„Itthon is lehet kőkeményen dolgozni. A kérdés, akarsz-e” – interjú Balogh Balázzsal

– Az újpesti vereséggel megszakadt egy remek sorozat, a hatmeccses győzelmi széria, amelynek apropóján adódik viszont a kérdés, mit tud Bognár György, amitől képes szárnyalni vele a Paks?

– Egészen egyedi a látásmódja, amelynek lényege, hogy minél előbb eljussunk a tizenhatos környékére vagy azon belülre, redukálva a felesleges passzokat. Az a cél, hogy indításokkal, beindulásokkal, beadásokkal a labda mihamarabb, és a lehető legtöbbször eljusson a kapu elé, mert úgy születhet jó eséllyel gól. Direkt futballra törekszünk magas presszinggel, ez két elv szerintem jól ötvöződik a játékunkban. A védekezésben is proaktívak vagyunk, nem hagyjuk kibontakozni az ellenfelet, s úgy fest, az elképzelés fekszik a játékosgarnitúrának, passzol egymáshoz edző és csapat. Bognár György első szezonjában kis híján dobogón zártunk, a másodikban kupadöntőt vívtunk, ez a harmadik, bár csonka évada a Paks élén, és ha volt is szünet, mindannyian ismerjük a gondolatait, immár az is, aki nem dolgozott vele korábban. Én most úgy fogadtam, hogy próbálom a lehető legtöbbet ellesni tőle, nem csak játékosaként, hanem úgy is, mint esetleges leendő edző.

– Vagyis tervezed már a jövőt?

– Valami legalábbis átkattant bennem. Több száz NB I-es meccsel a hátam mögött sokkal mélyebben foglalkoztat az alkalmazott taktika, ha valami nem stimmel, mérkőzés közben is azon agyalok, min lehetne változtatni. Jobban érzékelem, hol támad előszeretettel az ellenfél, mit próbál megvalósítani, mi a meccsterve. A játékoskarriered egy jelentős részében nem az motoszkál a fejedben, az edződ mit miért csinál, hogyan vezeti a tréningeket, hogyan meccsel, immár azonban érdekel. Szóval próbálok minél több dolgot ellesni, megtanulni, hátrányom abból nem származhat.

– Sőt, dicséretes, de akkor kimondhatjuk, hogy ha majd egyszer abbahagyod, az edzői pálya felé orientálódsz?

– Lehet egy út, igen. 33 éves leszek a nyáron, kérdezik olykor, meddig tervezek még a futballpályán, azt szoktam mondani, amíg bírom.

Majd ha a futásokban, illetve a felméréseken a fiatalok megvernek, elgondolkodom, amíg azonban az első háromban vagyok, vagy én dolgozom a meccseken a legtöbbet, folytatom. Ettől még előretekintek, igyekszem majd a kötelező licenceket begyűjteni, azután meg kiderül, merre visz az élet.

– Maradva még Bognárnál, miben más, mint a magyar edzők többsége?

– Nagyon világosan fogalmaz, érthetővé teszi a taktikát, a szó jó értelmében leegyszerűsíti, így minden játékos pontosan tudja, mi a dolga támadásban és védekezésben, a védekező és támadó pontrúgásoknál. Nincs zavar a futballisták fejében, nincs káosz vagy tanácstalanság, nincs bennünk az az érzés, az edzőnk már megint túlbonyolított valamit. Ez nem azt jelenti, hogy olyan nagyon egyszerű az ő futballját megvalósítani, de törekszünk rá, és az eredményeken túl a statisztikák is igazolják az elképzeléseit: az ellenfél térfelén szerzett labdák, a támadópárharcok, a beadások, a kapuralövések, a gólok számában is jól állunk.

(Forrás: Nemzeti Sport)

– Úgy járja, nála nagyjából az az elv, rúgjunk többet, mint amennyit kapunk. Ha leegyszerűsítve is, de valóban így van?

Azt szorgalmazza, hogy támadjunk, szerezzünk minél több gólt, amiben benne van a veszély, hogy az ellenfél félidőnként vezet két-három veszélyes kontrát, amelyekből akár gólt is kaphatunk, mi azonban tudjuk, úgyis lövünk meccsenként két-három, vagy akár négy gólt. Ettől még az a célunk, hogy kapott gól nélkül hozzuk le a mérkőzéseket, csak ritkán valósul meg…

Az azonban biztos, kezdeményezünk, megyünk rendületlenül előre, mert az is a mester elve, hogy aki kijön a stadionba, jó focit akar látni, szórakoztatót, élvezni akarja a produkciót.

– Említetted, hogy passzol egymáshoz edző és csapata. Hosszú karrieredben előfordult, hogy hiányzott ez a fajta kémia?

– Hogyne. Ahogy egy játékos életében is előfordul, hogy az egyik helyen képtelen érvényesülni, máshol pedig meghatározó ember, egy edző esetében is előfordulhat, hogy nem illik egy adott társasághoz.

– Kérdés, meddig tart olyankor a közös munka.

– Örök igazság, hogy az edzőt az eredményei minősítik. Előfordul ugyanakkor, hogy bár nem tűnik az edző különlegesnek, szállítja az eredményeket.

– Ugyancsak a Pakstól független, akadémikus kérdés: mi a teendő, ha egy játékos tudja, hogy a nem megfelelő trénerrel dolgozik a csapat? Mindegy, hogy a kémia nincs meg, vagy nem igazán mestere az illető a szakmájának – mehet-e olyankor játékostanács a vezetőkhöz a fenntartásokat jelezve, vagy csendben kell maradni, és tenni tovább a dolgod?

– Nem akadt ilyenre példa karrieremben, pedig mindig tagja lehettem a játékostanácsnak, vagy voltam éppenséggel én a csapatkapitány. Ilyet azonban nem tapasztaltam. De a futballista nem hülye, minden egyes rezdülést érez. Az biztos nem jó, ha egy edző bizonytalan, vagy azzá válik, mert az a játékosokban is bizonytalanságot ébreszt, olyankor pedig elkezdenek elmaradni az eredmények. Ha minden tiszta, ha a játékos érti, mi miért történik, nincs probléma. Amúgy pedig a klubvezetők dolga kezelni az edzőkérdést, a futballistának az a feladata, hogy minden edzésen száz százalékot nyújtson, ahogyan persze a meccsen is.

– Amikor 17 évesen az Empoliba kerültél, majd onnan a Leccébe, nagyon más edzői felfogással találkoztál, mint addig idehaza?

– Nem. Speciel azt nagyon nem szeretem, amikor külföldre kikerülő fiatalok elkezdenek arról beszélni, kint mennyire más a munka, mert itthon is lehet kőkeményen dolgozni. A kérdés, akarsz-e. Tegye mindenki a szívére a kezét, és beláthatja, hogy így van. Én az utánpótlásba kerültem Olaszországban, az nyilván másról szól, mint a felnőtt futball. Képezni akartak minket, arra törekedtek, hogy fejlődjünk, egyre jobbá váljunk. Módszertani különbségek azért akadtak, a taktikát nagyon hangsúlyosnak gondolták, alaposan belénk verték a különböző formációkat, azt akarták elérni, hogy aki felkerül az utánpótlásból, bármilyen játékrendszerben megállja a helyét, ismerje az adott poszt követelményeit.

Nekem is alaposan elmagyarázta az edzőm, milyen területeket kell bejátszani. De nem a tréningek minősége különbözött a hazaitól, itthon is lehetett minőségi edzést végezni. Az viszont kétségtelen, ezzel a taktikai felkészítéssel könnyebb dolgom volt 20 évesen bekerülni a Mészöly Géza irányította Újpestbe.

– Ebben akkor mégiscsak lehet lemaradásunk.

– A mai viszonyokat nem ismerem, bő tíz éve így volt. Akkor a fiatalokat nem készítették fel olyan alaposan a felnőtt futballra, valamint annak taktikai követelményrendszerére. 

– Sokadik próbálkozásra kötöttél ki végül Olaszországban…

– Igen, számos helyen megfordultam azokban az években, 15-16 évesen jártam próbajátékon Angliában a Stoke-nál, Olaszországban az Internél, a Torinónál, a Fiorentinánál, Spanyolországban az RCD Espanyol nézett meg. Épp az Interrel edzettem, és játszottam edzőmeccset, amikor kiszúrtak maguknak az Empoli megfigyelői. Ismerkedésre hívtak előbb, kisvártatva pedig leigazoltak, 2008 januárjában.

– Nem tudtál, vagy nem akartál megragadni Olaszországban?

– Ott azért iszonyatosan nehéz megvetni a lábad, mert hatalmas a konkurencia, a helyiek és az Európából érkezők mellett számos dél-amerikai játékossal is fel kell venned a versenyt. Az olasz futballkultúra pedig olyan, hogy ha egy olasz és a külföldi tehetség közt kell választani, a hazait fogják, ami nálunk nem evidencia. Szóval úgy láttuk jobbnak, ha itthon játszom az első osztályban, mint ha kint évekig próbálom valahogy beverekedni magam valamelyik csapatba. Ha csak a klubomat, az Empolit veszem, akkor épp Claudio Marchisio szerepelt a posztomon, ugyancsak kölcsönben játszott akkor az Empoliban Sebastian Giovinco, ott szerepelt a milánói Ignazio Abate és Luca Antonini. Ilyen szintű játékosokat kellett volna kiszorítanom a csapatból 18 évesen… A kérdés úgy szólt, bevállalom-e, hogy megverekszem a helyemért, ami nem tűnt reálisnak, vagy hazajövök, és játszom Újpesten. Az utóbbit jobbnak láttam.

– Ma sem bánod, hogy a hazatérés mellett döntöttél?

– Nyilván elgondolkodom azon, mi lett volna, ha, és ez már marad örök kérdőjel. Az Újpestből is lett volna lehetőségem fiatalon, már meghatározó játékosént külföldre igazolni, de tudjuk, Roderick Duchatelet elsősorban az üzleti szempontokat mérlegelve irányítja a klubot, és amikor úgy érezte, nem megfelelő az ajánlat, nem engedett el. Megértettem. Olyan is előfordult, hogy az Újpestet eltiltották az átigazolási piactól, akkor azért nem mehettünk, mert nem tudtak volna bennünket pótolni, mégsem bánom, hogy így alakult a pályám. Lassan 350 NB I-es meccsnél járok, és nem olyan sokan mondhatják el magukról, hogy 300 fölé kúsztak. Játszhattam kupadöntőt a régi Puskás-stadionban és az újban 40 000 néző előtt, úgyszintén a Groupama Arénában, nyertem is Magyar Kupát, olyan élmények ezek, amelyeket nem lehet elfelejteni.

(Forrás: Paksi FC)

– Szerinted melyek azok az erényeid, amelyeknek ezt a karriert, no meg a válogatottbeli szereplést köszönheted?

– Ha ezen elgondolkodom, mindig arra jutok, elsősorban a kitartásomnak. Az ember karrierjében óhatatlanul lesznek mélypontok, sikerült mindegyikből felállnom. Nem adtam fel soha. A nagyon súlyos sérüléseket szerencsére elkerültem, de ha egy két-három hónapos makacs izomsérülésnél kívülről nézheted csak a társakat, az nem jó érzés, és nem mindegy, olyankor mennyire keményen dolgozol a mielőbbi visszatérésért. Ha rövid időszakokra is, de előfordult, hogy nem számítottam meghatározó embernek, de olyankor is meg kell őrizni a motivációd, és leszegett fejjel dolgozni.

Ugyancsak emberpróbáló, ha a sikeres évek után a kiesés ellen kell harcolnod, ami velem megesett Újpesten, Felcsúton és Pakson is, bírni kell azonban a nyomást. Az is nyomás, amikor a dobogóért harcolsz, mint ahogy mi most Pakson, de ez jóval kellemesebb fajta. Ugyancsak erényemnek gondolom, hogy mindig fogékony voltam a változásokra. Amit elvártak tőlem, teljesítettem, ha új igényekkel találkoztam, tudtam változtatni.

– Akkor hát, beteljesítetted a küldetésedet? Ha messze is a vége, kihoztad magadból, ami benned volt?

– Elégedett vagyok azzal, amit elértem. Sokan lenézik a magyar első osztályt, pedig oda sem sikerül mindenkinek eljutnia. Biztos lehetett volna még többet kihozni belőle, de büszke vagyok az eddigi karrieremre. A külföldi szereplés marad hiányérzet, más nem.

– Hét év jutott az Újpestnek. A legmeghatározóbb időszaka pályafutásodnak?

– Eddig igen. A negyedik kerületben váltam első osztályú játékossá, ott gyűjthettem be az első címeimet, a klub és az NB I meghatározó játékosa lettem, Újpestről hívtak be a válogatottba. A közel 250 újpesti meccsem a klub örökranglistáján is viszonylag jó helyezést ér.

– Pedig egy ízig-vérig fradista családból származol.

– A nagyapáim, az apukám, az ő bátyja, a keresztapám Hudák Gábor, a testvéreim egyaránt fradisták, én vagyok csak újpesti. A zrika megy, amúgy nincs ebből gond. Más színeket szeretünk, ennyi. Nekik mindig az volt a legfontosabb, hogy bárhol is játszom, sikeres legyek.

– Azt tudod, mikor voltál a legboldogabb futballistaként?

– Egyetlen pillanatot nehéz kiemelni, de amikor az Újpesttel 2014-ben remek hangulatú meccsen megnyertük a Magyar Kupát a Diósgyőr ellen, aztán a Szuperkupát a Debrecen ellen, hatalmas boldogságot éreztem. Szintén örömteli pillanatnak számított a válogatottbeli bemutatkozásom, és boldogsággal töltött el, amikor az Újpesttel megvertük a Fradit a Groupama Arénában, vagy amikor a diadalunk évében kiejtettük a kupából.

– Mikor voltál a legszomorúbb?

– Amikor Gera Zoli góljával elvesztettük a kupadöntőt a Fradi ellen, illetve amikor a Pakssal ugyancsak a Ferencvárostól kikaptunk az MK-fináléban.

(Forrás: NB1.hu)

– És amikor a szerződésed lejárta előtt egy évvel nem marasztaltak Újpesten?

– Nem volt azzal gond. Eldöntöttem, nem szeretnék hosszabbítani, elsősorban a klubon belül uralkodó helyzet miatt. Tovább akartam lépni. Ám mert egy év volt még a szerződésemből, az Újpest érthetően szeretett volna belőlem pénzhez jutni. Akadt is két-három komoly érdeklődő, Roderick pedig jelezte, ha nem hosszabbítok, és elfogadom valamelyik ajánlatot, azzal az Újpestet bevételhez segítem, én pedig ezt fontosnak találtam. Ennyi a sztori, nem váltunk el haragban. Hogy jó döntés volt-e a részemről nem hosszabbítani, azt ma sem tudom, de így kerültem utóbb Paksra, Haraszti Zsoltnak pedig mindig hálás leszek, amiért ebben a nagy családként működő klubban futballozhatok.

– A nemzetközi kupaszereplésre hajtva.

– Ez a cél, ahogy az előző két szezonban is ez volt. Hat meccsen múlik, elérjük-e, nekünk ez a hat mérkőzés egy-egy finálé. Nagy álom Pakson, hogy újra európai kuparésztvevő legyen a klub, az talán bizakodással tölthet el bennünket, hogy közvetlen riválisainkat, a Kisvárdát, a Debrecent és a Puskás Akadémiát egyaránt fogadjuk. Márpedig azt tapasztalom, az ellenfelek nem szeretnek Paksra járni.

Kiemelt fotó: Paksi FC