Izomszakadással a BL-döntőben, bevándorlókkal a grundon – David Luiz története gyönyörködtet

„Nem az vagyok, akinek azok az emberek gondolnak. Ők sokat, és sokszor felületesen beszélnek rólam. Ezért jobb, ha egyszer és mindenkorra elmondom, ki vagyok. A saját szavaimmal. Sallangmentesen.”

Így kezdi Player’s Tribune-cikkét David Luiz, a brazil válogatott egykori védője.

David Luiz Moreira Marinho Sao Paulo elővárosából, Diademából származik, ahonnan egy másik világhírű brazil futballista, Denílson is. Édesapja és édesanyja is tanárként dolgozott, ami meghatározta a gondolkodását.

„Az értékeim, az elveim, az álmaim, az ötleteim, az, ahogyan az életet látom, az a pozitív felfogás, ahogy élek, minden innen ered. Minden egyes nap hálát és megtiszteltetést érzek azért, ahonnan jöttem, és azért az oktatásért, amit kaptam.”

Szakmájukból fakadóan a szülei elvárták, hogy a labdarúgással párhuzamosan David tanuljon, megbeszélték vele, hogy járhat a Sao Paulo FC edzéseire, de a suli is kötelező. Sao Paulo viszont hatalmas város, az iskola nagyon messze volt a bérlakásuktól – három átszállással jutott csak el oda –, így esti iskolába kellett járnia. Nap közben edzésen volt, este az iskolapadban ült.

Hétvégenként az apjától kapott újságokat bújta, és a szülei kérdéseket tettek fel neki a cikkekről: mit értettél meg, mi a véleményed róla, hogyan tudod ezt alkalmazni az életedben?

A cikkben őszintén leírja, tisztában van vele, milyen sokat jelent egy gyerek számára, hogy olyan biztonságos, meleg, értelmes környezetben nőhet fel, mint ő. A világról gondolkodni, kritikát megfogalmazni képes gyereknek nevelték, ezért is tud felvállalni olyan konfliktusokat, beszélgetéseket, amelyeket más talán nem. Mint amikor a lányaiért ment a suliba, és egy másik apuka élcelődő megjegyzést tett rá az előző nap elvesztett mérkőzés miatt. Először úgy volt vele, elengedi a füle mellett, de végül odalépett a férfihez.

„Gyere, beszélgessünk. Tegnap kikaptunk, igaz? Ez talán számodra is nagy veszteség volt. De ma eljöhettünk a lányainkért az iskolába. Szerintem ez önmagában legalább annyit jelent, mint egy győztes meccs. Szerinted?”

A vita ezzel le is zárult.

A futballista egyik legfőbb mottója: légy önmagad. Alapos leckét kapott arról, mit is jelent ez valójában, amikor gyerekként egy barátját és őt elvitte vásárolni a barátja édesanyja. A cimborája megkapta a méregdrága stoplist, ő viszont nem, tudta, hogy a szüleinek nincs rá pénze. Ám beadta barátja anyjának, hogy az ő édesanyja megengedte, hogy megvegyék neki, később majd ki fogja fizetni. Nagy csalódást okozott a szüleinek, és ezután ébredt rá, attól, hogy ezüstszínű stoplisban csak úgy fog kinézni, mint a többi gazdag fiú, jobb, tehetségesebb futballista nem lesz belőle.

„Abban a pillanatban úgy viselkedtem, ahogy a társadalom elvárta és még mindig elvárja mindannyiunktól: légy olyan, mint mások; ne légy önmagad. Másold le a többieket. A közösségi médiával ez még nyilvánvalóbbá vált. És talán ezért is egyre szorongóbbak és depressziósabbak az emberek. Napi nyolc helyett 15 órát dolgozunk. Úgy eszünk, hogy közben WhatsAppon beszélgetünk a főnökeinkkel, időzítve zuhanyozunk, és meghatározott napokat jelölünk ki arra, hogy esti mesét mondjunk a gyerekeinknek. Kénytelenek vagyunk felgyorsulni, hogy beilleszkedhessünk. Nehéz így élni. És még nehezebb merni másnak lenni.”

Gyerekként a szüleinek túlórázniuk kellett, hogy stoplist vegyenek neki. Amikor felnőttként a Nike először szponzorálni kezdte, az egyik első kérése egy ezüst Nike stoplis volt, amit bekeretezett, és az édesanyjának adott, hogy mindig emlékezzen rá, milyen áldozatokat hoztak azért, hogy ő focizhasson.

Fotó: the18.com

Bár klasszis védőként ismerjük, Luiz karrierje nehezen indult. A Sao Paulo FC szakemberei egy idő után elküldték, mondván, túl kicsi, és nem fog elég nagyra nőni, hogy profi legyen belőle (189 centinél állt meg). A Belo Horizonte-i Américánál próbálkozott, ahol nem várt nehézségek fogadták.

„Reggelire 40 kenyér jutott 150 gyereknek. Ebédre egy csésze babpüré. Vacsorára még egy bögre. A szállás melletti erdőbe jártunk avokádóért, hogy kiegészítsük az étrendünket. Három hónapig bírtam, aztán elszöktem.”

A tengerparton található Salvador városába utazott, és az Esporte Clube Vitóriánál próbált szerencsét – akkor még a középpályás poszton.

„Hónapokig csak a második csapattal edzettem, és legfeljebb a kispadon ültem. Soha nem játszottam. Pedig játszani akartam! Egy nap mindkét kezdő védő megsérült, és úgy döntöttem, hogy megragadom a lehetőséget. Kértem, hogy edzhessek védőként. >>Megőrültél, kölyök?!<< – kérdezte az edzőm. De én kitartottam, és végül beadta a derekát. A szezont a legjobb védőként fejeztem be a bajnokságban, ahol játszottunk.”

Az RSC Anderlecht megfigyelői eljöttek Salvadorba, hogy megnézzék, mielőtt átigazolják, ám csapata 6–0-s vereséget szenvedett, a belgák pedig csalódottan távoztak. Néha ennyin múlik egy futballistakarrier.

Ha úgy tetszik, lisszaboni lakása is azt szimbolizálja, hogy kemény munkával az ember elérheti a céljait. Amikor 19 évesen a Vitóriától átigazolta a Benfica, az első dolga volt, hogy vásároljon egy házat a szüleinek. A második egy saját lakás volt Lisszabonban, amit már csak hitelre tudott megvenni. Saját maga újította fel, vásárolta és rakta fel buborékosan a tapétát, szerelte össze a kanapét, a karnist. A dúsgazdag futballista a mai napig fizeti a lakás törlesztőrészletét.

„Nem akartam végtörleszteni, mert így minden hónapban emlékeztet rá, hogy hová lehet eljutni komoly teljesítménnyel. Nem adom el, és nem adom ki a lakást. Ha a barátaim odajönnek, kölcsönadom nekik.”

Nem mellékes: a Benfica akkor pusztán azért igazolta le a harmadosztályú brazil csapattól David Luizt, mert tartoztak az ügynökének, és így próbáltak törleszteni.

Fotó: Liewig Christian/Corbis via Getty

Annak idején lóhalálában kellett volna Lisszabonba utaznia, de nem találta az útlevelét, így lekéste a gépet. Amikor végre megérkezett, eltitkolta az elnök elől ágyéksérülését, az orvosok természetesen kiszúrták. A konzíliumot a szomszéd szobából hallgatta végig, a doki és a fizioterapeuta kifundálták, hogy az első meccséig minden nap három órával edzés előtt kell érkeznie, és edzés után is további három órát kell maradnia, hogy a terápiákkal normális állapotba hozzák a testét.

Edzésen a portugál válogatottal később Eb-t nyerő Fernando Santos káromkodva adta a stáb tudtára, mit gondol a sérülését még mindig titkoló Luizról.

„Ez az a brazil játékos, akit elküldtek nekünk?! Vissza kellene mennie a Copacabanára, mert tényleg szarul játszik.”

Minden az ellen szólt, hogy befusson a Benficánál. Aztán egy Paris Saint-Germain elleni Európa-liga-mérkőzésen megsérült a Benfica belső védője, Luisao, és mivel a cseréje beteg volt, David Luizra nézett Santos, és nem volt más választása, becserélte. A PSG tíz perc alatt 0–1-ről 2–1-re fordított, Luiz padlón volt. A szünetben Santos odament hozzá, és azt kérdezte, kér-e cserét? Mint írja, karrierje egyik legfontosabb döntését hozta meg abban a pillanatban.

„Végem volt, mit veszíthettem volna? Így hát azt mondtam: >>Nem, nem, nem. Vissza akarok menni a második félidőre.<<”

A meccs lefújásakor őt választották a mérkőzés legjobbjának, majd a következő bajnokin, az UD Leiria ellen is kezdett, és újra ő lett a meccs embere. Onnantól többé nem került ki a kezdőből. Viszont közeledett a hat hónapos szerződése vége, és az FC Porto a lisszaboni fizetése 20-szorosát ajánlotta neki. Gondolkodóba esett, mert a családja még mindig a kis diademai bérlakásban lakott, és segíteni akart rajtuk.

Édesapja ekkor a következőket mondta neki:

„Írj alá a Benficához, most! Akkor is lehetőséget adtak neked, amikor sérült voltál. Mindent megtettek, hogy megragadhasd életed lehetőségét. Nem harapod meg azt a kezet, amelyik etet. Alá kell írnod a Benficához.”

Amikor meghozta a döntést, hogy hosszabbít, egy gyerekkori emlék zakatolt a fejében. Amikor sihederként a Sao Paulo FC-ben játszott, egy amatőrcsapatban is pályára lépett titokban, s az egyik meccsen eltörte a karját. Másnap a Sao Paulóval fontos döntő várt rá. Apja otthon kérdésekkel bombázta a felelősségét, az elhivatottságát firtatva, és azt kérdezte, készen áll-e arra, hogy elkötelezettségét igazolva legyőzze a legnagyobb fájdalmat? A kis David igent mondott, így apja egész éjszaka jegelte, kenőcsökkel kente a karját, és be is gipszelte. Másnap levette a gipszet, David Luiz pedig lejátszotta a Sao Paulóval a döntőt. Kikaptak.

„Emlékszem, hogy végül bementem a kórházba, a mezem még rajtam volt. A törésnél, a vereségnél sokkal jobban fájt a hiba, amit elkövettem azzal, hogy az amatőrcsapatban pályára léptem. Ez az epizód drámai hatással volt az életemre a küzdés, a fájdalom elviselése és a fegyelem megtartása szempontjából. Sokan azt fogják mondani, hogy felelőtlen voltam. Talán az is voltam. De ennél sokkal többről van szó. Az a helyzet olyan leckét adott, amit soha nem felejtettem el: egyetlen fájdalom sem lehet erősebb az álom elérése iránti vágynál.”

Amikor 15 évvel később, nyolccentis izomszakadással a lábában Bajnokok Ligája-döntőt játszott a Chelsea-vel, ugyanez járt a fejében, nem győzhet a fájdalom. Mentális technikákat alkalmazott, és meggyőzte a csapatorvosokat, hogy játszhasson. Pedig az erőnléti edző azt mondta neki, nem fog menni, ilyen sérüléssel sétálni is nehezen lehet. David viszont így felelt:

„Figyelj, ember, körülbelül 200 millió brazil van a világon. Holnap én leszek az egyetlen, aki többé-kevésbé képes lesz játszani egy Bajnokok Ligája-döntőben. Nálunk Ramires eltiltott, náluk Luiz Gustavo. Rafinha a kispadon lesz. Én vagyok az egyetlen, aki képviselheti a hazámat. Nem ültethettek a kispadra. Fogalmatok sincs, hogy a családom és én mit tettünk azért, hogy ide jussak. Szóval, kérlek, menj oda, és mondd meg az edzőnek, hogy játszhatok. És azt is megmondhatod neki, hogy azt üzenem, bajnokok leszünk”.

A Chelsea megnyerte a BL-döntőt, Luiz végigjátszotta a hosszabbításba torkolló, végül büntetőkkel záruló mérkőzést. A saját büntetőjét gond nélkül belőtte.

A PSG-s időszakáról is mesél egy szórakoztató sztorit. Amikor két diademai barátja hosszabb időre meglátogatta őt Párizsban, elkezdtek eljárni focizni egy környékbeli pályára egy amatőr, illegális bevándorlókkal teli csapattal. Rongyosra verték őket, egyszer David Luiz is elment megnézni őket fejébe húzott sapkával, szinte álruhába öltözve, hogy fel ne ismerjék. Felajánlotta a csapatnak, hogy hétfőnként edzést tart nekik, a srácok megvesztek az örömtől. Így is tett. Minden hétfőn este tíztől éjfélig edzette őket. Akkor is, amikor másnap Bajnokok Ligája-mérkőzése volt. Imádta ezeket a napokat.

„Elkezdtem megszeretni a hétfőket. Alig vártam, hogy a srácokkal lehessek. Beszélgettünk, sokat hallgattam őket, és megismertem mindegyikük történetét és küzdelmét. Néhányan capoeirával kerestek pénzt, mások motorral szállítottak árut vagy mosogattak. Mindegyiküknek nehéz élete volt, féltek az illegális státuszuk miatt, és kevés reményük volt arra, hogy a dolgok javulni fognak, de a futball feldobta a napjaikat, és levette a terhet a vállukról.”

Luiz megkérte az édesanyját, hogy varrjon szerelést a játékosainak, s kisvártatva lett mezük, felszerelésük.

„21 bőrönddel mentem vissza Párizsba.”

A szíve csücske lett a csapat, profi videóssal forgatott róluk kisfilmet, és még egy kastélyt is kibérelt nekik egy csapatbulira, amelyre elegáns ruhákat vásárolt nekik, és a párjaiknak. Hogy milyen volt számára a buli a bevándorlókból álló csapattal?

„Hihetetlen, életem egyik legkülönlegesebb pillanata. Hiszitek, vagy sem, olyan menő volt, mint a Bajnokok Ligája megnyerése. Láttam, milyen boldogok voltak a srácok és a családjaik, és úgy tűnt, hogy minden értelmet nyer. Őszinte örömmel töltött el mindenkit, köztük engem is, hogy szabadon önmagát adhatta. Felejthetetlen szezonunk volt, örökké hálás leszek érte a srácoknak.”

A kastély tulajának annyira tetszett a parti, hogy végül el sem kérte a bérleti díjat.

Luiz büszke arra, amit tett, és fontos üzenetnek szánja, főleg a cégek, vállalatok tulajdonosai számára.

„Szeretném megragadni ezt az alkalmat, hogy példát mutassak azoknak a cégvezetőknek, akik szeretnek a termelékenységről, elkötelezettségről és arról beszélni, hogy mindent beleadnak, a legjobbat teszik a cégért, de valójában csak lenézik az alkalmazottjaikat. Srácok, az emberek szeretik érezni, hogy a dolgok részei, és hogy valóban megbecsülik őket; tudni akarják, hogy számíthatnak-e valakire, és szükség van-e rájuk. Mindenki függ mindenkitől, és mindenki szereti, ha megölelik. Egyedül viszont nem lehet ölelkezni. Tehát nem elég, ha követelőzünk, és beszédeket tartunk. Meg kell mutatni, és a gyakorlatban is meg kell valósítani mindezt. A szolidaritás, a lehetőség és a tisztességes bér – nem a munka – az, ami méltóságteljessé teszi az embert. A boldog emberek jobban dolgoznak, mert jobban élnek. Ez nagyon egyszerű. A boldogság az egyszerűségben rejlik.”

David Luiz vallja, a világon az ember a legfontosabb dolog, a futball pedig egészen különleges módon képes összekapcsolni az embereket. Egészen különleges, ahogy a cikkében értelmezi, mit is csinál, mit él át tulajdonképpen egy szurkoló egy futballmeccsen. Anélkül teszi ezt, hogy ítélkezne.

„Boldogan osztozom a szurkolókkal a győzelem utáni ünneplésben, de segíteni szeretnék nekik abban is, hogy megértsék, mi történik vereség alkalmával. Amikor vereséget szenvedünk a csapattal, ők, a szurkolók nem a csapat miatt, vagy miattam válnak frusztrálttá. A frusztrációjuknak semmi köze a futballhoz. Magukban hordozzák, az életük miatt frusztráltak, a futballpályán csak levezetik a feszültséget. Ez egy szelep, ahol az összes feszültséget kiengedjük amiatt, hogy a rendszer, amelyben élünk, nem segít, nem magyaráz el dolgokat, amely többet vesz el, mint amennyit kínál, amely árakká változtatja az értékeket, az emberek pedig nyomorultul érzik magukat, mert nem tudnak fizetni.”

Épp ezért, számára a puszta elégedettség, a boldogság egyszerű megélése a fontos. Hiszen hiába lő az ember győztes gólt a Chelsea-ben, utazgat magángéppel, partizik magánkastélyban, ha hazamegy, és nincs kit megölelnie.

Forrás: David Luis Instagram

„Otthon a kanapén ülve, a szeretteink mellett, minden igazzá válik. Ott van időnk és terünk arra, ami a legfontosabb: érezni és önmagunk lenni, tudva, hogy amikor másoknak élünk, otthon mindig lesz, aki arra vár, hogy átöleljen minket. Sajnos a közösségi médiafüggő társadalmunkban az emberek úgy tűnik, kételkednek abban, hogy az egyszerű dolgok jók. Hogy értelmet adjanak a napjaiknak, belevetik magukat egy lavinába, amely mindent magával ránt a völgy aljára, ahol mindenki egyforma, mindenki több időt pazarol el, mint amennyit élvez, és ahol az embereknek érték helyett áruk van. Ez minden, azt hiszem.... Sokat írtam, ugye? Remélem, nem csak a szüleim fogják elolvasni. De ez vagyok én. Két tanár fia, aki egy kicsit mindenbe belekóstolt labdával a lábán. Egy meleg ölelés mindenkinek, Isten veletek!”

Kiemelt kép: Darren Walsh/Chelsea FC via Getty