Ismét elkelt a pénzszivattyú – immár bajnokként
Alig öt év alatt immár a negyedik tulajdonos kezébe kerül az AC Milan, mely csodával határos módon 11 szűk esztendő után újra bajnoki címet ünnepelhetett idén. Vagy talán nem is annyira csodás módon, hiszen a klub kiadásai alig lettek visszafogottabbak az elmúlt évtizedben, a veszteséges gazdálkodásra a másokkal oly szigorú UEFA pedig csak egyetlen figyelmeztetés-szerű El-kizárással reagált. Ehelyett a klub máig tartó lobbierejét jól mutatja, hogy voltaképpen az olasz liga mellett az európai szervezet is folyamatosan támogatja, hogy a rajongókat kihasználva további bevételeket generáljon az örökké divatos piros-feketék szerepeltetésével magának is.
null
Elforduló gazdasági szelek
Amikor legutóbb 2011-ben elhódította az AC Milan a scudettót, még mindig a hetedik helyen állt a Deloitte leggazdagabb klubokat mustráló listáján. Ez ugyan némi visszaesés volt az alig hat évvel korábbi dobogóhoz képest, de az olasz klubok között még mindig vezették a versenyt az Internazionale és a Juventus FC előtt. Ez a három klub nem véletlenül söpörte be a Serie A-ban az elmúlt 20 évben az összes bajnoki címet (de az elmúlt 30 kiírásból is 28-at), hiszen az Olaszországban relatíve magas közvetítési díjakból nekik fizet magasan a legtöbbet a liga évről évre, mégpedig az eredményektől függetlenül, a történelmi sikerességre keresztelt tényező alapos súlyozásával.
Nyilván az elv is erősen megkérdőjelezhető, hogyha egyszer egy klub egy sikeres időszakában már nagyobb díjazásban részesült a vetélytársaknál és megerősítette a marketingértékét is, akkor miért kell a későbbiekben újra és újra felüldíjazni a többiek rovására. A leglátványosabban az mutatta a rendszer visszásságát, amikor a visszaeső AC Milan például a kivételezett pénzügyi háttere ellenére is a hetedik, a tizedik, majd a nyolcadik helyen végzett pár évvel később, de így is két és félszer nagyobb juttatást kapott a közvetítési jogdíjakból, mint például a nála sokkal jobban teljesítő Sassuolo, Genoa vagy Torino FC.
A 2010-es évek közepére ráadásul megváltoztak az európai erőviszonyok, az olasz labdarúgás kezdte elveszíteni a korábban a helyi gazdasági és politikai nagyágyúk által mesterségesen megerősített erejét.
Alighanem az erős olaszországi lobbinak is jelentős szerepe volt abban, hogy a pénzügyi fair play bevezetésével az UEFA valamelyest tompította a feltörekvő francia és még inkább a kelet-európai projekteket, mely végül a kontinens futballjának látványos kettészakadásához vezetett, de az olasz visszaesés így is érezhető maradt.
A Berlusconi-éra zsákutcája
A Serie A nagy triumvirátusából különösen az AC Milannál kezdtek el stagnálni a máshol az egekbe szökő szponzori bevételek, ami a nemzetközi összevetésben komoly visszaesést eredményezett.
Ráadásul az elhibázott szakmai döntések miatt még hazai környezetben is pocsék szezonokat produkált a csapat, így alig három évvel a bajnoki cím után az a csúfság is megesett vele, hogy a nemzetközi szereplésről is lemaradt (15 év után először), pedig ez idő tájt már egyre nagyobbat kaszáltak az európai elitklubok a BL-bevételekből is.
A milánói csapatok a szurkolók nyomására nem igen tudták a visszaszoruló státuszukat elfogadni, és a nadrágszíj meghúzása helyett újabb és újabb költekezésekbe vágtak. A Calciopoli-botrány miatt korábban a Serie B-t is megjáró Juventus ekkor még a racionálisabb gazdálkodású kényszerpályán mozgott, mígnem az egyre túlzóbb BL-ambíciók bele nem hajszolták a torinóiakat is a Cristiano Ronaldo üzlettel jól szimbolizálható túlköltekezésbe. Ez a folyamat Milánóban már régóta tartott és a piros-feketék a kieső BL- és szponzori bevételek tudatában sem igazán fogták vissza magukat, hanem újabb és újabb kiadásokba vágtak bele az átigazolási piacon és a fizetési büdzsét is igen magasan tartották, így három év alatt 255 millió eurós veszteséget termeltek. Egyébként logikus is lenne persze a hosszú távú gazdasági sikerek érdekében a befektetések halmozása akár rövid távú ráfizetésekkel is, de a pénzügyi fair play rendszere éppen ezt lehetetleníti el a feltörekvő klubok számára.
Forrás: corrieredellosport.itÚj tulajdonosok, változatlan költekezés
Így aztán az eddig az új vetélytársakkal szemben az AC Milan érdekeit is védő pénzügyi fair play előírásainak már a piros-fekete egylet sem tudott volna megfelelni, ha eljutott volna valamelyik UEFA-kupasorozatig. Amikor pedig ez újra realizálódott, az európai szervezet hozott egy olyan változtatást a szabályozásában, mely tulajdonosváltás esetén türelmi időt ad a költségvetés rendbetételére, épp akkor, amikor Berlusconi eladni készült a Fininvest nevű cége kezében lévő csapatát. Micsoda szerencsés véletlen! Azt ugyan nehéz a milánói lobbitevékenységen kívül mással magyarázni, miért kap a hosszú távú építkezésre több lehetőséget egy klubnál az új projektjébe akár felelőtlenül belevágó új befektető (látjuk ezt majd a Milannál is), mint egy akár évtizedek óta építkező régi tulaj, mindenesetre ez a milánói klubokat továbbra is megmentette a racionális gazdálkodás kényszerétől.
Így aztán a Li Jonghong által irányított Sino-Europe Sports Investment lett az AC Milan tulajdonosa 2017 áprilisától nagyjából 520 millió euró ellenében, melynek jelentős részét hitelből állta az új tulajdonos. Ezzel lehetővé vált az Európa-liga, mely a gyatra eredmények ellenére is hozott legalább némi pénzt a konyhára (évi 15 millió euró körüli díjazás és valamelyest növekvő meccsbevételek), ám az újabb féktelen költekezés sem érte el a nagy áttörést az eredményekben, így a szponzori bevételeket sem sikerült feljebb srófolni. Sőt, a 150 millió eurós transzferbefektetés irreálisan magasra nyomta ismét a fizetési büdzsét, miközben a legnagyobb átigazolási buktáit hozta össze a klub. A rekordigazolásnak számító Leonardo Bonucci csak egy évet maradt, hogy aztán hétmillióval olcsóbban térhessen vissza Torinóba, de például André Silva 38 millió eurós vételára is alig tíz gólt hozott 41 mérkőzésen a csapatnak, hogy aztán kölcsönadásokat követően alig hárommillió euró ellenében szabaduljon meg tőle a klub, és még a szintén ekkor igazolt Nikola Kalinicon is bukott 13 milliót.
A következő évben Li Jonghong nem is tudta a megfelelő ütemben törleszteni a klub felvásárlásához használt kölcsönt, így az AC Milan többségi tulajdona a neki hitelező Elliott Management Corporationre szállt. Az amerikai befektetők a korábban az MLS-nél és az Arsenalnál dolgozó Ivan Gazidisre, illetve a szurkolók (és a remélt népszerűség révén a lehetséges szponzorok) kegyeit keresve Paolo Maldinire bízták a klub irányítását.
Forrás: acmilaninfo.comLejt a pálya
Még egy fontos tényező, az európai kupasorozatok rendszerének durva megváltozása is nagyban kedvezett az új vezetés ambícióinak. 2017 augusztusában ugyanis, árulkodó módon már Michel Platini bukása után, de még pár héttel az új elnök megválasztása előtt hirdetett ki váratlanul jelentős változtatásokat az átmeneti időszakra még az elitklubok markában maradt UEFA, melyek ismét jól jelezték az olasz lobbi erejét.
A suttyomban átvitt és kihirdetett „reformok” aztán olyan nagy felzúdulást váltottak ki a tagországok között, hogy a vártnál is elsöprőbb fölénnyel nyerte meg a választást Aleksander Ceferin a korábbi érát képviselő Michael van Praaggal szemben, de ekkor már nem volt visszaút (és a szlovén elnök azóta sem tud mit kezdeni igazából az egyre inkább elitista európai futball szakadékaival).
Végül a 2018–2019-es szezontól immár a négy legnagyobb bajnokság, így az olasz is rögtön a főtáblán tudhat négy csapatot is a Bajnokok Ligájában, annak ellenére, hogy a németek 2012-es előzése óta a Serie A bronzérmesei hatból négyszer elbuktak a selejtezők playoffjában (nem épp legyőzhetetlen ellenfelek, hanem az FC Porto, a Bayer Leverkusen, az Athletic Bilbao és a Sporting Braga ellen), így általában csak két csapatuk jutott el a csoportkörig.
A négy garantált BL-főtáblás hely persze már önmagában is páratlan szponzorcsalogató és hatalmas segítség az olasz bajnokságnak, de talán még jobban árulkodik az itáliai lobbi erejéről a pénzdíjazások szétosztásának megváltozása. Bevezetésre került ugyanis az európai rendszerben is a történelmi sikerek kategóriája, ráadásul nem valódi történelmi léptékkel, de még csak nem is a már használatban lévő ötéves rangsor alapján, hanem külön, erre a célra és sehol máshol számításba nem vett tízéves rangsor felállításával. Márpedig ha megvizsgáljuk, hogy a bevezetés idejében mely klubok jártak a legjobban ennek az új ranglistának a pénzügyekben ilyen jelentős súlyozásával, akkor bizony ismét a milánói klubokra bukkanunk.
Súlyos anyagi problémák? Költs!
Minden adott volt tehát, hogy az AC Milan magára találjon akár a nemzetközi porondon is, a nagy lépés eléréshez pedig Maldiniék nem más utat választottak, mint a régi „jól” bevált költekezéseket. Az új érában Paquetá és Krzysztof Piatek lettek például az újabb átigazolási bukták, miközben Gennaro Gattuso irányításával megint lemaradt a gárda a szezon hajrájában a már a negyedik hellyel is segítő kezet jelentő BL-csoportkörről és a remélt bevételekről. Ezt már az UEFA ellenőrző bizottsága sem hagyhatta szó nélkül, bár a felhalmozott veszteségeket és a más csapatokkal való bánásmódot figyelembe véve az egy éves európai kizárás igencsak enyhe büntetésnek tűnik, főként úgy, hogy a döntés megszületésekor már tudhattuk, hogy ez csak az Európa-liga szerényebb hozamának kiesését jelenti majd.
Annyiban talán nem is bánta a milánói csapat ezt a kizárást, hogy így legalább kettős terhelés nélkül koncentrálhatott a bajnokságra, hogy elérje végül a pénzügyi kilábalás reményével kecsegtető Bajnokok Ligája-szereplést. Az Európa-liga hiányában rég nem látott negatív rekordot jelentő összbevételek ellenére jöttek hát az újabb drága igazolások, Franck Kessié, Rafael Leao, Theo Hernandez vagy Iszmal Bennaszer leszerződtetésével még százmillió eurós mínuszt dobott az amúgy sem épp fényes költségvetésre a vezetés, de Marco Giampaolóval a kispadon ez is csak egy hatodik helyre volt elég végül. Így voltaképpen igencsak szerencsésnek mondható a Milan számára, hogy a koronavírus-járvány ekkor pont zárójelbe tette a pénzügyi fair playt, és nem lett súlyos következménye, hogy megint majd 200 milliós rekordveszteséget regisztrált a klub, hanem végül így is indulhatott legalább az Európa-ligában.
Az igazán nagy megmentő azonban Stefano Pioli lett, hiszen a végre kissé visszafogottabb költségvetés ellenére talán akkor hozta meg a várva várt sikert, a BL-szereplést érő helyek elérését, amikor már kevesebben számítottak rá. Így végre kilábalt az egyesület a szinte már közröhejes megítélés kátyújából, és a hosszú idő után újra pozitív értékelésnek, no meg a nosztalgiázó futballromantika lehetőségének szagát megérezték a szponzorok is. Lassan elkezdtek tehát növekedni az ebből a forrásból érkező bevételek is, ami persze újabb, most épp 75 millió eurós költekezést eredményezett az átigazolási piacon, ezúttal viszont végre jól látszanak elsülni a számos csapatnak még pozitív mérleggel is lehetetlen befektetések, így végül visszatért a bajnoki trófea is Milánó piros-fekete felébe.
Forrás: forzaitalianfootball.comVeszteségekből rajzolt pozitív jövőkép
Mondhatjuk tehát, hogy az elmúlt évtizedben addig próbálkozott az AC Milan újabb és újabb túlköltekezésekkel relatíve büntetlenül, amíg egyszer a sok bukás után csak rátalált végre egy sikeresebb kombinációra. A hazai és az európai porondon amúgy kiváltságos juttatásokat élvező egyesület az elmúlt két évben végre érvényesíteni tudta előnyét a javarészt nehezebb körülmények között evickélő otthoni ellenfelekkel szemben, de a nemzetközi összevetésben még mindig jelentős a klub pénzügyi hátránya. Mindenesetre az Elliott nagyjából megszüntette a klub adósságait és a korábbi 200 millió deficites egyenleget a felére, majd idén a BL-szerepléssel alighanem 50-60 milliós mínuszra dolgozta le, ez pedig már elég is volt egy pozitív jövőkép megrajzolásához.
Friss kimutatásában ugyanis a potenciál alapján a Forbes már a 14. helyre rangsorolja az AC Milant a legértékesebb klubok között, hiszen a régi bajnokimázs kihasználásával egy romantikus szerepben tetszelegve újjáépíthető a marketingereje. Ezzel vált lehetővé, hogy az Elliott összesen nagyjából 700 millió eurós befektetéseit követően végül jó áron adjon túl a nyakába szakadt klubon, és a Toulouse FC-nél már amolyan Moneyball szemlélettel ígéretes projektet építgető RedBird Capital Partners 1,3 milliárd eurót számoljon le érte. A klub globális helyzetét azért jól mutatja, hogy ez az összeg alig negyede a magasabban jegyzett angol ligában jeleskedő Chelsea FC vételárának. Külön nehézséget jelent, hogy még a Covid-sújtotta szezonok zárójelbe tételével és az UEFA új, immár évi 20 milliós veszteséget engedélyező pénzügyi szabályozásával is erősen kérdéses, hogy tud az AC Milan elszámolni az elmúlt évek deficitjeivel, de persze egy ideig megint lehet majd talán a tulajdonosváltással mentegetőzni.
A Bajnokok Ligája-indulás és az azzal járó jövedelmek mindenesetre segíthetnek visszaemelni a klubot a legpatinásabbak közé, hiszen csak az UEFA díjazásából legutóbb a Juventus például 83 millió eurót keresett, és akkor még a szerepléssel járó marketingerő növekedéséről nem is beszéltünk.
Melyik nemzet nyeri az UEFA Női Labdarúgó Eb-t?
4,25 – Spanyolország (n)
4,25 – Anglia (n)
6,50 – Franciaország (n)
6,50 – Hollandia (n)
Ezt a fogadási lehetőséget a Sportfogadás/Labdarúgás/UEFA Női Labdarúgó Eb/Végső fogadások útvonalon keresztül találhatod meg.
Kiemelt fotó forrása: sprtsmintmedia.com