„Itthon évente rúgtam negyven-ötven gólt, kint jó, ha hetet-nyolcat. Óriási volt a konkurencia” – interjú Vida Kristopherrel

– A múlt héten tértél haza a nászutadról a Maldív-szigetekről, alighanem két méterrel a föld felett járva.

– Valahogy úgy. Egy nászút, két esküvő. Tavaly májusban keltünk egybe hivatalosan, szűk családi körben, de csak decemberben tudtuk megrendezni a lagzit, a mézeshetekre pedig most jutott idő.

– Jöhet a családalapítás?

– Mindent a maga idejében. Hét és fél éve vagyunk együtt, egy közös barátunk mutatott be bennünket egymásnak szilveszterkor, 2019 decemberében kértem meg Fanni kezét.

– Akkor aligha Lengyelországban születnek meg a gyerekek, bár jövő nyárig él még a gliwicei szerződésed.

– Valóban, de hogy mi történik addig, nem tudni. Nem vagyok elégedett a helyzetemmel, azzal, amennyi lehetőséget kaptam, ahogyan persze a teljesítményemmel sem. Nem erre számítottam, amikor odaszerződtem, nem valami rózsásak a kilátások, szeretnék már ezen a nyáron eligazolni. Minden egyes nap próbáltam a maximumot adni, mégsem látszottak javulni az esélyeim.

– Mit gondolsz, miért nem kaptál elég lehetőséget?

– Nehéz erre felelni. Lehet, hogy nem hoztam azt a formát, amit a DAC-ban, de nehéz úgy, hogy tíz-húsz perceket kapsz a képességeidet bizonyítani. S amikor történetesen jól teljesítettem, újra eltelt két-három meccs, mire ismét bizalmat kaptam. Az sem kellemes állapot, amikor tudod, ha hibázol, hozzád nyúlnak legelőbb, emiatt kialakulhat benned egyfajta félsz. De nem akarok panaszkodni, kifogásokat keresni, profi vagyok, együtt kell élnem a futball ezen sajátosságával is, mindössze azt szeretném érzékeltetni, hogy ha folyamatosan megkapom a bizalmat, ahogy Dunaszerdahelyen, sokkal jobban futballozom. 

Forrás: NSO

– Azaz egy labdarúgó esetében egyértelműen a bizalom a legfontosabb? 

– Mindenki más, nekem nagyon fontos, egyfajta pozitív visszajelzés.

– Akkor hát, bár többet játszottál, mint egy évvel korábban, és a három szerzett gól is javulást jelez, összességében ez így még mindig édeskevés?

– Nem vagyok elájulva a produkciómtól. A szezon reményteljesen indult, az első öt fordulóban szereztem három gólt és adtam egy gólpasszt, aztán elszenvedtem egy kisebb sérülést, és mindjárt mellékvágányra kerültem. És ha sikerült is azután visszakapaszkodnom, megint csap epizódszerep jutott. 

– Tizenhat éves korod óta külföldön játszol, bár Dunaszerdahely valamelyest nyilván kilóg a sorból. Nem vágytál vissza soha Magyarországra?

– Volt azért bennem honvágy, de leküzdöttem. A tinédzserkoromat, illetve a húszas éveim elejét külföldön töltöttem, és ha sokat is gondoltam arra, mi lehet otthon, nagyon szerettem kint játszani, megméretni magam egy kompetitívebb közegben. Lengyelország a harmadik külföldi állomáshelyem, meglátjuk, mit hoz a közeljövő.

Eddig sem adtam fel soha, ezután sem fogom, nem akartam hazamenekülni, noha az lett volna alighanem a könnyebbik út. Sokat javult persze időközben a magyar foci, ma már egy infrastrukturálisan nagyon fejlett közegbe térhetsz haza, én azonban szeretem a kihívásokat, így aztán amíg tudok, kint játszom.

– Most épp keresnek Magyarországról?

– Megkerestek már, igen. De nincs konkrét szerződésajánlat, nem is tárgyalok senkivel. Azt azért hozzátehetem, az eddigiekhez képest talán most van a legnagyobb esély arra, hogy idehaza folytassam, bár a külföld a prioritás.

Forrás: Football Factor Blog

– A honi futball egyik legnagyobb tehetségeként igazoltál el a Twentébe. Hollandiában iszonyatosan nagy konkurenciával találkoztál?

– Igen, amihez persze nem voltam hozzászokva. Itthon évente rúgtam negyven-ötven gólt, kint jó, ha hetet-nyolcat. Minden egyes edzést a maximumot nyújtva kellett teljesíteni, mert ott az játszott a hétvégén, aki jobban edzett hétköznap. Külföldiként ráadásul még inkább minőséget kellett nyújtanod, bebizonyítani, nem érdemtelenül vagy ott, mert azért ők a saját nevelést előnyben részesítik. De büszke vagyok arra, hogy eljutottam a Twente második csapatáig, amellyel a holland másodosztályban szerepelhettem, ahogyan arra is, hogy a De Graafschappal az Eredivisiében.

– De éppen a hatalmas konkurencia miatt nem sikerült megvetned a lábad a holland első osztályban? 

– A Twenténél lejárt az utánpótlás-szerződésem, és nem biztattak azzal, hogy beférek majd az első csapatba, ezért aztán nem is hosszabbítottunk. Jó döntésnek bizonyult a De Graafschapba igazolni, együtt feljutottunk az Eredivisiébe. Aztán sajnos egyből kiestünk, én viszont élvonalbeli bajnokságban akartam játszani, a DAC-ban az is vonzó volt, hogy öt év után kicsit közelebb kerülhettem az otthoniakhoz. Maradhattam volna a holland kettőben, de az első ligába vágytam.

Ettől függetlenül egyértelműen jó szívvel gondolok vissza a hollandiai évekre, ma is élénken élnek bennem.   

– Nem voltál egy kicsit türelmetlen, amikor huszonegy évesen otthagytad Hollandiát?

– Nehéz erre válaszolni. Olykor magam is elgondolkodom rajta, mi lett volna, ha maradok, kíváncsi lennék, hogyan alakult volna úgy a sorsom, lehet, lett volna esélyem visszakerülni egy holland első osztályú csapatba, mégsem bánom, hogy így döntöttem, már csak azért sem, mert a szerdahelyi éveket tekintem karrierem legszebbjeinek. 

– Csak hát mint a mellékelt ábra mutatja, nem könnyű visszatalálni Nyugat-Európába. Vagy nem is akartál?

– Akárhova nem mennék vissza, szeretnék magas szinten futballozni. Ahhoz, hogy újra megkeressenek egy nyugat-európai bajnokságból, jó szezonokra van szükség, ezért is szerződtem Lengyelországba, azzal a tervvel, hogy ha itt jól teljesítek, ha azt hozom, amit Dunaszerdahelyen, az erősebb lengyel bajnokságból, amelyet ráadásul intenzívebben figyelnek, még egyet előre tudok lépni.

– Maradva még Hollandiában, mitől olyan erős a németalföldiek utánpótlása?

– Egyrészt a hatalmas konkurencia miatt, másrészt mert nagyon pozitív a játékosok hozzáállása, felfogása. Példaértékű a mentalitásuk azzal, hogy bár a rengeteg tehetség miatt mindenkinek nagyon oda kell tennie magát, megmaradnak fesztelennek, semmi görcsösség nem jellemzi őket. Felszabadultan játszanak, élvezetből futballoznak, erre jön rá a kiváló és nagyon alapos képzés. A holland focisuli. Magamon is érzem, mennyivel jobban játszom, ha felszabadult vagyok, mint amikor rástresszelek a dolgokra, ha a győzelmi kényszer miatt görcsölök. 

Forrás: Ma7.sk

– Ez egyfajta kulturális különbség? Hogy ők akkor is lazák, ha keményen dolgoznak, míg mi a keleti végeken végigaggódjuk az életünket.

– Lehetséges. Gazdag ország, problémamentes az élet, nem feltétlenül akar minden futballista továbblépni, nincs ilyesfajta kényszer. Itthon azért mindenki nyugatra vágyik, legalábbis sokáig így volt, ez fordulhat át görcsös akarásba.

– A holland élvonalat egyetlen szezon erejéig élvezhetted, egyetlen góllal, azt viszont nem akármelyik csapat kapujába pofoztad be.

– Nem is lehet elfelejteni a pillanatot. Maga a gól úgy esett, hogy egy tizennyolc-húsz méterről eleresztett lövés a védőről épp elém pattant, én pedig jobb belsővel elpasszoltam Jasper Cillessen mellett. Tessék, az ő nevét sem felejtem el soha. 55 ezer ember tombolt addig, azzal viszont, hogy a sereghajtó egyenlített, majdhogynem síri csönd telepedett az arénára.

Csak a mi kis táborunk ünnepelt. Azt sem tudtam elsőre, hova szaladjak. Aztán az egyik csapattársammal egymásra néztünk, és kiszakadt belőlünk a gólöröm. 

– A De Graafschapból Dunaszerdahelyre szerződtél, gondolom jó néhány meccsen felemelő lehetett abban a közegben futballozni.

– Hogyne. A szerdahelyi szurkolótábor híres a szenvedélyességéről, szinte minden mérkőzés nagyszerű hangulatban telt. A Slovan elleni győzelmek, leginkább mondjuk az 5–2, ugyanannyira felejthetetlen emlék, mint az Ajax elleni gólom. 12 ezer ember is remek hangulatot teremtett, nem kellett hozzá ötvenezer. De éppen ezért érdemes futballozni, hogy ilyen pillanatokat élj át, és hogy boldoggá tedd a szurkolókat.

– A szlovák bajnokság visszalépés volt a hollandhoz képest, a lengyel viszont egy újabb előre. Lehet, hogy most hátra kell lépni egyet, hogy aztán lehessen kettőt előre? 

– Nem tudom, de nem tizenkilenc éves vagyok, nem kapkodnak már utánam úgy a csapatok. Felmérjük most a terepet, és kiderül, mik a lehetőségeim. 

– Huszonhét leszel, mondhatni a legjobb korban vagy, lehet most négy-öt nagyon erős éved, nem?

– Igen, ebben bízom én is. Nem akarom éppen ezeket az éveket elfecsérelni, most kell igazán megmutatnom magam, letenni valamit az asztalra. Ehhez kell megtalálnom a megfelelő helyet. Azt, ahol kiteljesedhetek.

– Ha arra kérne valamely klubvezető, tarts egy prezentációt arról, miért érdemes Vida Kristophert szerződtetni, mit mondanál?

– Hogy melós játékos, aki rengeteget dolgozik az edzéseken is, nagy energiát fektet a tréningekbe, rendre különmunkát végez, éhes a győzelemre, a gyepen nem elsősorban magáért, hanem a csapatért küzd. Meg is szokták jegyezni, hogy nem ártana valamelyest magamért is játszani.

– És miben lehetne jobb? Amiről persze egy klubigazgatónak nem feltétlenül kell szólni…

– Abban, hogy ne görcsöljek rá az egyes helyzetekre, kezeljem lazábban a dolgokat.

– Öt hollandiai év sem volt képes megváltoztatni?

– Ebből a szempontból nem. Túl sokat gondolkozom, sokszor túlagyalom a hétköznapokat, kétszer is megfontolom, mit tegyek. Hiába, ilyen típus vagyok.

– Szóval ha Virgil van Dijktól és holland kollégáitól egy valamit kölcsönvehetnél, az a bámulatos könnyedségük lenne?

– Igen, egyértelműen.

– Azt megfogalmaztad magadnak a meccspercekben szűkölködő lengyelországi mindennapokban, hogy mi a célod a futballban?

– Vannak álmaim, nem szívesen engednék belőlük, mégis, muszáj a realitások talaján maradni. Abból, hogy szeretnék még a válogatottban, valamint nyugat-európai bajnokságban futballozni, akár a hollandban, nem akarok alábbadni, ezért kell persze minél jobb szezont produkálnom. Most csak erre koncentrálok. 

– S miről szóltak az álmok gyerekkorodban?

– A Premier League-ről és az Aranylabdáról. De hát három és fél évesen elkezdtem focizni, és ha az utóbbiról nem is álmodom már, az életem ugyanúgy a labda körül forog, mint akkor. Egykor a létező legnagyobbat álmodtam, néhány éven belül kiderül, mit sikerült abból megvalósítani.

Kiemelt fotó: sport.interia.pl