„Jamie Vardytól sosem lehetett nyugtom” – Interjú az angol alacsonyabb ligákat bejáró Kovács Jánossal

– 2013-ban nyolc év angliai futball után tértél haza, az alacsonyabb osztályú szigetországi labdarúgás egyik emblematikus alakjaként. A nyolc év elég nagy idő viszont ahhoz, hogy adódjon a kérdés, megfordult-e a fejedben, hogy kint telepedsz le.

– Futballszakmai szempontokból egyértelmű, hogy szívesen maradtam volna, az azonban soha meg nem fordult a fejemben, hogy a civil életemet Angliában kezdjem el. Már csak azért sem, mert eleve nem tudtam elképzelni magam angol feleséggel. Elsősorban tehát azért jöttem haza, hogy a magánéletemre fókuszálhassak végre, légiósként a futball mellett azért nem könnyű tartós kapcsolatot kialakítani. Maradhattam volna még amúgy Angliában. Azután, hogy felbontottam a szerződésem Lutonban, megkeresett a Newport County, a negyedik ligába kerülésért playoff-döntőt játszhattam volna a Wembley-ben, addigra azonban eldöntöttem, hazajövök. Az élet nagy ajándéka, hogy mindjárt meg is találtam életem párját: két-három hónappal a hazaérkezésem után találkoztam Regivel, a korábbi általános iskolai osztálytársammal, aki azóta a feleségem, gyermekeink anyja. Elég jól sikerült az első hazai randi.

– Azóta pedig az üzleti élet is összeköt benneteket.

– Az Angliában gyűjtött pénzemből vettem időközben itthon egy lakást, azt a felújítás után kiadtam, és mert Angliában is rengeteget költöztem, az ingatlanügyek az életem részévé váltak, olyannyira, hogy idehaza a hivatásommá nőtte ki magát. Négy éve foglalkozom ingatlanokkal, immár Regivel együtt, aki korábban a büntetésvégrehajtásban dolgozott, de jó egy éve leszerelt.

– Visszatérve a futballhoz, nyolc év alatt a League One, azaz a harmadosztály és a Conference League, vagyis az ötödosztály közt minden zugot bejártál. Hogyan értékeled azt a nyolc esztendőt?

– Úgy, hogy fantasztikus volt. Csodás miliőben futballozhattam, hálás vagyok érte. Nem jutottam el arra a szintre, amelyre sok más magyarnak hála istennek sikerült, de hát én magamra mindig is egy lelkes futballistácskaként gondoltam, akinek jók a fizikai adottságai, termetes, s aki nagyjából a helyére került. Ma is csodaként tekintek arra, ami nekem megadatott. Nem tudom, itthon így gondol-e a játékosok többsége a saját karrierjére, kint szerintem mindenki. Elsősorban a rajongás miatt, ami egy labdarúgót Angliában körülvesz. Bármelyik városba is igazoltam, nem tudtam úgy végigmenni az utcán, hogy ne ismerjenek fel. Olyankor pedig rendre kifejezték elismerésüket, a bőrömön éreztem a drukkerek szeretetét. Merőben más volt ez ahhoz képest, amit a magyar utánpótlásban felcseperedve megtapasztaltam, hogy sikk szidni a futballistákat. Angliában szinte csak pozitív hatások értek.

Nyilván ott is volt nyomás, még akár számon is kértek bennünket, ha két-három forduló elteltével sem jöttek az eredmények, főleg a Lutonban, amelyik tradicionális értelemben azért nagyobb klubnak számít, mégis, egyértelműen pozitív, támogató környezetben futballozhattunk.

Angliában a Premier League a kirakat, az angol második vonal kőkemény küzdelem, a harmad-, negyed-, ötödosztály pedig a harcos futball, mégis a kölcsönös tisztelet jegyében. Talán itthon is sokan ismerik Adebayo Akinfenwát, a csupa izom alacsonyabb osztályú futballistát, nos, ellene például rengeteget játszottam. És miközben elképesztően kemény csatákat vívtunk, amelyben ő sokszor a nem megengedett módszereket is bevetette, markolászott, ahol csak tudott, a harc hevében sok stiklire vetemedett, egy idő után megjegyezte, megtisztelő a számára, hogy velem csatázhat. Márpedig ha egy kigyúrt, jól megtermett, Angliában közismert egyéniség ilyet mond, az jólesik, büszkeséggel tölt el.

– Játszottál egyébként más, nemzetközileg ismert futballisták ellen is?

– John Carew kívánkozik az élre. Amíg nem találkoztam vele, azt gondoltam, erős gyerek vagyok. Hát, nála biztos nem erősebb. Kőkemény fickó, egyszer szaladtam neki, de azt ma is érzem. A Villa ellen játszottunk edzőmeccset, mások mellett Gary Cahill is abban az együttesben szerepelt. De játszottam a nagyon fiatal Harry Kane ellen is, a Lutonnal a Norwich elleni emlékezetes FA-kupa-meccsünkön, amikor ötödosztályúként kiejtettük az akkor élvonalbeli riválist. Már akkor kiderült, elképesztően technikás futballista, de mondhatom, földbe gyalultam. Tizenkilenc volt akkor, ma már kicsit más lenne a szereposztás… Jamie Vardy ellen kétszer-háromszor játszhattam, rendkívül kellemetlen ellenfél. Rendre odaszúrt, odabökött, ha kicsit is hosszan toltad meg a labdát, lelopta a lábadról, és máris gólt lőtt. Keményen játszott, rengeteget dolgozott a meccseken, visszalépett, lefordult, beindult, nem lehetett tőle nyugtom. A napnál is világosabb volt, hogy nem abba az osztályba való.

– Van tehát mit őrizned az emlékezetedben.

– Bőséggel. Talán a meccsre készülés a legbecsesebb élményem. Amikor a legkisebb stadion előtt is autogramkérő szurkolók sorfala fogad, vagy amikor kimegyünk melegíteni, és azt is vagy ötszázan figyelik. Ugyancsak szerettem, hogy Angliában annyira fontosnak tartották az állandó jótékonykodást, főként karácsony előtt, amikor rendre elmentünk kórházakba a beteg gyerekeket meglátogatni. Látni a csillogást a szemükben, nos, az mindent megért. Úgy hallom, szerencsére immár itthon is szokás lett. Kint az, hogy jótékonykodj, tegyél a közösségért, a legkisebb klubokban is alapvetés.

– Az első állomáshelyed a Chesterfield volt. Mármost mégiscsak utánpótlás-válogatott voltál, mégsem derogált az angol harmadik ligába kiszerződni.

– Volt azért bennem kérdőjel, de Anglia volt mindig is az álmom. Az U19-es válogatott tagjaként hívtak próbajátékra, megfeleltem, én pedig mindjárt az első edzőmeccsemen, a szomszédos falu, a Matlock Town csapata ellen úgy éreztem, megérkeztem: a kis stadion bizony csordultig tele volt. Úristen, ilyen is van, kaptam a fejemhez, akkor pedig pláne elcsodálkoztam, amikor a második félidőben pályára lépve elfejeltem egy labdát, amire a szurkolóink hangos tapsviharban törtek ki. A libabőr-effektus. Magával ragadt a hangulat, nem érdekelt onnantól fogva, hányadik osztály. A harmadosztályban is akadtak azért nagy múltú csapatok, akkor épp a BEK-győztes Nottingham Forest, a Bradford City vagy a Swansea City szerepelt a League One-ban. De az is megesett, hogy a másodosztályú Plymouth kóstolgatott, kis híján le is igazolt. Azt azért sokszor, sokan duruzsolták a fülembe, hogy „Jánosz, te Championship-védő vagy”, én viszont azt gondolom, nem voltam az. Az angol harmadik vonalig jutottam, nem véletlenül.

– Ezt te ilyen józanul fel tudtad mérni?

– Igen, mert valamiben kevés voltam, és tudom is, miben.

– Miben?

– Fejben. Annyira magyar voltam… Ez annyit tett, hogy a pozitív és a negatív történéseket sem tudtam a helyükön kezelni. Amikor nem ment, teljesen magam alatt voltam, ha viszont épp csillogtam, azt gondoltam, én vagyok a király. Pedig egy élsportolónál alapvetés, hogy a sikert és a kudarcot is kezelni tudja. Minden nagyképűség nélkül állíthatom, a fizikumom megvolt ahhoz, hogy akár a Premier League-ig vigyem, na jó, addig azért nem, mert ahhoz lassú voltam, meg technikailag is kevés, de a Championship ment volna, ha összeszedettebb vagyok fejben, stabilabb lélekben. Ha tudom kezelni az engem érő hatásokat. Csakhogy ha jól ment, elkényelmesedtem, ha nem ment, a földbe döngöltem magam. Egy élsportolónak azonban nem hogy két meccs között, meccs közben sem szabad érzelmileg túlzottan kilengenie. Meglehet azonban, ma még nehezebb dolgom lenne, mert azt garantálom, hogy a harmad-, negyed-, ötödosztály is gyorsabb, technikásabb manapság, mint az én időmben volt.

– De mennyire bizonyult nehéznek az eleje? Vadidegen környezetben, egészen más kultúrában érvényesülni.

– Iszonyatosan nehéz volt. Embere válogatja, ki, mennyire gyorsan alkalmazkodik, én szuper családi háttérrel érkeztem meg Angliába, engem az, hogy anyut és aput tiniként hátra kellett hagynom, eléggé kikészített. Ráadásul egy mukkot nem beszéltem angolul. A család, a nyelvtudás hiánya miatt az első félév nagyjából a túléléssel telt.

– Kísértett a gondolat, hogy hazamenekülsz?

– Hogyne. De az első féléven valahogy átvergődtem, elkezdtem játszogatni, ami ugyancsak segített. Azért egy tizenkilenc-húszéves gyereket a belső védő posztján egyetlen osztályban sem raknak be kapásból a kezdőbe, azon a poszton különösen fontos, mennyire tudsz kommunikálni a társakkal, az is, hogy az öltözőben mennyire sikerül elfogadtatnod magad. Nekem arra, hogy egy hullámhosszra kerüljek a többiekkel, ráment fél év, de a második félévtől semmi gondom nem volt. Ha rákényszerülsz, angolul is gyorsan megtanulsz.

– Min múlt, hogy nem adtad fel?

– Azon, hogy az angol bajnokság arról szól, nem adhatod fel. A harmad-, a negyed- és az ötödosztályban is a never give up szelleme uralkodik. Akkor sem fogadod el a vereséget, ha öt perc van hátra és kettő nullra égsz. Ez a mentalitás rám is átragadt. Az első félévben sokszor csak a lelátó vagy kispad jutott, de közben legalább rádöbbentem, ezt a hozzáállást mielőbb el kell sajátítanom, különben esélyem sincs. Sikerült. A Chesterfieldben ma is úgy gondolnak rám, mint „János, the animal”, ami elsőre lehet, nem egy pozitív jelző, ők azonban annak szánták. Lutonban is dalba foglalták a nevem, elsősorban a hozzáállásomat értékelve.

None

– A Luton Town volt a legnagyobb klubod.

– Igen. A Chesterfieldben és a Lincolnban is imádtam játszani, de a lutoni, két etapos karrierem jelenti a csúcsot. A Lutonból fél évre Herefordba kerültem, az a kis kaland annak dacára sem sikerült jól, hogy csapatkapitány lehettem, az azt követő két lutoni év viszont annál inkább emlékezetes lett. A Wembley-ben futballozhattunk a negyedosztályba kerülésért, de szintén felejthetetlen az FA-kupa-menetelésünk.

– A Lutonnak idén is jutott egy nagy meccs a kupában, a nyolcaddöntőben a Chelsea-t fogadhatja. Érdemes lenne tán „hazalátogatnod”.

– Érdekes, mert bár Angliát valóban a második otthonomnak tekintem, amióta kilenc évvel ezelőtt eljöttem, kétszer tértem mindössze vissza. Reginek mondjuk azóta ígérem, hogy kiviszem, amióta egy pár lettünk, persze mindig volt valami oka, amiért nem mehettünk: előbb jöttek a gyerekek, két éve meg a koronavírus-járvány. De az FA-kupa az utolsó szezonomból valóban különleges emlék. Azután, hogy búcsúztattuk a Wolverhamptont, az akkor első osztályú Norwich-ot szintén kiejtettük. Azóta ha FA-kupa-meccset látok, az az összecsapás jut az eszembe. Akkor is, ha az azt követő körben a Millwall ellen elvéreztünk. Az a két mérkőzés egyébként tökéletesen szimbolizálja a karrieremet. A Norwich ellen vezérként futballoztam, fontos szerepem volt abban, hogy sikerült kiejteni, ráadásul idegenben, aztán a másodosztályú Millwall ellen a huszadik perc körül hibáztam egy jókorát, abból kaptunk gólt, amitől én kész lettem. Próbáltam persze összeszedni magam, és valamelyest sikerült is, de közel sem nyújtottam azután azt, amit tudtam. A hiba egy kapus vagy védő esetében benne van a pakliban, ezzel tisztában kell lenni, én azonban nem tudtam ezt kezelni: vagy a mennyben, vagy a pokolban éreztem magam, nem szabad azonban ilyen amplitúdóval futballozni. Az juthat el magas szintre, akinél nincsenek ekkora érzelmi kilengések.

– Angliában az első négy osztályt tartják számon profiként, de nyilván az ötödikben is pénzért futballoznak.

– Az én időmben négy amatőr klub szerepelt az ötödik ligában, az összes többi profnak számított. Klubokon belül persze lehettek különbségek, előfordulhatott, hogy tíz profi játékos mellett tíz másik a munka mellett focizott, de a nagyon jelentős hányad a futballból élt. Más-más anyagi lehetőségeket kínáltak persze a különböző osztályokban, ami persze posztonként is változik. Egy csatár vagy egy tízes mindig többet kap, mint egy védő. Az én esetemben előbb megnézték, mit tudok, ezért aztán el kellett telnie egy évnek, hogy megemeljék a kezdeti béremet, ami azután folyamatosan növekedett, és lehetett azért szép pénzt keresni.

– Ennyi év távlatából talán már elárulható, mennyiért írtál alá tizenkilenc évesen a harmadik ligás Chesterfieldben. Támpontnak csak annyit, néhány éve Angliában járva láttam a londoni tömegközlekedési eszközökön öles betűkkel meghirdetett állásajánlatot: buszsofőrt keresünk heti 600 fontért. Az mai árfolyamon 250 ezer forint. Annyit azért kaptál?

– Heti 800 font volt az első fizetésem. Pályakezdőként, tulajdonképpen a reserve játékosaként. Be kellett bizonyítanom, Janos Kovacs érdemes arra, hogy bőkezűbben honorálják. Sikerült.

– Az megvan, mikor tudatosult benned, hogy neked nagyjából ez a harmad-negyedosztály lesz a szinted, és aligha jutsz feljebb? Hogy nem lesz belőled Rio Ferdinand.

– Valahol legbelül biztos éreztem már az elején is, de ezt egy sportoló sosem fogadhatja el. Amíg lehet, azt kell kitűzni célul, hogy Rio Ferdinand légy. De ahogy azt már említettem, egy idő után rájöttem, fejben nem vagyok elég jó ahhoz, hogy akárcsak a Championship szintjét is elérjem. Nem véletlenül értékelődött fel hihetetlenül az utóbbi években a sportpszichológia. Egy profi sportoló elég nagy terhet cipel, nem szégyen a nyomás elviseléséhez szakember segítségét kérni.

– Másképp alakul a karriered, ha neked is jut ilyen segítség?

– Lehet. De kár ezen utólag morfondírozni.

– Arra mindenesetre mutatkozott esély, hogy idehaza is megismerjen a szélesebb közönség, de sem a Fradiban, sem a Honvédban nem tudtad igazán megmutatni magad, hanem csak a magyar másodosztályban.

– Elsőre Bobby Davison, illetve Craig Short idején vetődött fel a nevem, az akkor a Fradiban is közkedvelt Anthony Elding rágta is a fülem, jöjjek haza. Együtt és egymás ellen is játszottunk Angliában, kikérte a véleményemet, mielőtt Magyarországra szerződött, szerette volna, ha követem, engem azonban szerződés kötött Angliához. Akkor ezért nem jöhettem, másodszor pedig azért, mert inkább a Lutont választottam, jóllehet a Prukner László irányította Ferencvárosban próbajátékon is megfordultam. Bánom is, meg nem is, hogy úgy döntöttem. Elvégre a Fradiban játszani hatalmas elismerés, kipróbálhattam volna, mire vagyok képes ezen a szinten, akkor ráadásul topformában futballoztam. Más szempontból viszont két ragyogó szezont produkáltam Lutonban, ha nem maradok, lemaradok a rájátszásról, valamint az FA-kupa-sikerekről. A Honvéd azután jött, hogy eldöntöttem, hazaköltözöm. Tizenkilenc évesen gyerekként mentem el, huszonhét éves felnőttként tértem haza. Előbb a Pintér Attila-féle Győrben adódott lehetőség próbajátékra, a BL-selejtezős ETO-nak kellett még védő.

Pintér az első benyomások alapján nagyon pozitívan szólt rólam, a harmadik nap azonban beszakadt a vádlim, amellyel egy olyan sérüléshullám kezdődött, ami soha nem is ért aztán véget.

Angliában az évi negyvenhat bajnoki majd mindegyikén játszottam, legfeljebb sárga vagy apróbb meccsbaleset miatt hagytam ki egy-egy mérkőzést, egyáltalán nem voltam sérülékeny. Hazatérve alaposan felbomlott bennem az addigi lelki egyensúly, én legalábbis ennek tulajdonítom a sérüléscunamit. A vádlisérülés miatt Győr kudarcba fulladt, csak szeptember elejére lettem újra egészséges. Akkor mentem le a Marco Rossi-féle Honvédba, edzettem velük, szerződtettek is, de egyik sérülés jött a másik után. Újra beszakadt a vádlim, mandulagyulladás gyötört, amikor a tavasszal elhagyta Kispestet Rossi, én is szerződést bontottam a klubbal. Az a típus vagyok, aki mindig saját magában keresi a hibát, azt hiszem, én nem voltam abban a fizikai, lelki, szellemi állapotban, ami kívánatos lett volna. Mindig is lelkizős típus voltam, nem éreztem talán olyan tökéletesen magam a hazai közegben, de tudom, ez most úgy hangzik, mintha másokra mutogatnék, holott hittel vallom, sosem szabad másban keresni a hibát. Rajtad múlik, mire viszed. Én nem voltam elég erős fejben, ez az igazság.

– A búcsúszezonnak viszont megadtad a módját: fél év alatt szereztél hét gólt a Pénzügyőrben, ami arra enged következtetni, nem a középső védő posztján szerepeltél.

– Csatárként búcsúztam. Azon a poszton, amelyiken elkezdtem az MTK-ban. Garami Józsi bácsi javaslatára kipróbáltak egyszer belső védőként, és ottragadtam. A Pénzügyőrben visszatértem az eredeti posztomra. Félévkor házi gólkirály lettem, de elszakadt a keresztszalagom, és úgy döntöttem, befejezem. Azóta sem műttettem meg, de úgysem akarok többet John Carew-val küzdeni.

Kiemelt fotó: Sky Sports