„Nagy Ádám játékát már a bolognai időszaka óta nyomon követem” – Interjú a BL-győztes Costinhával

Manchesterben szerzett góljával, majd a begyűjtött BL-trófeával örökre bírta magát a Porto történelmébe, ahogy 53 fellépésével a portugál válogatott históriáskönyvébe is. Kora egyik legkiválóbb hatosa, a ma már edzősködő Costinha a Rossi-csapatról, Szalaiékról, Mourinhóról és az érvényesülés nehézségeiről is beszélt honlapunknak.


(X) Regisztrálj a Büntetőn keresztül az Unibetre, és befizetési bónuszod mellé 10 ezer Ft ingyenes fogadást is kapsz ajándékba!


 

– A becses neve Francisco José Rodrigues da Costa, persze a világ futballtársadalma csak Costinhaként ismeri. De hogyan szólítják családon belül, illetve a barátok?

– Mindenki másképp. A szüleim Franciscónak, a suliban viszont Ciscónak hívtak, ami ugye a Francisco rövidítése. Tizenkét éves lehettem, amikor az edzőm kijelentette, túl vékonyka vagyok, nem elég erős a Costához, hozzátette hát ezt a kicsinyítő jelzőt, így lettem Costinha.

 

– És hogy nevezték a Porto szurkolói azután, hogy 2004-ben az utolsó percben szerzett góljával az Old Traffordon továbblőtte csapatát a BL döntőjébe, amit aztán meg is nyertek. Szimplán Császárnak? Vagy Istennek? 

– Ministrónak. Thierry Henry adta nekem a becenevet még a Monacóban, rajtam ragadt. Mindig, mindenhol öltönyben jelentem meg, ő meg csak nézett kikerekedett szemekkel, hogy normális ez a srác? Így jön edzésre?! Egy nap, ha abbahagyod, miniszter leszel, mondogatta, a megszólítás rámragadt.

 

– De miért járt öltönyben?

– Ma is sokszor hordok öltönyt, mert szeretem, ebben érzem jól magam. Nem felvágni akarok, akkortájt sem ez volt a szándék, egyszerűen csak tetszett. De sokszor mutatkozom azért lezserebb, hétköznapi viseletben.

 

– És az a bizonyos politikai pálya sosem ejtette rabul?

– Soha. Sportember vagyok, az az én közegem, bár szeretem a politikát, családi körben rendre politizálunk is, jóllehet nem vagyok valami jó ismerője. Éppen ezért nem szólalnék meg soha nyilvánosan politikai kérdésekben. Beszélek eleget a futballról. Az elmúlt szezonban a Bajnokok Ligáját közvetítő portugál tévécsatornán szerepeltem, most az Eb-meccsekhez fűzök kommentárt, amúgy pedig befejeztem a pro licenszes képzést, így külföldi munkára is kapható vagyok immár.

 

– Visszatérve még játékoskarrierjére, kijelenthetjük, hogy az a bizonyos, Manchesterben a kilencvenedik percben rúgott gólja volt a legfontosabb pályafutásában?

– Igen, valamint a kétezres Eb-n a Románia ellen, hasonlóképp az utolsó pillanatban szerzett, egyébként győztes gólom, alighanem azzal játszottam be magam a portugál válogatottba. Ami viszont a United elleni BL-összecsapást illeti, fantasztikus meccset vívtunk már Portóban is, aztán Manchesterben szintén. Három sárga lapom miatt az első mérkőzésen nem játszottam, azt az egyet kellett kihagynom a sorozatban. Különleges élmény, hogy a gólommal továbbjutáshoz segítettem a csapatomat, emlékszem, micsoda zajt csapott az Old Trafford kék sarka, a gólomat követően egyetlen gondolat futott át az agyamon, hogy mielőbb megoszthassam az örömöm a szurkolóinkkal, rohantam is feléjük. 

 

– Nem csak játéktudását tekintve kell, hogy príma csapat legyen az, amelyik az Old Traffordon kevéssel a vége előtt gólt szerez, mentálisan ugyancsak igen erősnek kell lennie.

– Igen, sok szempontból volt erős az az együttes. Tudtuk jól, ha egységes csapatot alkotunk, van esélyünk továbbjutni, ahogy azt is, nekünk a visszavágón elég a döntetlen. Az első húsz percben a United kontrollálta a meccset, azután azonban nyílttá vált a találkozó: nem csak a védekezéssel törődtünk, nem féltünk a nagy nevű ellenféltől, magabiztosan játszottunk. A gólt José Mourinho többször is felidézte azóta, és rendre bevallotta, nem a megbeszéltek szerint cselekedtünk.

 

Benni McCarthy helyett másnak kellett volna elvégezni a szabadrúgást, nekem a sorfalban kellett volna állnom, hogy takarjam a kilátást Tim Howard elől, a pillanat hevében azonban másképp döntöttünk. Én a kipattanóra számítva oldalt, a sorfal vonalában helyezkedtem, de még a szabadrúgás előtt szóltam Maniche-nak, cseréljünk helyet, ő legyen Wes Brown mellett, én beállok John O’Shea mellé, mert nekem nagyobb vele szemben az esélyem, ha birkózni kell a labdáért.

 

De nem kellett, mert valamifajta csatárösztöntől vezérelve a kapusról kipattanó labdára egyből indultam, O’Shea lemaradt, így a kapuba pofoztam. Sokak szerint szerencse kellett a gólhoz, szerintem sokkal több minden. 

 

 

 

– Ha nincs az a gól, ami ugye megágyazott a későbbi BL-győzelemnek, Mourinho ugyanúgy korszakos edzőfejedelemmé válik.

– Enélkül is az lett volna, mert fantasztikus tréner. Lehet, nem rögtön azon a nyáron viszi el a Chelsea, de ugyanilyen magasra jut, efelől nincs kétségem. Szenzációs volt akkoriban, ahogy ma is az. Fiatal volt, éhes, agilis, innovatív, a futball egy egészen új dimenzióját mutatta meg. Mindent megnyert Portóban, a Chelsea-vel a Bajnokok Ligája kivételével szintén mindent, persze nem olyan könnyű a nemzetközi porondon csúcsra jutni.

 

– Mégis, miben olyan különleges? Mi az, amit csak ő tud, ami miatt felülhetett az edzőtársadalom trónjára?

– Én csak arról az időszakról tudok beszélni, amit együtt töltöttünk. Rendkívül precíz, aprólékos edző, az ellenfélről a legapróbb részletekig tudtunk mindent. Ugyancsak fontos erénye, hogy mindig őszinte volt velünk, ha közlendője akadt, ő jött oda hozzám, illetve a társakhoz, nem a pályaedzőjét delegálta. Ez rendkívül lényeges, mert az edzők sokszor félnek a sztároktól, inkább az asszisztenst küldik oda konfrontálódni, ezzel szemben ő minél nagyobb sztárról volt szó, annál inkább felvállalta a konfliktust. A tréner-játékos kapcsolatban ugyancsak fontos, hogy a futballisták higgyenek az edzőjükben, hogy ha arra kéri őket, menjenek át a falon, készséggel megtegyék. Az a Porto ilyen volt. Mindenki vakon követte Mourinhót. Ha egy játékos kételkedik az edzőjében, abból sem jó, sem eredményes futball nem sül ki.

 

Németország–Magyarország: Fogadj 20-as oddson bármilyen kimenetelre

 

– Az utóbbi néhány évben azonban más a megítélése, sokan olyan edzőnek gondolják, aki felett eljárt az idő, aki nem képes kezelni a jelenkor futballistáit, akinek a taktikai repertoárja nem felel meg a mai idők futballjának. Ön mit gondol?

– Egyáltalán nem gondolom, hogy eljárt felette az idő. Továbbra is a futball az élete, a családja mellett persze.

 

Abban viszont lehet igazság, és abban egyetértek a kétkedőkkel, hogy a mai játékosok már mások, lehet, már nem mennek át a falon. Már csak azért sem, mert elképesztően sokat keresnek, nagyságrendekkel többet, mint mi húsz éve.

 

Változnak az idők, muszáj adaptálódni. Szerintem utoljára az Inter volt az a csapat, ahol azokat a játékosokat irányíthatta, akiket ő elképzel magának. Esetében ez az egyetlen kérdőjel, hogy elfogadják-e őt a játékosok, bár érti szerintem az idők szavát, s újra felépíti magát. Amúgy pedig azért ítélkeznek felette annyian, mert annyira jó. A rossz edzőkről senki sem beszél. Én amikor elkezdtem edzősködni, és a Benfica szurkolói fújoltak, a játékosaim nem értették, miért. Hát mert sokszor megsebeztem őket a játékommal, sokat ártottunk nekik a Portóval, mondtam. S már csak ezért sem tartom tiszteletlenségnek, ha valakit kifütyülnek; természetes reakció, azt jelzi, hogy sikeres voltam. Ha nem lettem volna az, nagy ívben tennének rám. 

 

– Azért az a Mourinho és az a Porto sokkal támadóbb szellemű csapat volt, mint az utóbbi évekbeli együttesei?

– Ez azért játékosüggő. Azt a csapatot a támadófutballra rakták össze, a támadószellem belülről fakadt. A labdával és anélkül is roppant erősek voltunk, ezért is volt nehéz ránk nyomást helyezni. Sok szempontból más persze ma a futball, kiveszőben a klasszikus tízes, nyolcasok vannak meg hatosok, akik futnak, mintha robotok volnának. Ma mindenki elvárja a gyors támadásokat, akkor is, ha a rivális tíz emberrel védekezik. Pedig nem árt olykor türelmesnek maradni, a türelem persze ugyancsak kihalófélben van, az edzőkre vonatkozóan is. Alex Ferguson hét év után nyert először bajnokságot a Manchester Uniteddel, és micsoda birodalmat épített aztán.

 

– Első trófeáját is csak a negyedik évében söpörte be, lehet, manapság valóban nem válhatna azzá a legendás menedzserré, amivé egy másik korszak más futballszemlélete miatt válhatott. 

– Manapság ha két évig nem nyersz, repülsz. De ha minden évben edzőt váltasz, az milyen üzenettel bír a játékosoknak? Jürgen Kloppnak is időre volt szüksége az építkezéshez, de legalább ő megkapta. Pedig csak egyvalaki nyerhet, miközben folyamatosan fantasztikus együttesek pályáznak ugyanarra a címre. Hasonló kvalitásokkal, hasonlóan eszes stratégiával. 

 

– Ön az első nagy sikerét a Monacóval aratta. A másodosztályba feljutó Nacionalból igazolt a hercegségbe huszonkét évesen. Fiatalon, de korántsem tinédzserként. A franciák ajánlatát megelőzően lelke mélyén feladta már a reményt, hogy egy nap válogatott játékossá, hovatovább BL-győztessé avanzsál?

– Nem, mert például a Valencia is hívott, öt évre alá is írtam az akkor ott edzősködő Jorge Valadanónak, aki úgy érezte, jók a kvalitásaim, a klub egy évre mégis kölcsön akart adni a másodosztályba. Ellenkeztem persze, mondván, a portugál élvonalból is voltak ajánlataim, nem azért igazoltam Spanyolországba, hogy a második ligában játsszam. Jorge Mendes volt akkor a menedzserem, kértem, intézze el, hogy a szerződésem semmissé váljon. Zsenialitását mutatja, hogy elintézte. Miután a Monaco is akart valakit a hatos posztra, egy hét próbajáték után Jean Tigana szorgalmazta a leigazolásomat, én pedig remek szerződést kötöttem.

 

 

Costinha védekező középpályásként három góllal vette ki a részét a Porto 2004-es BL-győzelméből (Fotó: Getty Images)

 

– Az első szezonban mégis alig játszott. Milyen jellemvonások szükségesek ahhoz, hogy az ember leküzdje az előtte sorakozó akadályokat?

– Először is muszáj eltökéltnek, nagyon tudatosnak lenni, a feladatokra koncentrálni. Huszonkét éves voltam, amikor Monte-Carlóba költöztem, ha egyedül megyek, elég sok veszély leselkedik rám, és bizony úgy állt a dolog, hogy a barátnőm otthon marad Portugáliában. De hát abban a városban egyedül, a Monaco futballistájaként könnyen elsodorhatott volna az élet. Végül aztán velem jött, két évvel később állapotos lett, és ma is a feleségem. A kellemes családi kötelezettség is kellett ahhoz, hogy ne partikra, hanem haza menjek az edzések és meccsek után. Tinédzserként pedig a labda volt a barátnőm, csak vele foglalkoztam. Nem jártam moziba, plázába, ahova muszáj lett volna, ha van mellettem egy lány, helyette állandóan fociztam. Egy barátnőt vinni kell ide-oda, ami elvonta volna a figyelmemet. Ugyancsak lényeges, hogy a képességeidnek megfelelően teljesíts. Ha jobblábas vagy, legyél  a jobbal különlegesen jó, bár nyilván érdemes a balt is fejleszteni.

 

A portugál második-harmadik ligában vadul játszanak, mindenki megy, mint a meszes, Monacóban tőlem intőn megkérdezték: hova futkározol? Maradj a helyeden, védd a területet, a kaput.

 

Szerencsére türelmesek voltak velem, nagyon sokat segítettek a csapattársak, Fabian Barthez, Ali Benarbia, Franck Dumas, a skót John Collins egyaránt támogatott, anélkül nehéz lett volna. Sokan összetörnek a nyomás alatt, vagy mert nem úgy alakul a kezdeti időszak, ahogy szeretnék, lélekben erősnek kell maradni. Ők segítettek megacélosítani a jellemem.  

 

– Van, ami hiányzik a pályafutásából?

– Nem. Könnyű lenne azt mondani, így vagy úgy kellett volna tennem az egyes helyzetekben, de azt hiszem, rendre jól döntöttem. Ha az a kérdés, úgy fejeztem-e be a karrierem, ahogy szerettem volna, a válasz, nem. Azért igazoltam ugyanis az Atalantába, mert valahára álmaim bajnokságában szerepelhettem, a Serie A-ban. Az elnök, Ivan Ruggeri a következő évben azonban kómába esett, évekkel később el is hunyt, az őt váltó klubvezetéssel adódott problémám. Felére akarták megvágni a pénzem, csakhogy én már Bergamóba is sokkal kevesebbért igazoltam, mint amennyit az engem ugyancsak csalogató Atlético ajánlott, hároméves szerződést kínálva. Felezzem meg az amúgy is jócskán alacsonyabb bérem? Na ne! Pedig ha nem egyezem bele, nem játszom, közölték velem Bergamóban, nem is játszottam. A fejemhez vágták, hogy mindig sérült vagyok, hogy nem is akarok futballozni, ami persze nem volt igaz. Azt nem értettem, ezek után miért nem engednek el kölcsönben az Interbe Mourinhóhoz, aki Olivier Dacourt-ral szeretett volna elcserélni. Az Atalantát viszont egyáltalán nem szeretném bántani, fantasztikus klub, szenzációs szurkolókkal, ugyancsak pozitív élményként megismertem egy másik kultúrát, megtanultam a nyelvet, a családom is szívesen élt Olaszországban.

 

– Mondhatjuk, hogy a 2004-ben hazai gyepen elveszített Eb-döntő a futballszakmailag balul elsült itáliai kalandnál is mélyebb fájdalom?

– Persze. Sajnálom, hogy egy amúgy jól sikerült tornát a minket káprázatosan buzdító szurkolóink támogatása ellenére sem tudtunk győztesen befejezni, de ha azt veszem, hogy akkor először szerepelhetett nagy torna döntőjében Portugália, és én játszhattam a történelmi fináléban, valamint hogy jutott nekem két másik elődöntő is, nem panaszkodhatok. 

 

– Cristiano Ronaldo tizenkilenc volt ugyebár a lisszaboni Eb-fináléban. Ha öt évvel idősebb, Portugália nyer?

– Nem, mert Ronaldo már akkor is nagyon jó volt. Nem ezen múlt. Az a görög együttes megverte Franciaországot, a remek cseheket, végül minket is. Nem hagytak nekünk területet, erősek voltak, nagyszerűen védekeztek, egy-egy kontrát befejezve rendkívül hatékonyan futballoztak. 

 

Costinha és Cristiano Ronaldo a 2004-es Eb-n és a 2006-os vb-n is a portugál csapat meghatározó játékosai voltak  (Fotó: Getty Images)

 

– Hogy viselte a futballőrült portugál nép?

– Méltósággal. Nem kritizáltak bennünket. Nyilván nem örültek, sőt nagyon szomorúak voltak, de a torna alatt és azután is mellettünk álltak.

 

– Előfordul, hogy arra ébred, piszkosul hiányzik a futball?

– Nem egyszer… Bár szerintem mindenkinek hiányzik, aki valaha megfordult futballpályán. Hiányzik az öltöző, hiányoznak a csapattársak, a számos poén. Soha nem játszottam Magyarországon, de hiányzik például az a hangulat is, amelyikbe Közép-Kelet Európában, a Partizan, a Red Star, a Panathinaikosz otthonában belekóstolhattam. Soha nem gondoltam, hogy edző leszek, lehet, ez volt a menekülőút. Hogy azért mégiscsak a pályán maradjak. Szeretek persze tanítani, terelgetni a játékosokat, megmutatni a siker felé vezető utat, bár a sikerre sosincs garancia, még ha van is fogalmam arról, mit érdemes tenni érte. 

 

– Miért lett mégis edző?

– Azért nem akartam az lenni, mert nem tudtam, van-e hozzá türelmem, van-e elég türelmem a játékosokhoz. De már játékosként is megvoltak a megfelelő karakterjegyeim: szerettem irányítani a pályán, hangos szóval instruáltam a játékostársakat, mégsem gondoltam akkor, valaha edzővé válok. Egy nap azonban megcsörgetett egy barátom, hogy a Beira-Marban szívesen látnának. A csapat kieső helyen tanyázott. Nem akarok edzősködni, feleltem, és kinyomtam a telefont. Legalább kérdezd meg Mendest, meg Mourinhót, tanácsolta a feleségem, ők azt mondták, próbáld ki, mert látjuk benned az edzőt. Igazság szerint mindenki látja, mondták. Ha nem tetszik, bármikor felállhatsz, tették hozzá. Sajnos a kelleténél egy ponttal kevesebbet gyűjtve kiestünk, úgy éreztem azonban, nekem ez a munka tetszik. A játékosok nem voltak arrogánsak, nem nyavalyogtak, vevők voltak a módszereimre, egész egyszerűen jó volt velük dolgozni.

 

– Azóta több klubban is megfordult, legnagyobb sikereként bajnokként jutott fel az élvonalba a Nacionallal, hogy aztán egy év múltán búcsúzzon is velük. Megtapasztalhatta, a futball tud kegyetlen és gyönyörű is lenni. De mi a legszebb, illetve a legnehezebb az edzősködésben?

– Hogy mi a szépsége? Amikor látod, milyen jól reagálnak arra, amit igyekszel megkövetelni. A nehézség? A Beira-Marban kezdtem, azután edzettem a Pacost, majd elmentem begyűjteni a különböző licenszeket, mert mindenki morgolódott, amiért nincsenek meg a legmagasabb képesítést igazoló papírjaim. Azután ültem le az Académica kispadjára, amelyik egy tradicionális klub Portugáliában, de akkor épp kiesett. Pénz nem nagyon volt, mégis mindenki egyből vissza akart jutni, ahogy az már csak nagy kluboknál lenni szokott. Végül ötödikek lettünk, de mindenki elismerte, a körülményekhez képest az egy jó eredmény. A következő szezont egy ugyancsak kieső csapatot, a Nacionalt irányítva töltöttem, ugyanaz volt az elnök, mint aki madeirai játékoskoromban. Ő is azok közé tartozott, akik elismerték az académicás ötödik helyemet.

 

Madeirán szerencsére mindenki időben megkapta a pénzét, nem kellett azon törni a fejem, hogyan segítsek a hozzám azzal bekopogó játékosnak, hogy három hónapja nem kap fizetést, lassan kiürül a családi kassza, miközben etetni kéne az éhes szájakat.

 

A Nacionalban ilyen nem volt, sikerült is bajnokként feljutnunk, igaz, egy év múltán újra kiestünk. Ezzel csak azt akarom mondani, megtapasztaltam jót és rosszat, átéltem sikert és kudarcot, de mindből rengeteget tanultam. 

 

– Ha már egyszer szakkommentátorként követi az Eb-t, a magyar válogatottról mit tanult meg?

– Hogy olasz mesterével az élen a védekezését alaposan megszervező csapat, ami azért új, mert a korábbi magyar válogatottak mintha támadóbb szellemben futballoztak volna. De remek csapatot alkotott, amelyből jó néhányan felhívták magukra a figyelmet.

 

Nagy Ádám persze már jóval korábban, őt bolognai időszaka óta nyomon követem. Gulácsi fantasztikus kapus, persze mindig is jó kapusaik voltak a magyaroknak. Orbán minőségi futballista, elöl Szalai erős, képes megtartani a labdát, nagyon tetszik a másik Szalai, a Fenerbahce gyors védőjének a játéka.

 

Gondolom, nem veri meg Magyarország a németeket, de a franciák elleni pontszerzésre sem számított senki. A szövetségi kapitány okos tréner, nyilván ismeri játékosai képességeit, ahhoz igazítja a taktikát. 

 

– Melyik csapat nyeri meg a tornát?

– Ha lenne kristálygömböm, elárulnám. Franciaország bámulatos, de Németország és Portugália is az. Az olaszok nagyon jó mentalitással vetették bele magukat a torna küzdelmeibe, jó meccseket játszottak, ott lehetnek a végelszámolásnál, Belgium szintén. A hollandok is tudnak meglepetést okozni, apróságok dönthetnek a végén. Mégis, ha egyetlen válogatottat kell megneveznem, a franciát említem.

 

– Portugália esélyei?

– Tetszik ez a csapat is. Az utóbbi időben megnyertük az Európa-bajnokságot és a Nemzetek Ligáját, és bár mindenki Ronaldóról beszél, muszáj megemlíteni Bernardo Silvát, Diogo Jotát, Bruno Fernandest, Rúben Diast, Joao Félixet. Sosem azzal volt baj, hogy nincsenek minőségi labdarúgóink, azok mindig voltak, hanem hogy hiába játszunk jól, nem nyerünk. Az utóbbi időben viszont nyerünk, még ha a németek elleni vereség rondít is a képen.

 

– Az ön egykori posztját vizsgálva, kit tart ma a legjobb hatosnak?

– Az egyik nagy kedvencem Kanté, aki nem igazán hatos, lehet nyolcas is, ő egyszerűen a komplett játékos. Tetszik ezen a poszton Jorginho játéka, de Manuel Locatelli is lenyűgöző. Frenkie de Jongot is érdemes megemlíteni, ő persze sokat támad és szervezi folyamatosan a játékot. A németektől Gündogan vagy a válogatottban speciel mást játszó Kimmich is kiváló a poszton.

 

– Egy portugálnak még egy eldöntendő kérdésre illik válaszolnia: Messi vagy Ronaldo?

– Nem tudok dönteni, mert nagyon mások. Messi alkot, helyzeteket alakít ki, Ronaldo leginkább befejez. Egyet tudok: mindkettő zseniális futballista.


Kiemelt fotó: Getty Images

4 1 vote
Article Rating

Írj hozzászólást

0 Comments
Inline Feedbacks
View all comments
0
Would love your thoughts, please comment.x
()
x