„Rossi sikerének titka, hogy tiszteli a magyar közeget!” – Interjú Laczkó Zsolttal

Vendégünk a Puskás Akadémiánál edzőként dolgozó 22-szeres magyar válogatott Laczkó Zsolt, akivel a bajnoki címek és a Ferencvárosnál töltött évei mellett az olasz és angol futballkultúrákban és képzési rendszerekben szerzett tapasztalatairól beszélgettünk.


(X) Regisztrálj az Unibetre és 20.000 Ft üdvözlőbónuszt kaphatsz ajándékba!


 

– Mi  a pontos szakmai feladatod a Puskás Akadémiánál?

– A játékosok egyéni fejlődését elősegítő képzések vezetésében dolgozom az U14-es korosztálytól egészen az U23-as csapatig. Technikai és posztedzéseken is részt veszek egy szakmai stáb tagjaként.

 

– Mennyire tartod hatékonynak azt a munkát, amelyet a futballistákkal végeztek? Hogyan és milyen eszközökkel tudod mérni azt a szakmai fejlődési görbét, mentális-taktikai-technikai érési folyamatot, amelyet az egyes játékosoknál tapasztalsz, és amely az elvégzett munkádról ad visszacsatolást?

– Minden korosztályban vannak úgynevezett kiemelt labdarúgók, akikre különös figyelmet fordítunk, és akikkel ki kell alakítanunk egy különleges munkakapcsolatot. Az adott labdarúgó minden mozdulatát monitorozzuk, játéktudása és kvalitása folyamatos ellenőrzés alatt van a személyes foglalkozásoknak és a mérkőzésekről készült videoelemzéseknek köszönhetően. Hetente egy-két alkalommal kell minden egyes labdarúgóval foglalkoznunk ahhoz, hogy biztosítsuk a folyamatos fejlődés lehetőségét, valamint hogy állandó kapcsolatot tartsunk fenn a játékossal.

 

– Mekkora szakmai stábbal dolgozol együtt?

– A mi stábunk egyéni képzésekre szakosodott az Akadémián, így független más szakmai stáboktól, csapatoktól. Jelenleg hárman alkotjuk állandó jelleggel az egyéni képzéseket vezető csapatot, és további két aktív labdarúgó egészíti ki a stábot.

 

– Itthon bajnok voltál a Debrecennel és a Honvéddal, pályafutásod két eltérő időszakában. A két siker között miben látod a legnagyobb különbséget az általad mutatott teljesítmény, illetve a csapataiddal közösen végzett szakmai munka oldaláról nézve?

– Két teljesen különböző időszakról beszélhetünk, két nagy múltú klubnál. A Debrecen éppen akkoriban élte fénykorát, amikor a cívisvárosban szerepeltem. Annak a bajnoki címnek meghatározó játékosként voltam a részese, nagyon erős kerettel rendelkeztünk, sok jó labdarúgóval játszhattam együtt, akik számos különböző stílust képviseltek. A DVSC kellően erős volt ahhoz, hogy összevásárolja a legjobb játékosokat és összeállítson egy versenyképes csapatot. A régi stadion hangulata és a szurkolók nagyon nagy erőt adtak nekünk. Nehéz volt beilleszkedni ebbe a zárt közegbe, de élveztem a futballt és megérdemelten tripláztunk a Ligakupa, a Magyar Kupa és a bajnokság megnyerésével. Ezt követően kerültem be a válogatottba.

A Honvédnál Marco Rossi hívására kerültem a csapathoz, ahol a taktika dominált és markánsabban körvonalazódtak az egyes játékfázisok.

Erős volt a keretünk Kispesten is, de valójában a csapategység és a szervezett játék hozta meg a sikert. Ezzel pedig a nálunk esélyesebb és nagyobb anyagi forrásokkal rendelkező együttesek nem tudtak mit kezdeni. Az első négy-öt fordulóban végig kezdő voltam, de a szezon során egy makacs sérülés sajnos folyamatosan hátráltatott a játékban. A csapat közben nagyon jól szerepelt, még az erősebb keretet felvonultató klubok ellen is. A Honvéd szurkolói is minden elismerést megérdemelnek, végig kitartottak mellettünk, élmény volt így futballozni. Bár a sérülésem szakmailag beárnyékolta ezt az időszakot, de szívesen emlékszem vissza azokra a mérkőzésekre, amelyeken szerepet kaptam. Ha a két bajnoki sikert összehasonlítom, Debrecenben fiatalabb voltam, és az motivált, hogy külföldre szerződhessek. Ez sikerült is.

 

– Marco Rossi már a Honvédnál is alkalmazta azt a 3-5-2-es játékrendszert, amelyet most a válogatottnál is előszeretettel használ. Mindkét esetben az egyéni megoldások futballjából helyezte rendszerbe az együttesek játékát. Mennyire volt döntő a bajnoki címben a választott játékrendszer, amely akkoriban újdonságot jelentett, így a hazai ellenfelek nem voltak rá felkészülve?

– A választott játékrendszer nagyon sokat segített a siker elérésében, de nem az volt a kulcsa, hanem a kiindulópontja. Jól látod: az ellenfelek nem voltak rá felkészülve, nem igazán ismerték, hiszen nem nagyon játszott itthon senki ebben a hadrendben. Ide tartozik, hogy Rossi időszakát követően is meghatározta a Honvédot a 3-5-2-es játékrendszer, amelyhez kellett az, hogy megfelelő mentális erővel bíró minőségi játékosok alkossák a keretet. A háromvédős rendszerben megmaradt a stabilitás és ez általában a két támadó ellen létszámfölényt, a széleken pedig taktikai egyensúlyt jelentett.

 

Rossi tiszteli a magyar embereket, a kultúrát és az itthoni közeget. Ez a kiindulópontja, így nem akarja megmondani a tutit, mint tette számos korábban hazánkban munkát vállaló szakvezető. Nem probléma számára kimenni és megnézni egy NB II-es mérkőzést sem. Saját tudására támaszkodva megpróbálta a lehető legtöbbet kihozni a magyar futballistákból és mind klub, mind válogatott szinten siker koronázta az elképzeléseit.

 

– A Debrecen színeiben a Bajnokok Ligájában is pályára léphettél, nem sokkal Olaszországba igazolásod előtt. Milyen élményekkel emlékszel vissza a BL–meccsek hangulatára, a Fiorentina, a Liverpool és a Lyon elleni mérkőzésekre?

– Mind a hat találkozón szerepeltem. A BL egy elképesztő sorozat, ahol a kiscsapatok nem tudnak komolyabb eredményt elérni, mert itt már nemzetközi szinten komplett, rutinos együttesek kellenek ehhez, és éppen emiatt nagyon nehezen tudnak szintet lépni egy ilyen csoportban. Hiába tudtunk a mérkőzések egyes periódusaiban – akár hatvan percen keresztül – jó teljesítményt nyújtani, ilyen erős ellenfelek ellen ez nem elég. Nem elég tízből hatszor jó helyre passzolni, nem elég tízből nyolcszor jól cselezni, mert azon a maradék kettőn megy el egy-egy mérkőzés. Ezek a nüánszok felértékelődnek egy ilyen sorozatban. Hihetetlen érzés volt teltház előtt játszani, ahogy a mérkőzések hangulata és maga a felvezetés is a szenzációs a média részéről. Ami szembetűnő volt, hogy ellenfeleink mennyire sportszerűen viselkedtek velünk, egyszer sem éreztem lekezelőnek a magatartásukat. Professzionális együttesekről beszélünk, akik előre felkészültek belőlünk, és minden információt összegyűjtöttek rólunk.

 

Három-négy alkalommal is eljöttek megnézni a bajnoki mérkőzéseinket és olyan taktikai variációkat tudtak rólunk, amelyeket azonnal felhasználtak és felkészültek belőlük ellenünk. Emiatt már sokszor mérkőzés közben éreztük, hogy bizonyos taktikai elemeket egyszerűen nem fogunk tudni megcsinálni.

 

– Sebesség- és tudáskülönbséget tekintve mi volt a legszembetűnőbb, amit a pályán tapasztaltál? Mennyire zavart téged az, ha például leszűkített területen kényszerültél játszani és ellenfeleid gyorsabban gondolkodtak bizonyos helyzetekben? Egy rögzített játékhelyzetnél mennyire volt más például a Fiorentina ellen védekezni?

– A döntéshozatal a kulcs. Gyorsabban gondolkodtak. Ez igaz volt mindhárom csoportellenfelünkre. Amikor a játékosaik átvették a labdát már fent volt a fejük, mindig négy-öt opciójuk volt a támadás folytatására, a labdanélküli mozgásoknak köszönhetően. Rögzített játékhelyzeteknél már szinte minden csapat hasonló figurákat alkalmaz, de a beadások, labdaelrúgások minősége teremti meg a különbséget, és az, ahogyan ezek a futballisták együttműködnek adott területen belül. Sokkal jobban koncentráltak, rendkívül tudatosak voltak. Sokszor előfordul, hogy nem érsz oda, és ez új játékhelyzetet szül. Itt jön képbe a játékolvasás képessége, és a Bajnokok Ligája mezőnyében bizony gyorsan kell cselekedni. Másodperceken belül fel kell venned egy új pozíciót. A Lyon elleni első félidőre emlékszem vissza legszívesebben, ahol a franciák jobboldali középpályását és jobbhátvédjét sikerült többször is átjátszanom.

 

– A Ferencváros felnőtt csapatában akkor kaptál lehetőséget, amikor egy hazai szinten rendkívül erős keretet irányított László Csaba. A 2004-es őszi szezonban több találkozón nagyarányú gólkülönbséggel nyert a Fradi, az Európa-ligában is szerepelt, de tavaszra kifulladt. A következő szezonban már rendszeresen szerepelhettél, majd a másodosztályba száműzték a klubot. Előttem van a Jászapáti elleni hazai 1-0-s, utolsó pillanatokban kiszenvedett győzelem, amikor Bognár Zsolt beadását követően a te fejesgóloddal nyert a Fradi. Milyen érzés volt megtapasztalni, hogy egyik nap egy rendkívül erős, versenyképes csapat tagja vagy, nem sokkal később pedig az NB II-ben kellett Lipcsei Péterék oldalán futballozni? Mi okozta a látványos törést és visszaesést?

– Nagyon fiatalon, 17 évesen mutatkoztam be a Ferencvárosban. Erős csapatba kerültem, sok neves és karakteres játékos közé, komoly motivációt jelentett számomra, hogy jól teljesítsek. Idővel valóban jöttek az anyagi problémák és mentálisan is más állapotba került az együttes. Sok játékos távozott, de a kezdőcsapat továbbra is nagyon erősnek számított hazai szinten, csak keret mérete csökkent. Az NB I-ben ez annyira nem volt érezhető, de a másodosztályban a mentálisan meggyengült együttesen eredménykényszer volt, miközben egy felszabadult Nyíregyháza végig jól teljesített. Minden ellenfelünk történetének legfontosabb mérkőzéseként tekintett az ellenünk játszott meccsekre. Annak ellenére, hogy nem jutottunk fel, Gellei Imrének és Zoran Kunticsnak is nagyon sokat köszönhetek, mindkettőjüket kiváló szakembernek tartom.

 

Laczkó Zsolt 35 mérkőzésen lépett pályára a Ferencvárosban (Fotó: Nemzeti Sport/Czerkl Gábor)


– A magyar válogatottban szerepelni felemelő érzés lehet. Te 22 alkalommal ölthetted fel a címeres mezt Erwin Koeman, Egervári Sándor, Pintér Attila és Dárdai Pál meghívásainak köszönhetően. Melyik találkozóra emlékszel vissza a legszívesebben?

– Erwin Koemannál és Egervári Sándornál játszottam, Pintér Attilánál és Dárdai Pálnál pedig kerettag voltam. Legszívesebben a svédek elleni, hazai 2-1-es győzelmünkre emlékszem vissza. Az egyik beadásomból tizenegyest harcoltunk ki. Kiemelném még, hogy Hollandia és Németország ellen játszhattam első két alkalommal a válogatottban. A klubcsapatok mérkőzéseire nagyobb iram jellemző, hiszen a válogatott kerettagok egy évben csak pár alkalommal találkoznak, nincsenek összeszokva. A klubok esetében ez azt eredményezi, hogy lényegesen gyorsabban találják meg egymást a játékosok a pályán, ami lendületesebb játékhoz, gyorsabb támadásvezetésekhez és minden szempontból minőségibb teljesítményhez vezet.

 

– A Sampdoriában összesen 36 mérkőzésen szerepeltél a Serie A-ban és a Serie B-ben. Mekkora különbséget tapasztaltál a játék ritmusa, intenzitása és minősége tekintetében a két osztály között? Mekkora szerepe volt a Debrecen Sampdoria elleni 2-0-s sikerének abban, hogy a genovaiak utána leigazoltak téged?

– Az Európa-ligában találkozott a két együttes egymással. Nyilván hatott a döntésükre, de már előtte is figyeltek  Olaszországban a defenzív futballfelfogás alapvetően meghatározza a képzést, mindent megpróbálnak e szerint értelmezni, és ezt a képzési módszert mindenhol képesek is alkalmazni.

 

Az edzések az itthonihoz képest nem voltak intenzívebbek, nem futottunk többet, de minden egyes gyakorlat során mentális oldalról közelítették meg egy játékos személyre szabott feladatait.

 

A gyakorlatokat egytől egyig a kognitív képességek határozzák meg, mint kiindulópont. Az első- és másodosztály között nem éreztem igazán nagy eltérést a játék intenzitását illetően, a futballisták egyéni megoldásainak minőségében viszont már nagy volt a differencia.  

 

– Mennyi energiát vesz el az, hogy taktikai szempontból sokkal többet kell gondolkodnod egy olasz csapatban, mint bármely más futballkultúrát képviselő együttesnél? 

– Ha nem abból a futballkultúrából származol, akkor az elején komoly hátrány. Ez dupla terhet jelentett számomra, hiszen az utánpótlástól egészen a felnőtt csapatig mindenhol középpályásként szerepeltem, nem védőként. Ehhez hozzá kell szoknod, rá kell állnia a mindennapi gondolkodásodnak. Sok taktikai jellegű edzést kaptunk, ahol rengeteg opciót adtak az egyes játékhelyzetekre vonatkozóan.

Arra tanítanak, hogy tudd, hogy mikor milyen döntést kell meghoznod a pályán, és hogy milyen következménnyel jár mindez. A játékos taktikai kreativitását fejlesztik.

 

– Olyan elismert olasz szakvezetők, mint a nemrég a Fiorentinánál dolgozó Giuseppe Iachini vagy éppen Domenico di Carlo is a mestered volt. Milyen edzői hitvallás és viselkedésminta jellemezte őket, hogyan boldogultál velük Genovában?

– Mindketten ugyanazt a játékstílust képviselik. Di Carlo egy modernebb, nyitottabb gondolkodású szakvezető, míg Iachini kissé távolságtartóbb, precízebb, aprólékosabb edző. Iachinire jellemző volt a 3-5-2 és a 3-4-1-2-es hadrend, míg Di Carlo a 4-2-3-1 vagy a 4-4-2 híve volt akkoriban. Hat-hét olasz szakvezetővel dolgoztam légióséveim alatt, és mindegyikük alapgondolkodása hasonló volt. Mindannyian remek szakemberek voltak, akiktől nagyon sokszor hallottam ugyanazokat a gondolatokat és monológokat. Az igazi különbséget az jelenti közöttük, hogyan tudnak bánni egy 23 fős játékoskerettel. Di Carlo közvetlenebb és viccesebb figura volt, Iachini konkrétabb utasításokat adott. Az itáliai éveknek köszönhetően teljesen másképp kezdtem el gondolkodni a futballról és minden egyes játékhelyzetről.

 

– Olaszországban nemcsak a Sampdoria, hanem a Vicenza és a Padova játékosa is voltál. Miben látod a legnagyobb különbséget az edzésgyakorlatok vagy éppen a pályán alkalmazott taktika terén a három klubnál?

– A gondolkodásmódod fejlesztése az elsődleges számukra. Talán Vicenzában voltak a legjobb edzésgyakorlataim, Roberto Breda és Alessandro del Canto irányítása alatt. Egy edző számára az a legnagyobb szakmai kihívás, hogy a keretet alkotó játékosoknál külön-külön elérje azt, hogy a futballisták jól érezzék magukat, elégedettek legyenek a helyzetükkel és jó teljesítményt nyújtsanak a mérkőzéseken. Tisztában kell lennie azzal, hogy kinek mik az erősségei és gyengeségei, és hogy ezeket az irányításával hogyan tudja fejleszteni. Az edzők személyiségjegyei döntő szerepet játszanak abban, hogy milyen módon végzed a gyakorlatokat. Di Carlo például lazább volt, ebből az következett, hogy a gyakorlatok során többet engedte a cselezést. Iachini alaptörvényei azt diktálták, hogy egy labdatartó játék során két-három érintő után passzolnod kellett, új területeket keresve. Del Canto pedig a labdatartó játék során pedig arra fókuszált, hogy a labdarúgók hogyan működnek együtt.

 

Laczkó Zsolt a Sampdoria mezében 2012. február 12-én az Albinoleffe elleni mérkőzésen (Fotó: Getty Images)


– Nemrégiben részletesen elemeztem Claudio Ranieri történelmi sikerét a Leicester Citynél. Talán kevesen tudják azt, hogy annak idején 2008-ban te is szerepeltél az angol klubban.

– Az angol másodosztályban, a Championshipben játszhattam egy félévet a Leicester Cityben, kölcsönben szerepeltem ott. Az idő tájt ugyanis a görög Olympiakosz alkalmazásában álltam. Angliában egészen más a futballról való gondolkodás, elképesztő érzés volt kifutni a teltházas mérkőzésekre.

 

– Amíg a Serie A-ban és Serie B-ben a taktikai felkészítés szerepe a hangsúlyos, addig a Championshipben az egyszerűbb megoldásokra épülő futball intenzitása egészen más kihívások elé állít egy játékost.

– Így igaz. Angliában a minél gyorsabban történő támadásvezetésen van a hangsúly és a magasabb iram a domináns. Kevesebbet gondolkodsz, hiszen taktikailag kevesebb nehézségbe ütközöl a pályán, amely megkönnyíti számodra a támadásépítést.

Ha Angliában a saját térfeleden labdát tartasz, minél hamarabb hosszú passzokkal, indításokkal kell a támadóvonalba juttatnod. Olaszországban ez az együttesek túlnyomó részénél elképzelhetetlen, hiszen az ellenfelek taktikailag felkészültebbek. Az edzésmunkát is ez határozza meg. Életemben nem voltak olyan intenzív edzéseim, mint a Leicesterben töltött félévem során.

 

– Mit gondolsz a jelenlegi Serie A erőviszonyairól és a scudettóért való versenyfutásról?

– Hosszú a szezon, de az már most egyértelmű, hogy nem a Juventus az első számú esélyese a bajnokságnak. A milánói klubok közül is kikerülhet a végső győztes. A Milannál tudatos szakmai munkát látok, Pioli kiemelkedő munkát végez, Ibrahimovic pedig komoly erősítés volt a számukra. Az Inter épp most verte meg a formán kívül futballozó Juventust. A Lazio úgy gondolom, idén nem tud beleszólni a bajnoki cím sorsába. A teljesség igénye nélkül: a Sassuolo látványos játékot játszik, a Roma a kritikák ellenére nekem tetszik, sokat várok tőlük, Paulo Fonsecát nagyon jó szakembernek tartom. A befektetett munka hosszútávon nem vész el csupán azért, mert az utóbbi időben több rossz eredmény hátráltatja a csapatot. Ivan Juric Veronája pedig egy nagyon kellemetlen ellenfél, dicséretet érdemel az edző és a csapat is.

 

Kéri András Dániel

https://www.facebook.com/calcioanalyst


Kiemelt fotó: pfla.hu

0 0 vote
Article Rating

Írj hozzászólást

0 Comments
Inline Feedbacks
View all comments
0
Would love your thoughts, please comment.x
()
x