„Itthon nem elérhető az a fajta tudás, amivel az FC Barcelonánál találkoztunk” – interjú Kaminszky Csenge sportfizioterapeutával

– „Kaminszky Csenge vagyok, az első magyar mesterdiplomás sportfizioterapeuta az FC Barcelonától” – ez a bemutatkozó szöveg a honlapodon. Számomra az oldaladat böngészve derült ki, hogy itthon nem is lehet sportgyógytornász diplomát szerezni…

– Úgy tudom, hogy nem lehet. Akkor biztosan nem lehetett, amikor én csináltam volna. Sima fiziós mesterképzés van, de sportfizioterapeuta MSC sajnos nincs.

– Vajon miért nincs? Igény biztosan lenne rá, nem?

– Nem tudom, miért hiányzik ez a képzés az egyetemi kínálatból. Továbbképzések elérhetők csupán. Amikor felvettek Pécsen fizioterapeuta mesterképzésre, a tanegységek alapján azt láttam, nem sok eltérés van az alapképzéshez képest. Más is panaszkodik erre a szakmán belül. Igény biztosan lenne a magasabb szintű sportfiziós képzésre. A saját praxisomban naponta látom, mennyi ember érdeklődik, és nem csak élsportolók, amatőrök is. Felkapott lett a sportcélú gyógytorna, rengeteg anyag, videó elérhető róla neten.

Ám sok embernek torz kép él a fejében a gyógytornáról: fekszünk az ágyon, és emelgetjük a lábunkat. A gyógytorna sokkal, de sokkal több ennél, aki kipróbálja, hamar rájön.

– Menjünk vissza néhány évet az időben: gyerekként több sportot kipróbáltál, western lovagoltál, balettoztál is, majd elvégezted az artistaképzőt. Mindkét szakma, a balett és az artista is egészen exkluzív, ám kevesen vannak tisztában vele, hogy iszonyatos küzdéssel, olykor szenvedéssel jár. Te ebből mit tapasztaltál?

– Jó szívvel gondolok vissza az artista és a balettképzőre is, de amikor odajártam, azért ez nem így volt. Nálam, és a volt csapattársaim, barátaim esetében sem. A legcsodásabb érzés mindig a fellépés volt, az semmihez sem fogható. Vagy amikor egy iszonyú nehéz trükk sikerül. A balettos és az artista közeg is rendkívül zárt, mi épp ezért nagyon összetartottunk, ezt máshol nem tapasztaltam. Az árnyoldal? Például az evészavar.

– Az artistáknál és a balettosoknál is jelen volt?

– Igen, de főleg a balettosoknál. Sokan éheztették magukat, hogy vékonyak legyenek.

– Mert ha kicsit felszednek, akkor…

– Akkor emiatt a táncművészetin sokakat eltanácsolnak. A balettosoknál gyakran volt mérlegelés – a többiek előtt. Traumatikus élmény volt számomra is, azóta sem mértem meg magam. A lányoknak ez duplán megalázó, de a fiúk is küzdöttek vele, közülük is sokan evészavarosak lettek. Folyamatosan hajtottak, nyomasztottak, hogy nem nőhet a súlyom, vagy épp fogynom kell. Nem vagyok magas, emiatt legtöbbször engem emeltek, s ez tovább növelte rajtam a nyomást, evészavaros lettem. Mindennek az lett a következménye, hogy a mai napig nem tudok úgy tekinteni a testemre, ahogy esetleg mások. Mondhatjuk, hogy ez az egész eltorzította a testképemet.

– Kellett emiatt pszichológushoz járnod?

– Nem terhes már annyira, hogy szükségét érezném, persze ki tudja, lehet, hogy segítene.

– Valósnak érzed a felvetést, hogy a testsúly megtartása ne okozzon ilyen traumákat, pszichés alapú zavarokat a balettben? Vagy ez egy megváltoztathatatlan dolog?

– Nagyon nagy változásoknak kellene történnie a táncművészettel kapcsolatos gondolkodásban, hogy elfogadottá váljon: egy balettosnak nem szükséges pálcikavékonynak lennie. Valamiért ez az általános elvárás, pedig vannak igazán ügyes, ám nem extravékony balettosok.

– Ezért is érzem jogosnak a kérdést, plusz két-három kilóval is meg lehet csinálni egy emelést, egy nehezebb elemet, nem?

– Persze. Ez egyszerűen egy rögzült kultusz. Vannak olyan társulatok, amelyek nem ragaszkodnak görcsösen a pálcikavékony testalkatú balettosokhoz, de a legnevesebb színházakban, társulatokban továbbra is a konzervatív felfogás az uralkodó.

– Artistaként felléptél a Fővárosi Nagycirkuszban és a világhírű Cirque du Soleilben is. Ezek bakancslistás tételek voltak?

– Szertornával kezdtem, és 13 évesen eltökéltem, hogy kijutok az olimpiára. De ehhez már idős voltam, apukám pedig elkezdett keresgélni, és rátalált a Cirque du Soleil-re. Nagyon megtetszett, be akartam kerülni, de édesapám azt javasolta, lépésről lépésre kellene haladni. Ezért felvételiztem a budapesti artistaképzőbe, és kiderült, van hozzá tehetségem, felvettek a szakközépiskolába.

– Mi volt a legnagyobb erősséged?

– Rendkívül hajlékony voltam, jó volt az egyensúlyérzékem, így jól mentek a kézenállós gyakorlatok, és a trapézon is ügyes voltam. A záróvizsgáink mindig a Fővárosi Nagycirkuszban voltak, így több fellépésem is volt ott.

– Hogyan tudtál továbblépni az artistavilág elitjét jelentő Cirque du Soleil-be?

– Kellett küldeni nekik egy dokumentumokból, videókból álló, összetett portfoliót, és ez alapján jelezték, hogy szívesen megnéznének élőben is. Kanadában, Montrealban van a főhadiszállásuk, és az iskola. Rengeteg fordulós felvételi volt: színészkedni, táncolni is kellett, és voltak erőfeladatok, akrobatikus feladatok is. Elbeszélgetés is volt természetesen.

– Angolul?

– Franciául. Másképp nem is lehetett volna bekerülni a montreali társulatba, úgyhogy addigra megtanultam alsó középszinten a nyelvet.

– Felvettek?

– Problémát jelentett a porcleválás a térdemben, amit meg kellett műteni, és a másik térdem is fájt, azt is operálni kellett volna. A rendkívül sok hajlékonysági gyakorlat miatt a derekam néha annyira beállt, hogy se előre, se hátra nem tudtam mozogni. A doki nem mondott semmit, gyógytornára nem küldtek minket, masszázsra jártunk. Akkoriban nem volt bevett, hogy a sérülések után az embert gyógytornára küldjék.

– Hány éves is voltál ekkor?

– 17.

– És már egyik térded és a derekad sem volt csúcsformában…

– Sajnos nem. A másik probléma a korom volt: azt mondták, 17 évesen a sulihoz már túlkoros vagyok, viszont a társulathoz később is jelentkezhetek. Éreztem, hogy a suli elvégzése nélkül, nem teljesen egészségesen, óriási nagyot kellett volna bizonyítanom, hogy bekerüljek a világ legjobb artista társulatába. A felvételi díjról nem is beszélve. Úgyhogy a sok bizonytalanság miatt végül nem vágtam bele.

– Mesélsz róla, mit láttál a kulisszák mögött, amíg ott voltál?

– Két hetet töltöttem Montrealban. Bemutatták az egész sulit és a Soleil minden részét. Csak a gimnázium épülete nyolc-kilenc emeletes, és mindennel felszerelt. Nem is érdemes összehasonlítani más iskolákkal. Amit a Soleil-ben láttam, attól is leesett az állam, fantasztikus volt.

– Ám végül mégis hazajöttél Kanadából.

– Igen. Az egészségügy és a sport vonzott, de nem tudtam még, hogy mivel foglalkoznék legszívesebben. Elmentem Valenciába nyelvet tanulni, és átgondolni, merre induljak. Gimnáziumba jártam, és sok-sok futballmeccsen voltam. A Mestallában, a Bernabéuban és a Camp Nouban is. Barcelona amúgy is az egyik álmom volt, fantasztikus élmény volt ott lenni. Aztán egy év után megint hazajöttem, érettségiztem, és felvételiztem a pécsi gyógytornász szakra. Az egyetemen egyre jobban elkezdett érdekelni a sportrehabilitáció, de ahogy az elején beszéltünk róla, akkor nem lehetett erre specializálódni. Több szakembert felkerestem, hogy mehetek-e gyakorlatra. A MOL Vidinél pozitív visszajelzést kaptam, így kerültem a csapathoz másodéves egyetemistaként.

– Ki volt ekkor az edző a Vidinél?

– Egy spanyol tréner volt.

– Joan Carrillo?

– Igen, később leváltották. Felülmúlta az elvárásaimat, amit a Vidinél tapasztaltam. Fantasztikus körülmények között dolgozhattunk a játékosokkal, és a gyógytornász is óriási tudással rendelkezett, jól bánt velem, nyitott volt, átadta a tapasztalatait. Az egyetemen kórházban volt a kötelező gyógytornász gyakorlatunk, ahhoz képest ég és föld volt a különbség.

– Hogyan festett a hétköznapi munka?

– A gyógytornász a labdarúgásban elsősorban a sérültekkel foglalkozik, illetve azokkal, akik valamilyen fájdalommal jelentkeznek. Ha úgy tetszik, mi vagyunk az első egészségügyi szűrő. Minden csapatnál más protokoll alapján dolgozik a gyógytornász, vannak például olyan klubok, ahol a gyógytornász tartja edzés után a levezető nyújtást is, vagy ő vezényli a fizikoterápiás kezeléseket. Például a krioszaunázást, ami regenerációs terápia extrém, mínusz 120-170 fokos hidegben. Máshol a fiziós asszisztensek foglalkoznak a fizikoterápiás kezelések elvégzésével. A Vidinél soha senkinek nem kellett könyörögni, hogy jöjjön gyógytornára, mindenki profin tette a dolgát.

Két évet töltöttem a csapat mellett, aztán megírtam a szakdolgozatomat. A gyerekeknél tapasztalható x láb volt a téma, erre dolgoztam ki egy terápiás programot. Van, akinél a lábtartás az izomzaton, rossz testtartáson múlik, így változtatható.

– A Vidi után jött az MTK?

– Nem, az FC Barcelona.

– Elnézést.

– A negyedik egyetemi évfolyam elején már tudtam, hogy külföldre szeretnék menni, mert el akarom végezni a sportfizioterapeuta képzést. A spanyol nyelvtudás és a Barcelona iránti rajongás miatt egyértelmű volt, hova megyek, főképp akkor, amikor lehetőség is kínálkozott. Szükség volt persze a szüleim kezdeti anyagi támogatására is.

– Az FC Barcelona képzésére mentél?

– Nem, ez egy magánintézmény volt, amelynek szerződése volt a klubbal, ott zajlott a gyakorlat. Itt is nagyon kemény felvételi eljárás volt, jól kellett tudni spanyolul. Az elején hiába szórtam szét százával a városban az önéletrajzomban, nem jött össze semmi. Nehezen indult. Végül találtam munkát és lakást is.

– És minden nap bejártál a Barcelona edzőközpontjába dolgozni.

– Igen. Ott minden egy helyen van: a La Masia akadémia, a fiatalok és a felnőttek edzőközpontja, a fiziós és egyéb rehab helyiségek, orvosi szobák, minden. Ha egy játékosnak problémája van, egy lépést sem kell arrébb mennie, az orvosi szoba túloldalán van az MRI- vagy épp az ultrahangberendezés. Még soha nem láttam ehhez fogható profizmust, teljesen más világ. A kosarasokkal, a futsalosokkal, a labdarúgókkal és a kézilabdázókkal foglalkoztunk.

– Gyógytornáztattad mondjuk Sergio Busqetset?

– Mindenkit gyógytornáztattunk, akinek a felsorolt sportágak első és utánpótláscsapatainál szüksége volt rá. Nap közben volt néhány elméleti óránk, de elég gyakorlatias volt a képzés, úgyhogy rengeteg időt töltöttünk a Barca csapatai mellett.

Minden nap megkaptuk a beosztást, hogy melyik játékossal kell foglalkoznunk, részletes jelentést kaptunk róla, hogy mi az egészségügyi problémája, és nekiláttunk a kezelésnek. Ultrahangos, mágneses kezelések vagy épp fizioterápia.

– Felkészültél előtte, hogy kikkel találkozol majd, olvastál róluk?

– Persze, mindig készültem, de rengeteg sportolóval találkoztunk, úgyhogy nem volt egyszerű észben tartani őket. A nagy neveket természetesen nem volt nehéz felismerni. Egészen extrém módon védik őket, magas fal veszi körbe a sporttelepet, kint állnak a paparazzik. Titoktartási szerződést írattak alá velünk, így arról nem beszélhetek, hogy kiket, és mivel kezeltünk. Ami ott történt, ott marad. De ahogy mondtam, akik a négy sportágban a 2021–2022-es szezonban az FC Barcelonában játszottak, azokkal jó eséllyel foglalkoztam én is.

– Szakmai értelemben elégedetten jöhettél haza?

– Abszolút, ott is felülmúlta a képzeletemet, amit kaptam. Magyarországon nem elérhető az a fajta tapasztalat, amivel ott találkoztunk. Egy másik lánnyal ketten voltunk egyébként magyarok. Külföldről irtózatosan kevesen jutottak be fiziózni a Barcelonához. Sokat kellett hozzá tanulni, és tudni kellett spanyolul, sőt katalánul is, mert a Ciutat Esportiva Joan Gamper edzőközpontban voltak olyan szakemberek, akik vagy nem tudtak, vagy nem akartak megszólalni spanyolul, csak katalánul. Nekem a francia és a spanyol tudás sokat segített abban, hogy tudtam velük kommunikálni katalánul.

– Futballszakmai értelemben kristálytisztán látni, mi a különbség egy magyar klub és a Barcelona között. A kulisszák mögé látva te milyen alapvető eltéréseket láttál az egészségügyi háttércsapatok munkájában?

– Ismételni tudom magam: minden egyben és helyben van a Barcánál, így a játékosok azonnali és komplex kezelést kapnak. Amíg itthon a sportpszichológus, a dietetikus és a gyógytornász nem feltétlenül a stáb része minden klubnál, ott minden sérült játékos minden nap járt ezekhez a szakemberekhez. Különbséget érzek abban is, hogy amíg itthon például a kórházi gyakorlatunk alkalmával nem mindig távoztunk pozitív élményekkel, addig a Barcánál a stábtagok és a játékosokok is természetesnek vették, hogy végezzük a munkánkat, kedvesek, együttműködők voltak. Érdekes volt, hogy dacára az ultramodern körülményeknek, az ottani gyógytornászok azt tanították nekünk, hogy eszközök nélkül, a legszerényebb körülmények között képesnek kell lennünk kezelni a játékosokat.

Lehet, hogy furcsa, amit mondok, de pusztán a fiziós gyakorlatokat nézve egyébként nem volt nagy eltérés a Vidi és a Barca között.

– Ugrunk a Barcából az MTK-ba, igaz?

– Igen. Mielőtt 2022-ben hazajöttem, a barátnőm szólt, hogy az MTK-nál keresnek gyógytornászt. Hazajöttem az interjúra, megfeleltem, és elkezdtük a munkát a futballcsapatnál. Ott is találkoztam újdonsággal. Csak a futballcsapatok mellett öt gyógytornász foglalkozik. A játékosok egészségügyi ellátását tekintve szerintem az MTK kiemelkedik a magyar klubok közül. Magas szintű munkát láttam az ott töltött két év alatt.

– Minden hazai profi futballklubnál dolgoznak fizioterapeuták. Miben jelent újdonságot az ő munkájukhoz képest a labdarúgóspecifikus gyógytorna, amit elkezdtél itthon csinálni?

– Leginkább talán abban, hogy a terápiában olyan komplex tudást és tapasztalatot halmoztam fel a Barcánál, ami itthon egyszerűen nem elérhető. Nemzetközi szinten sincs sok hozzájuk hasonló műhely. Jelenleg foglalkozom NB I-es, NB II-es és NB III-as futballistákkal is, más sportolókkal és amatőrökkel is. Sokan tartanak a hagyományos „lábemelgetős” terápiától, nálam alapvetés, hogy már a rehabilitációs folyamat elejétől végzünk labdás és egyéb sportspecifikus gyakorlatokat. Barcelonában is így zajlott a dolog. A sportoló lélekállapotának is sokat számít, hogy ott van a labda.

– Fontosnak tartod, hogy az egyedi tudást, amire szert tettél a hazai közeg javára fordítsd?

– Igen, erre szolgál a blogom is. A net tele van olyan fiziós videókkal, amelyek hamis tudást terjesztenek. Fontos, hogy tisztában legyünk, milyen fizikai problémára mi a helyes terápia, és mi az, ami teljes tévút. Készítettem már erre szolgáló videót is.

– A Büntetőn is van mítoszrombolós cikksorozat, lehet, hogy neked is el kell indítanod a gyógytornás verziót.

– Lehetséges, igen. És szívesen mennék a jövőben más világhírű sportcsapatokhoz dolgozni, más sportágakban is.

A képek forrása: Kaminszky Csenge