Jackson suta tánca, az Arsenal szimfóniája – de mit mutatott meg a londoni derbi?

A kedd esti fővárosi derbin sokat mutatott Chelsea-drukker kisfiú táblácskája a felirattal elég jól árulkodik a jelenlegi Stamford Bridge-beli állapotokról. „Nem akarom elkérni a mezeteket. Azt akarom inkább, hogy küzdjetek érte”, volt olvasható a kartonlapon, s annál jobbkor, mint az Emiratesben rendezett meccsen, nem is emelhette volna a magasba. Elvégre a Chelsea ellenállás nélkül adta meg magát, és ez lehet talán a legfájóbb a kékek szurkolóinak.

Amúgy ha megnézzük, hogyan szerepelt idegenben a rangadókon a Chelsea, vegyes a kép: az Arsenal elleni kapituláción túl hasonlóan töketlenül futballozott Newcastle-ben (1–4), az Anfielden (ugyancsak 1–4), az Everton ellen szintén (0–2), ugyanakkor meglepően jól helytállt a Manchester City otthonában (1–1) és simán nyert ugye a Tottenham stadionjában, ám mert ott nagyrészt kilenc emberrel futballozott a házigazda, a kimenetel nem nevezhető éppen figyelemre méltónak.

No persze, ezúttal is számos futballistát volt kénytelen nélkülözni Mauricio Pochettino – a betegséggel bajlódó Cole Palmer és Malo Gusto dőlt ki erre a meccsre, tovább gyarapítva a konstans hiányzók listáját, bár az argentin mester becsületére váljék, nem akart a hiányzókba kapaszkodni –, ettől még ez, az idegenbeli rangadók, a top 6 másik öt csapata elleni vendégszereplések tekinthetők a nemezisének, s ez már a Tottenhamben sem volt másként.

A Spursszel a 28 top 6 elleni (Arsenal, Chelsea, Liverpool, Manchester City és Manchester United) idegenbeli meccséből csak hármat tudott megnyerni, kilenc döntetlen mellett 16 vereséget szenvedett. Vagyis az a Tottenham, amelyik annak az öt évnek a nagy részében klasszisokkal jobb teljesítményt nyújtott, mint az idei Chelsea, sem volt képes tudásának megfelelően produkálni a vendégként megvívott csúcstalálkozóin. S mert ebben a szezonban is hasonló a helyzet, Pochettinónak feltétlenül el kell gondolkodnia azon, miért lehet ez így, miért marad rendre alul a csapata, ha valamelyik nagyhoz látogat. Egyelőre persze az nyomasztja inkább az argentint, hogyan lehetett így kapitulálni azt követően, hogy együttese nyolc bajnokit számláló veretlenségi szériával (négy győzelem, négy döntetlen) ment bele az észak-londoniak elleni derbibe.

„Nem olyan nehéz sajnos a történeteket értelmezni” – mondta az összecsapás után. – „Mindenki láthatta, hogy nem voltunk képesek felvenni a versenyt az Arsenallal. Az első kapott góltól fogva puhányan játszottunk, ami persze rettenetesen csalódottá tesz, mert azt vártam, hogy teljes erőbedobással, rendkívül energikusan vetjük bele magunkat a küzdelembe. De nem volt meg bennünk ez az elán, nem voltunk elég agresszívak, bizonyos játékszituációkban pedig egyáltalán nem megfelelően koncentráltunk, pedig úgy könnyen megoldhattuk volna a helyzeteket. Sajnos nem tudtunk kellő ellenállást tanúsítani.”

Ami a koncentráció hiányát illeti, abban megint Michael, pardon, Nicolas Jackson járt az élen, aki talán a legnagyobb enigma jelenleg a Chelsea-ben. Mert egyfelől még csak 22 éves, az első szezonját tölti a Premier League-ben, egy idegen országban, egy jóindulattal is csak alakulgató, és korántsem kiforrott, nem túl magabiztos csapatban játszik (abban kiemelkedőt nyújtani márpedig mindig nehezebb, bár Cole Palmer az ellenpélda), a mentségeken túl pedig mégiscsak szerzett tíz bajnoki gólt, ráadásul számos erényt fel tud mutatni: gyors, iszonyatosan jó fizikumú, erős csatár, aki technikailag sem rossz. Másfelől viszont – és itt jön a súlyos kritika – a tizenhatoson belül és annak környékén bántóan impotens, rendre rossz döntéseket választ – mint amikor a második félidőben kilépve egyedül találta magát David Rayával szemben, néhány méterről azonban a kapu mellé gurított –, de ügyetlenkedik akkor is, amikor még csak dönteni sem kell, lásd az első félidei fejese, amikor ugyancsak tiszta helyzetben nem találta el a labdát, csak a kezével… Ehhez képest persze van neki tíz bajnoki gólja, bár lehetne húsz. Oké, a hivatalos adatok, vagyis az xG-je alapján 14-nél kellene járnia, azaz néggyel múlja alul a helyzetek minősége alapján várható gólszámát, de a mutatók nélkül, pusztán a szemünkre hagyatkozva is egyértelmű, jócskán fejlődnie kellene a helyzetkihasználásban. Pochettino, ahogy illik, még az Arsenal elleni meccset megelőző sajtótájékoztatón megvédte neveltjét, amikor is számonkérték a szenegálin a City elleni FA-kupa-elődöntőben elpuskázott lehetőségeit. Elvégre egymaga továbblőhette volna a csapatát, de két-három ziccert a Wembley-ben is elrontott.

„Az első szezon mindenkinek nehéz a Premier League-ben, a csatároknak különösképp. Mindenki azt várja tőlük, hogy minden labdaérintésükből gólt szerezzenek. Nicolas az első számú csatárunk, persze úgy is fogalmazhatok, az egyetlen egészséges centerünk. Szerintem fantasztikus munkát végez, rengeteget dolgozik a csapatért, a gólokkal sem adós, asszisztokkal szolgál. Beszéltem vele a City elleni meccs után, fel kell tudnia dolgoznia a kudarcot is. Elmondtam már: ha Drogbához akarjuk hasonlítani, persze, hogy alulmarad. Ettől még elképesztően jól teljesít, mindenben támogatom. Ha az a kérdés, fejlődhet-e, hogy jobb lesz-e a következő szezonban, a válasz egyértelmű: igen, biztosan.”

Javulnia a Chelsea-nek is muszáj lesz, főként, ha nem akarja még egyszer megmutatni az Arsenal elleni, sokadszor látott rosszabbik arcát: amikor nem elég elszánt, nem elég szervezett, ellenben éppen eléggé bizonytalan, és azt a kevés ziccerét is elpazarolja, ami adódik. Az Emiratesben ez a Chelsea szerepelt, ezért is szenvedhette el 1986 óta a legnagyobb derbivereségét (akkor a QPR nyert ellene 6–0-ra).

„A rosszabb napjainkon nagyon rosszak vagyunk, a jó napunkon viszont bármire képesek vagyunk”

– összegzett Pochettino, mármost kérdés, szombat este az Aston Villa ellen az újabb idegenbeli rangadón épp milyen napjuk lesz. Cole Palmerrel meglehet, eggyel jobb helyzetből indul majd a csapat, bár a nélküle megvívott derbin Pochettino pedagógiai húzása nem hatott:

„Ha én lennék Cole Palmer csapattársa, aki a posztján, vagy hasonló poszton játszik, nagyon motivált lennék, hogy megmutassam, ez nem a Cole Palmer FC, hanem a Chelsea FC”

– mondta, mindhiába.

A kapituláció azért is fájhatott különösen a tulajdonosoknak, mert most már teljes egészében a sok százmillió fontért összevásárolt Chelsea játszott – még ha számos sérültje nélkül is –, összességében pocsékul: az együtt több, mint 200 millió fontot kóstáló Caicedo, Fernández duón simán átrobogott az Arsenal, a 75 millióért vett Disasi, Badiashile duó közelről nézte végig, hogyan szerzik az „ágyúsok” a góljaikat (amúgy ezzel a védőpárossal 2,4 gólt kap átlagban meccsenként a Chelsea!), szegény Cucurella (60 millióba került) nem tudott mit kezdeni a White, Ödegaard, Saka háromszöggel, a szintén nem olcsó, amúgy eléggé halvány Mudriktól pedig túl sok segítséget nem kapott.

Ezzel szemben az Arsenal egy rövid időszakot leszámítva nagyjából azt csinált, amit akart: a már említett jobb oldali trió szétcincálta a Chelsea bal oldalát, Leandro Trossard és Declan Rice a balon hasított – utóbbi labdavezetései, betörései rendre veszélyt teremtettek, labdaszerzései pedig az esetleges veszély elhárítását eredményezték –, persze a nyolc helyzetet kialakító Martin Ödegaard-t külön is muszáj kiemelni. Megint szeme volt a labdáinak, a legjobb ütemben lökte be azokat a védelem mögé. kedvére ficánkolhatott.

„Tudtuk jól a megszerzésekor, hogy hatalmas tehetség, és hogy velünk együtt válhat jobbá, hogy sokat adhat a csapatnak” – dicsérte kapitányát Mikel Arteta. – „Azzal persze, hogy megkapta a karszalagot, jött neki egy új feladat, de ő magától értetődő természetességgel viseli. Mindenki nagyon szereti őt a klubban.”

A szinte az egész szezont kihagyó Thomas Partey szintén jó meccset játszott, nem csoda, ha Arteta elégedett volt:

„Örülök a győzelemnek, és annak is, hogy ennyi helyzetet alakítottunk ki, és ilyen sok gólt szereztünk. Az első félidőben nem mindvégig voltunk fegyelmezettek, a másodikban annak kellett lennünk. De élesek voltunk, aktívak, labda nélkül is elég agresszívak.”

Valami hasonlóra lesz szükség a hétvégén is, amikor az év meccsét, az észak-londoni derbit játssza az Arsenal. Tekintve, hogy a vesztett pontok alapján a Manchester City két fával jobban áll, az „ágyúsok” nem bukhatnak el a Tottenham stadionjában. Legutóbb győzni tudtak ott 2–0-ra, de nem nyerni járnak egymáshoz a felek. Az azt megelőző nyolc, a White Hart Lane-en rendezett rangadóból hatot megnyert a Spurs, ám hasonlóképp a hazai csapatnak kedvez az Emiratesbeli eredménysor. S bár sokan azt gondolták a Villa elleni vereséget, valamint a Bayernnel szembeni BL-búcsút látva, hogy az Arsenal a szokásos áprilisi összezuhanását produkálja, ettől úgy fest, nem kell tartani. Főként, hogy szemben az előző szezonnal – William Saliba kiesését nem bírta akkor elviselni a klub –, idén nincs sérült alapember. És ez még sokat érhet.

Kiemelt kép: Getty Images