Jackie Robinson, a legbátrabb 42-es
Jackie Robinson a mai napig az egyetlen olyan baseballjátékos, akinek az egész ligában visszavonultatták az aktív korában viselt, 42-es mezszámát. Ugyan játékosként is kiváló volt, az ehhez az adottságához társult bátorságának köszönhetően maradhatott fenn a neve az örökkévalóságnak egy olyan Amerikában, ahol sok fekete családnak a mindennapi megélhetés is nehézkes volt.
A szélvészgyors baseballjátékos a Georgia állambeli Cairóban látta meg a napvilágot, 1919. január 31-én. Dédszülei Amerika gyapotültetvényein rabszolgaként dolgoztak az 1800-as években, így Jackie is szegény, földműves családba született, mint ötödik (egyben legkisebb) gyermek. Jack Theodore Robinson második keresztnevét nem másról, mint az Egyesült Államok 26. elnökéről, Theodore Rooseveltről kapta, aki 25 nappal Robinson születése előtt hunyt el. Apja fiatalon hagyta magára a kis Jackie-t és testvéreit, így anyjuk egyedül próbálta egyben tartani a családot. Mivel édesanyja nem bírt a földeken dolgozni, Kaliforniába költöztek, ahol kisebb munkákból próbálta eltartani a gyerekeket, miközben ők maguk is hamar kénytelenek voltak munkába állni.
Jómódú környéken, Pasadenában sikerült lakást találniuk, mivel azonban társadalmilag nem illettek bele a környéken velük egyidős gyerekek társaságába, a kis Jackie hamar Pasadena és Los Angeles utcakölykei között találta magát. Szerencséjére időben távolodott el a veszélyes bandáktól, inkább tanulmányaiba és a sportba fektette minden energiáját. Ez, mint később kiderült kifizetődő volt a számára. Már az általános- és a középiskolában is kitűnt tehetségével, ráadásul nagy hatást gyakorolt rá testvére, Matthew („Mack”), aki remek atléta volt, többek között olimpiai ezüstérmet is nyert az 1936-os berlini olimpián, így nem volt kérdés, hogy Jackie is a sportban keresi a boldogulását.
Az érettségi után felvételt nyert Kalifornia egyik legjobb sporteredményeit felmutató egyetemére, az UCLA-re, ahol az intézmény első olyan diákja lett, aki négy sportágban is kiérdemelte az egyetemi felvarrót, ami a legjobb sportolóknak szokott járni:
Baseballban, futballban, kosárlabdában és atlétikában.
Bár mind a négy sportágban szép jövő állt volna előtte, végül a baseball mellett tette le a voksát, annak ellenére, hogy ebben voltak a legrosszabb eredményei tanulmányai alatt. Az egyetemet azonban már nem sikerült befejeznie családja nehéz anyagi helyzete miatt, különféle irodai munkákat kellett vállalnia.
1942-ben, a második világháború alatt a hadseregben szolgált, ahol többször is megtapasztalhatta az ott uralkodó rasszizmust, mint például 1944-ben, amikor a hadbíróság előtt kellett felelnie, miután nem volt hajlandó a katonai busz hátuljába átülni. Az ellene felhozott vádakat végül később ejtették, a történtek azonban meghatározták Robinson későbbi polgárjogi aktivista munkásságát.
A háborút követően Los Angelesben félprofiként futballozott, sőt, Hawaii-on egy szezon idejéig profiként is pályára léphetett, miközben Texasban, a Samuel Huston College-ban is szerepet vállalt a csapat sikerében. Az igazi áttörés 1945-ben jött el, amikor aláírt a Negro Ligában szereplő, Kansas City Monarchs baseballcsapatához, havi 400 dollárért. Ahhoz képest, hogy az egyetemen a baseballban volt a legkevésbé tehetséges, hamar a Monarchs kezdőjében találta magát, shortstop pozícióban. Az idény során 47 mérkőzésen szerepelt Kansasben, ahol .387-es ütőátlaggal és öt homerunnal zárt, teljesítményéért cserébe pedig bekerült az All Star-csapatba is.
Nem csoda, hogy több MLB-klub is felfigyelt az akkor 26 éves Robinsonra, a legnagyobb érdeklődést iránta viszont az akkori sztárcsapat, a Brooklyn Dodgers mutatta.
A végső befutó is a brooklyni klub lett, Robinson és a Dodgers akkori general managere, Branch Rickey három órán át tárgyaltak a leigazolás feltételeiről. Alaposan körbejárták a jövőbeli várható támadásokat Robinson felé, majd Rickey rákérdezett, képes lesz-e kezelni a felé áradó rasszizmust és gyűlöletet, anélkül, hogy reagálna rájuk. Robinson visszakérdezett: „Olyan négert keres, aki nem fog visszavágni?”, amire Rickey csak annyit válaszolt: „Olyan négert keresek, akinek van elég bátorsága ahhoz, hogy ne szóljon vissza!”
Robinson végül aláírt az akkori New York-i sztárcsapathoz, ahol havi 600 dollárt keresett. De a bemutatkozására még várnia kellett, először a Dodgers farmcsapatához, a Montreal Royalshoz került, ahol első fekete játékosként szerepelhetett a minor ligában. A Dodgers nagy kockázatot vállalt Robinson szerződtetésével, hiszen a szurkolók és a szponzorok sem nézték jó szemmel, hogy egy fekete a fehérek által uralt MLB-ben jusson szóhoz. De Rickey, a Dodgers és Robinson vállalták ezt a kísérletet.
De persze már montreali bemutatkozása sem volt zökkenőmentes. 1946-ban Robinson és felesége, Rachel Los Angelesben töltötték nászútjukat, ahonnan Jackie-nek egyenesen Daytona Beachre kellett repülnie a Royals Spring Trainingjére. Robinsonnak olyan helyen kellett bekerülnie a csapatba feketeként, ahol a gyakorlatban semmilyen törvény nem védte a feketéket, sőt, éppen ellenkezőleg! A Ku Klux Klán által uralt vidéken bőrszínük alapján öltek meg embereket, amire a helyi karhatalom is sok esetben „rásegített”.
Robinsonéknak nem sikerült közvetlen járatra felszállniuk, így az estét New Orleansban töltötték, ahol először szembesültek Amerika igazi arcával: a szegregációval. Mivel Kalifornia már a 20. század közepén is a liberálisabb államok közé tartozott, így meglepődve tapasztalták, hogy a déli államokban még mindig külön mosdó, külön csap volt fenntartva a fehéreknek, nem beszélve a kizárólag fehérek által látogatható éttermekről. Másnap indultak útnak, ám mielőtt Daytona Beach-re értek volna, a gépnek Pensacolában kényszerleszállást kellett végrehajtania. A leszállást követően el kellett hagyniuk a gépet (csak ők voltak feketék a fedélzeten), a hivatalos indoklás szerint csak így tudta volna letenni a gépet biztonságban a kapitány Daytona Beach-en, ahol akkor éppen hatalmas vihar tombolt, ám Robinsonék helyére egy fehér párt ültettek.
A házaspár a hátralévő, 12 órás utat végül autóbusszal tette meg a csapat edzőtáborába. Mire megérkeztek Robinson nagyon bosszús volt, amiért ennyi megaláztatáson kellett keresztülmennie, de ahogy Rickey-nek megígérte, végig nyugodt maradt és nem próbálta meg kiharcolni az igazát.
Tudta, csak így juthat be az MLB világába, ám a csapat edzőtáborába érkezve többször is fel akart hagyni tervével és inkább visszakívánkozott a Negro Ligába.
A krónikák szerint (a viszontagságos utazás miatt) nem nyújtott kiemelkedő teljesítményt Robinson az edzőtáborban, a csapat akkori vezetőedzője, Clay Hooper például mindent megtett annak érdekében, hogy elküldjék a csapattól, bár ő inkább bőrszíne, mintsem a teljesítménye miatt rakta volna ki a szűrét. Robinson azonban maradt és a szintén afroamerikai, 27 éves dobóval, John Wrighttal együtt a kezdőcsapatban kapott helyett a Jersey City Giants elleni nyitómeccsen. Hamar bizonyította, hogy helye van a csapatban. Második ütéshez állásánál a lelátóra vágta ki a labdát, amivel három pontot is felpakoltak az eredményjelzőre, amiért már edzőjétől is elismerést kapott, de emellett két bázist is sikerült ellopnia. A szezont végül .349-es ütőátlaggal zárta és megnyerte a bajnokságot csapatával.
A minor ligában nyújtott teljesítménye elismeréséül végül 1947. április 15-én a Boston Braves ellen, első feketeként az MLB-ben is bemutatkozhatott. Bár érvényes ütése nem volt a debütáló mérkőzésén, egy séta és egy run is bekerült a neve mellé a statisztikákba. Azonban a Brooklyn Dodgersnél is szembe kellett néznie a feléje irányuló gyűlölettel.
A lelátóról a szidalmak mellett üvegekkel is dobálták, több csapattársa is tiltakozott ellene, nem voltak hajlandóak vele együtt pályára lépni, az ellenfelek pedig többször is szándékosan dobták meg labdával vagy csúsztak rá a lábára a bázisoknál. De voltak, akik első ránézésre a támogatásukról biztosították Robinsont. Ilyen volt például az MLB akkori komisszárja, Ford Frick, aki kitiltással fenyegette azokat a St. Louis Cardinals játékosokat, akik sztrájkot hirdettek, ha Robinson pályára lép ellenük. Könnyen lehet, hogy Frick valóban Robinson és a feketék ügyét támogatta, azonban az sincs kizárva, hogy csak egy súlyos botrányt kívánt ezzel elkerülni, nem beszélve a sztrájk által generált bevételkiesésekről. Vele ellentétben a Dodgers csapatkapitánya, Harold Peter „Pee Wee” Reese megmozdulása viszont már valóban egy önzetlen segítségnyújtás volt. Reese mérkőzés közben hagyta ott a helyét és ölelte meg Robinsont, amolyan vigaszként, aki felé halálos fenyegetések sora zúdult a lelátóról.
Robinson ennek ellenére .297-es ütőátlagot produkált első évében, 12 hazafutás mellett a National League-ben vezette a bázislopásokat 29 sikeres kísérlettel, sőt 28 sacrifice hitjével nagyban hozzájárult a Dodgers sikeréhez. Rögtön első évében ő lett az Év újonca, és a szezon végi MVP-szavazáson is az előkelő, ötödik helyen végzett. 1948-ban végleg beverekedte magát a brooklyniak kezdőjébe, a második bázisról öt évig eltávolíthatatlannak bizonyult. Még abban az évben, a franchise történelmében az ötödik játékos volt, aki a St. Louis Cardinals ellen egy mérkőzésen ütött egy single-t, egy double-t, egy triple-t és egy home runt is!
1949-ben élete legjobb szezonját játszotta, .342-es ütőátlaga mellett 16 home runt és 124 RBI-t ütött, 37 alkalommal lopott bázist sikeresen, 203 ütése pedig a képzeletbeli dobogó második fokára volt elég, amivel végül kiérdemelte az MVP-címet – természetesen első fekete játékosként.
Ahogy MVP-t, úgy World Seriest is csak egyetlen alkalommal nyert, hiába szerepelt hat alkalommal is az MLB döntőjében, a New York Yankeest csak egyszer (1955-ben) tudták legyőzni Robinsonék.
Sérülése miatt idejekorán felhagyott az aktív játékkal, a gyengébbre sikeredett 1956-os szezont követően visszavonult. A cukorbetegséggel és több, súlyos egészségügyi problémával is küzdő Robinsont 1962-ben választották be a Hírességek Csarnokába, ahova nem csak remek eredményei miatt került. Ahogy a tábláján is áll: „rendkívüli képességének, felvillanyozó játékstílusának, valamint óriási bátorságának és higgadtságának köszönhetően, heves megpróbáltatásokkal szemben integrálódott a modern kori baseball ligába”. 1972. október 24-én, szívrohamban hunyt el.
Visszavonulását követően – bár színpadon sosem állt – családjával több alkalommal is részt vett polgárjogi felvonulásokon és ott volt az első sorokban, mint például az 1963-as washingtoni tüntetésen is, ahol Martin Luther King híres, „Van egy álmom” kezdetű beszédét tartotta. Ő volt a szóvivője a NAACP-nek (Országos Szövetség a Színesbőrűek Felemelkedéséért), és több alkalommal írt cikket a New York Post hasábjaira is. 1984-ben posztumusz megkapta az Elnöki Szabadságérmet, a legrangosabb kitüntetést, amit egy civil állampolgár valaha kaphat az Egyesült Államokban.
Jackie Robinson kivételes tehetséggel megáldott játékos volt, aki, ha egy későbbi Amerikába születik, még nagyobb eredményeket érhetett volna el a baseballban. A pályán és azon kívül is mutatott bátorsága több ezer fekete amerikai állampolgárt és aktivistát inspirált arra, hogy békés úton, erőszak nélkül harcoljanak ki maguknak ugyanolyan jogokat, amik a fehér amerikaiakat is megillették a 20. század közepén. Robinson szavai pedig 2022-ben is ugyanúgy mellbe vágják az embert: „Nem az számít, hogy szeretnek-e vagy sem. Csak azt kérem, hogy tiszteljenek, mint embert.”
Szerző
