai országban. Milyen volt utánpótlásedzőnek lenni Vietnámban? Megérte váltani?

– Abszolút megérte. Nagyon sokat hozzátett a karrieremhez. Ismertebb lettem. A legtöbbet az üzleti, menedzsment területen fejlődtem, ahogy azt is megértettem, mennyire fontos a játékosok mozgáskoordinációs képességeinek fejlesztése. Egyúttal megismertem a Juventus filozófiát, a futball egy másik nézőpontját. Persze furcsaságokkal is találkoztam. Az utánpótlásban csak edzőmérkőzések és egynapos tornák vannak, illetve az egy hónapig tartó nyári, országos bajnokság, aminek hatalmas presztízse van. Amit kiemelnék, az az, hogy rájöttem, mennyire fontos a játékosokat a lehető legjobban megismerni. Így derült ki, hogy egy labdarúgó azért teljesített rosszabbul, mert volt egy régóta meglévő sérülése, csak félt elmondani.

 

Vietnámban jöttem rá igazán, mennyire fontos a játékos-edző kapcsolat. A legjobb edzők azok, akik ismerik a futballistákat. Erről Julian Nagelsmann is beszélt már, hogy egy edző tevékenységében hetven százalékban az emberi kapcsolatok számítanak. Ezzel teljesen egyetértek. Egy kevésbé ügyes játékos sokat tud fejlődni, ha az edző segíti.

 

A személyiségem is sokat fejlődött: egyrészt megtanultam magyar-vietnámiként világpolgárnak lenni, másrészt azt, milyen edzősködni +40, illetve -10 fokban. Amikor hazajöttem Magyarországra, nem éreztem rosszul magam amiatt, mert a játékosaimnak nehéz volt hideg vagy meleg időben edzeniük. Tudtam, máshol még rosszabb. És most már látom a csapatomon, hogy tudnak alkalmazkodni az időjáráshoz.

 

– Milyen közeg, kultúra veszi körül a játékosokat Vietnámban?

– Magyarországon azt tapasztaltam, hogy a fiatalok a nagy klubok legendás játékosait alig-alig ismerik. Vietnámban ez másképp van. Az egyik főnököm korábban a válogatott csapatkapitánya volt, majd edzőként is dolgozott. Amikor a játékosok meglátták, elájultak. A fiatalok nemcsak ismerik ezeket a korábbi labdarúgókat, de tisztelik is őket, hősként tekintenek rájuk. Mondok egy másik példát: amikor 2020 nyarán hazajöttem Magyarországra, kimentem egy Vasas-meccsre. Kíváncsi voltam, a szurkolók miként viszonyulnak ahhoz, hogy egy ekkora klub a magyar másodosztályban játszik, egy olyan klub, amelynek az NB I-ben lenne a helye. Hallgattam az idősebb embereket, akik, pedig még el sem kezdődött a meccs, már szapulták a focistákat. Lehet, hogy ez azért van, mert ezeknek az idős embereknek fájó látniuk, hogy a szeretett klubjuk, ahelyett, hogy az első osztályban a bajnoki címért küzdene, a másodosztályban szenved, és egyszerűen nem képes feljutni, pedig a körülmények és a felnőtt csapat mögött lévő akadémia adott. Voltam különböző osztályú vietnámi meccseken, a csapatok egytől-egyig hosszú labdákkal játszottak, majdnem elaludtam, annyira unalmas volt. A szurkolók azonban sokkal pozitívabban álltak a focistákhoz és a mutatott játékhoz. És ez az attitűd az interneten is megjelent: a vietnámi futballról szóló közbeszéd pozitív, Magyarországon pedig szétszedik az edzőket, a játékosokat, mert hatalmas összegeket keresnek. Egyébként Vietnámban sincs ez másként, ott is az átlag felett keresnek a labdarúgók.

 


(X) Ingyenes Eb-tippjáték! Kattints ide, tippeld meg a 2021-es Európa-bajnokság összes csoportmeccsének eredményét, és ha nem találsz el egyet sem, 35 millió forintot nyerhetsz!


 

– Ez a hozzáállásbeli különbség miből fakadhat?

– Az elvárásokból. Úgy látom, Magyarország kicsit a múltban él. Persze, beszélni kell a múltról, de nem szabad beleragadni. Mindkét országnak vannak nemzeti tragédiái, és olyan, futballpályán elszenvedett vereségek, amik máig emlékezetesek. Azt látom, hogy támogató közegre lenne szükség. Nem érdemes a múltban élni, meg kell becsülni, amink van. Változtatni kéne a hozzáálláson, s a magyar futballrendszeren, hogy a gyerekeknek minél jobb legyen. Minderre akkor jöttem rá igazán, amikor egyik nap mentem be az akadémiára, nem volt jó kedvem, épp nem ment minden a legnagyobb rendben. Megálltam egy, a pálya mellett lévő boltnál, ahol több leprás ember feküdt a földön. És azt mondtam magamnak: én csak ne szenvedjek, hiszen sokkal szerencsésebb vagyok, mint a vietnámi emberek nagy része, becsüljem meg, amim van.

 

– Említetted, hogy hosszú labdákkal játszanak. Adott tehát egy futballkultúra a maga sajátos jellemzőivel, amelybe európai edzőként csöppentél. A vietnámi Juventus akadémia azonban rövid passzokra épülő játékos képvisel. Mekkora volt a közeg ellenállása?

– A vietnámi futball alapvetően úgy néz ki, hogy a mérkőzésen sok a hosszú labda, illetve adott egy jó fizikumú (többnyire afrikai) csatár, felívelik rá a labdát, lekészíti a 10-es pozícióban lévőnek, s onnan megy tovább a játék. Az emberek, a szurkolók, a szülők ehhez szoktak, ezt szeretik. A vietnámi Juventus akadémia hozott egy ettől eltérő gondolkodásmódot, ami nem engedte, hogy magas labdákkal játszanak a csapatai. Volt olyan edző, akitől azért kellett elköszönni, mert hosszú labdákkal játszott. Nem, nálunk akkor is meg kell próbálni kipasszolni az ellenfelet, ha nagy a nyomás. Az edzők Vietnámban a tanárokkal egyenértékűek, nagy tisztelet övezi őket. Ebből adódóan a gyerekek azt csinálták, amit mondtunk nekik. Több tornát nyertünk azzal, hogy szinte állandóan nálunk volt a labda, de sosem a győzelem érdekelt, hanem a mutatott játék. Hiába vannak jó vietnámi játékosok, ha nem tudnak tíz méterre egymáshoz passzolni, csak jó messzire elrúgni a labdát, abból nem lesz semmi. Épp ezért vittek oda minket, hogy megtanítsuk őket egy más jellegű focira. Legyen rövid passz, fázisok, letámadás. A vietnámiak az utóbbiban nagyon jók például, mert agresszívek, rengeteget futnak. Igaz, hogy mindig azt csinálták, amit mondtunk, de ez egyben probléma is volt, ugyanis nagyon nehezen alakult ki beszélgetés, közös gondolkozás.

 

– Hogyan lehet a vietnámitól merőben eltérő európai gondolkodásmódot „meghonosítani”, szélesebb körben elterjeszteni ott?

– Őszintén szólva, eredményekkel. A nagyobb kluboknál, ha bajnok vagy, nem érdekel senkit az, milyen játékot játszol. Ha nem az elvártak szerint megy minden, akkor jönnek a kérdések. Meg kell találni az egyensúlyt az eredmény és a nevelés között. El kell menni kisebb kupákra, és megnyerni azokat. Szükség van arra, hogy lássák: egy, a vietnámitól eltérő futballfelfogásnak is van eredménye.

 


 

– Nemcsak edzőként, de koordinátorként is dolgoztál. Mit láttál, hogyan viszonyulnak a gyerekek a futballhoz?

– Nagyon pozitívan. Rengeteg helyi gyerek él-hal az európai topligákért. Felkelnek csak azért hajnali háromkor, hogy megnézzék az európai meccseket. Majd ugyanezek a gyerekek reggel elmennek iskolába, utána pedig jönnek edzésre, és mindkét helyen jól teljesítenek. Egyszerűen azért, mert profi játékosok akarnak lenni: Cristiano Ronaldóval és Paulo Dybalával akarnak egy csapatban focizni. De ha ez nem jön össze, akkor majd a vietnámi első, másod- vagy harmadosztályban játszanak, vagy ha ez sem, amatőrként a barátaikkal. Az is a teljes kép része, hogy Vietnámban kilenc éves korig szinte csak azok tudnak focizni, akiknek van pénzük, mert a tagdíj helyi szinten elég drága. Sok tehetős szülő azonban úgy áll hozzá, hogy a gyereknek a futball inkább maradjon meg csak szórakozásnak, mivel a tanulás fontosabb. Emiatt főként a szegény gyerekekből lesznek profi focisták. A legtehetségesebbek számára az akadémiák nyolc-kilenc éves kortól ösztöndíjprogram keretében ingyenes képzést biztosítanak, ugyanakkor ott van rajtuk a teher: kapnak egy több évre szóló szerződést, s nekik focistának kell lenniük.

 

– A profi labdarúgónak készülő nyolc-kilenc éves gyerekekkel több évre szóló szerződést kötnek, beköltöznek az akadémiára, és évente egyszer találkoznak családjaikkal – már, ha van rá lehetőségük. Ez a helyzet abszolút nem egészséges a fiatalok lelki fejlődésének szempontjából.

– A körülmények az akadémiákon minden igényt kielégítenek, de amiben nem gondolnak bele Vietnámban az az, hogy következménye van annak, hogy a gyerekek együtt kelnek, együtt fekszenek, egy osztályba járnak, együtt edzenek. Minden percüket együtt, egy zárt közösségben töltik. A szociális készségeik egy része egyszerűen nem fejlődik, szinte alig tudják például, hogy kell viselkedni egy hölggyel. Van két nevelőnőjük, akik gondoskodnak róluk, de tulajdonképpen mindent magunknak kell megoldani: jól kell tanulniuk, jól kell teljesíteniük az edzéseken. Mentalitás kérdése az, hogy ki mennyire bírja ezt a nyomást, hiszen, ha valamely területen valaki nem teljesít megfelelően, akkor attól elköszönnek. Hallottam olyanról, hogy egy-egy játékos minden ok nélkül elkezdett sírni. Ilyen körülmények között simán előfordul, hogy valaki depressziós lesz. Egy U15-ös, U16-os játékos már úgy gondolkodik, ha két-három éven belül nem adják el, vagy nem kerül be egy nagyobb vietnámi klubba, akkor szégyent hozott magára, a családjára.

 

– Tapasztaltál megkülönböztetést a vietnámi és nem a vietnámi szakemberek, játékosok között?

– Igen. Ha te külföldi vagy, akkor te hozod a tapasztalatot. És, ha nem csak a pénzért jössz, mindent megteszel, akkor imádnak. Tudják, hogy a legjobbat akarod. Anyagilag van különbség: a külföldi ugyanazért a munkáért többet kap, mint a vietnámi. És akár jobb körülmények között is élhet. Az órabérem háromszor-négyszer több volt, mint egy vietnámié, igaz, többet is dolgoztam és nagyobb volt a felelősségem.

 

Dédnagyapád az ország egykori miniszterelnöke, nagyapád háborús hős. Rokonaid a dél-ázsiai országban élnek. Van tehát rálátásod az ország történelemére, társadalmára. Az, ahogyan a mindennapokat élik Vietnámban, az miként köszön vissza a fociban?

– A vietnámiakról annyit tudni kell, hogy a háborúkban is azért állták meg a helyüket, mert nagyon kitartóak, van bennük egy „küzdeni kell a végsőkig” mentalitás, ami érdekes módon édesanyámban, a húgomban és bennem is megvan.

 

A boltban például nincs sorban állás, az emberek rohannak, furakodnak, hogy minél hamarabb sorra kerüljenek. A közlekedés pedig úgy néz ki, hogy a nagy hal megeszi a kicsit.

 

Egy nagyobb, erősebb jármű csak azért leszorít az útról, hogy harminc másodperccel előbb érjen oda a céljához. A fociban is benne van az „erő logikája”. Volt olyan csapat, amelynek az edzője azt akarta, hogy a kapusa lőjön gólt, mert az volt a legnagyobb, legerősebb. A gyerekek, az edzők eme logika mentén gondolkodnak.

Emiatt a döntéshozatalt igénylő feladatok nagyon nehezen mentek a gyerekeknek edzésen. Egyszerűen nem ehhez szoktak. Szívből játszanak. Rohannak, futnak előre és gólt lőni, nyerni akarnak. A szurkolók is ezt szeretik, lehet, kicsit ész nélküli a foci, de legalább a játékosok mindent beleadtak.

 


 

– A helyi, kommunista kormány politikai eszközként vagy sportként tekint a futballra?

– Sportként tekintenek az emberek a focira, miközben mindenki tudja, hogy ez valójában politika. Előfordul, hogy a sporton keresztül nyerészkednek bizonyos, vezető beosztású emberek. Csak egy példa: a Hoang Anh Gia Lai csapata mögött álló tulajdonosi kör fizeti a jelenlegi szövetségi kapitány fizetésének nagy részét. A kisebb részt a futballszövetség állja.

 

– A vietnámi focisták megállnák a helyüket az európai labdarúgásban?

– Ebben nem vagyok biztos. Technikailag képzettek, a személyiségük olyan, hogy tudnak alkalmazkodni, a hozzáállásuk pozitív, de a gondolkodásuk a futballról, a taktikai intelligenciájuk egyelőre alacsony szinten van. Egyszerűen nem olvassák jól a játékot. Ahhoz, hogy ez változzon, az edzők felfogásán, a futballhoz való hozzáálláson kéne változtatni, azon, hogy ne az eredményen és a hosszú labdákon legyen a hangsúly.

 

Ha még többet szeretnél a tudni a vietnámi futballról, hallgasd meg a Gólterápia ide kapcsolódó részét:

 

Vagy olvasd el korábbi cikkünket:

Távol-keleti túra és időutazás: aranykorát éli a vietnámi futball


Képek: Sztancsek Szilárd Twittere és Facebookja

0 0 votes
Article Rating

Írj hozzászólást

0 Comments
Inline Feedbacks
View all comments
0
Would love your thoughts, please comment.x
()
x