Jerry Maguire – A nagy hátraarc: midőn Tom Cruise üveges tekintete megtelik könnyekkel (filmkritika)

Cameron Crowe persze nem bízta a véletlenre a dolgot: a sportfilm egyben love story is, a szerelmi szál pedig legalább annyira hangsúlyos a főhős jellemfejlődésében, mint a romantika és az idealizmus stílusjegyeivel eleve gazdagon megszórt menedzseri metamorfózisa.

A történet onnan indul, hogy a menő és törtető ügynök, Jerry Maguire (Tom Cruise) egy napon ráeszmél, hogy mit sem ér a pénz, hatalom, csillogás ördögi szentháromsága, ha az alapvető emberi értékeken páros lábbal taposnak a Kánaánig vezető úton. Így hát magába száll, és egyetlen ihletett éjszaka alatt kidolgozza új ars poeticáját, az Amit gondolunk, de nem mondunk ki: üzletágunk jövője című tanulmányt. Jerry ügynöksége látszólag kitörő lelkesedéssel fogadja az elméleti szinten támadhatatlan alkotást, de mivel az a kapzsi és gátlástalan menedzservilág napi rutinjaival tökéletesen összeegyeztethetetlen, hősünket egy héten belül kirúgják.

Jerry kénytelen a saját lábára állni, és szinte a nulláról kell újrakezdenie. Az ügynökségtől egyedül a könyvelő Dorothy (Renée Zellweger) tart vele, meg egy einstandolt aranyhal – a nap végén pedig mindössze két ügyfele marad. Vagyis csak egy, hiszen az ifjú amerikaifutball-tehetség Frank Cushman (Jerry O’Connell) végül felülteti, és Jerry volt kollégájának, az aljas és számító Bobnak (Jay Mohr) ír alá. Egyetlen pártfogoltja így Rod Tidwell (Cuba Gooding Jr.), az Arizona Cardinals 30 felé járó játékosa, aki szüntelenül szüretelné a lóvét, miközben a pályán azért nem szakad meg céljai elérése érdekében.

Jerry azonban nem csügged, és úgy van vele, ha már se pénze, se ügyfélköre, sem pedig befolyása nem maradt, hadd szóljon, s megszabadul anyagias szeretőjétől, Averytől (Kelly Preston) is.

Egyetlen támasza így Dorothy lesz, aki persze nem véletlenül hagyta ott biztos állását, hiszen a krédója még a sármjánál is jobban vonzotta a férfiben, amikor pedig szembesül vele, hogy a kisfia, Ray (Jonathan Lipnicki) és Jerry remekül kijönnek egymással, a lelkében azonnal megszólalnak a lakodalmi fanfárok. Hősünk persze az első adandó alkalommal kikezd a nővel, majd morális okokból azonnal visszavonulót fúj, de már a másnapi tisztázó beszélgetés közepette vacsorázni hívja, hogy a következő reggel már a nő ágyában ébredjen. Dorothy szerelmes, Jerry azonban csupán képtelen volt ellenállni az őt bálványozó nőnek (itt jegyezzük meg, Zellweger egyetlen filmjében sem olyan szép és önazonos, mint itt). Miután a férfi kihallgatja Dorothyt, amint színt vall az érzéseiről az őt anyatigrisként védelmező nővérének, Laurelnek (Bonnie Hunt), őrlődni kezd a hirtelen szárba szökő családi idill kínálkozó lehetősége miatt. A hebrencs, de csupaszív Rodtól kér tanácsot, aki óva inti attól, hogy kihasználja egy egyedülálló anyuka feltétlen rajongását. Hősünk azonban nem bír magával, és feleségül veszi a nőt.

(Forrás: IMDb)

Szoros szövetségük azonban nem hozza el a remélt boldogságot, és a munkaügyi sikerek is váratnak magukra. Jerry képtelen egy normális reklámszerződést összehozni a gyenge formát mutató és adósságokban úszó Rodnak, akinek ráadásul a szezon végén lejár a kontraktusa is, és csak bagóért hosszabbítana vele a Cardinals. Az ügynök a fejéhez vágja, hogy ha szívből és élvezettel játszana és nem pusztán a pénzért, akkor talán a pályán is megvalósíthatná az álmait – ahogy a magánéletében is tette. Jerry példabeszéde a focistának szárnyakat ad, ő viszont magára marad, miután Dorothy megelégeli, hogy Ray és Rod is sokkal fontosabb neki, mint ő…

Filmünk egyfelől biztonsági játékot játszik, és látszólag nem mélyül igazán egyik irányba sem: a versenysport háttérvilága nem kap domináns teret, annyit azonban igen, hogy senki se tudhassa le a mozit azzal a félmondattal, hogy egy átlagos romedy sportos felütéssel.

De az alkotói szándék is alighanem az volt, hogy úgy engedjen betekintést egy a nagyérdemű számára alapvetően ismeretlen világba, hogy az emberi oldaláról, a mindennapok érzelmi hullámvasútján keresztül láttassa azt.

Innen nézve viszont telitalálat, hiszen a sportmenedzsment bemutatása velős és hiteles, és Jerry és Dorothy románca is meghaladja a szerelmes filmek kaptafás eszköztárát – happy end ide vagy oda. Az odáig vezető út ugyanis meglehetősen rendhagyó, és messze felülmúlja a műfaj alapkliséjét: nem az az álkérdés a fő, hogy összejönnek-e a végén, hanem hogy a nyilvánvaló vonzalmuktól, közös céljaiktól és a frigy praktikusságától függetlenül annak van-e értelme, létjogosultsága és szükségszerűsége. Folyamatosan változó önképük és önismeretük, büszkeségük és gyarlóságuk szerint a film különböző pontjain ez eltérő válaszokat követelne tőlük meg, sokáig mégis az önfeladásba kormányozzák egymást, ahogyan vágyakozva sóvárognak egy elképzelt, közös idill után.

Mindeközben az élsportolók karrierjének hátterében zajló különböző folyamatokba is betekintést nyerünk, láthatjuk mennyit ér egy játékos az ügynököknek, a szponzoroknak és a kluboknak, ha egy ígéretes felfutóban lévő tehetség (Cushman), és mennyit, ha csak egy a sok közül (Rod) – és mindez hogyan változhat meg egyik a pillanatról a másikra.

Mindkét csapásirány képes volt tehát az újdonság erejével hatni, a sportos azért, mert eleve új vizekre visz, a romantikus szál pedig az egyedi megközelítésmódjának köszönhetően. A kiváló és roppant széles skálán mozgó forgatókönyv is végig magasan tartja a filmet, Jerry és Rod párbeszédei kiemelkednek, a két nagy vitájuk pedig egyszerűen fenomenális.

És a színészek is tündökölnek. Tom Cruise élete egyik legjobbját nyújtja, Jerry Maguire bőrébe bújva hatalmas ívet ír le, midőn a féktelen, érzéketlen és önelégült ügynökből nagybetűs ember és büszke családapa lesz – aki a humánusságának köszönhetően a karrierjében is visszakapaszkodik a csúcsra. Jerry jellemfejlődésének különböző fázisai folyamatában is érzékelhetők voltak Cruise játékában, a tekintete minden stációban mást és mást sugallt. Alakítása Golden Globe-díjat és Oscar-jelölést ért.

Cuba Gooding Jr. viszont mindkét díjat bezsebelte a legjobb férfi mellékszereplő kategóriában – méghozzá teljesen megérdemelten. Szédületesen formálta meg a bolondos, félőrült és érzékeny focistát, akinek azért a szíve mellett az esze is a helyén van, ha épp komolyan veszi az életet.

A film egyébként összesen öt Oscar-jelölést kapott 1997-ben (ne feledjük, akkoriban ez még nagyon is számított!) a fentieken túl a legjobb film, a legjobb eredeti forgatókönyv, és a legjobb vágás kategóriájában is versenyben volt. A különböző filmes szemléken 41 jelöléséből 26-ot díjra is váltott. René Zellwegernek is ez a mozi hozta meg a valódi áttörést. Ő egyébként azt nyilatkozta, hogy aznap, amikor megkapta a szerepet, annyira le volt égve, hogy nem tudott készpénzt felvenni a bankkártyájáról. Noha eredetileg Dorothy szerepét nem is neki szánták, hanem Winona Rydernek, Jerryét pedig Tom Hanksnek. Hanks azonban éppen a Nyomul a banda című filmet forgatta, Ryder viszont ráért volna, de a kamerapróbákon olyanok voltak Cruise-zal, mintha testvérek lennének.

Talán kevesen tudják, hogy a Virítsd a lóvét! (Show me the money!) szállóige is ebből a filmből származik – sok egyéb örökzöld aforizma mellett.

Bár a Jerry Maguire alapvetően remek kritikai fogadtatásban részesült, és kasszasiker volt (50 millió dolláros költségvetésének több, mint az ötszörösét termelte ki), azért bele lehet kötni.

Hiába jár alternatív utakon, a lezárás egy roppant közhelyes és módfelett giccses happy end (mindkét szálon), ami óhatatlanul is erodálja az addigi komoly erőfeszítéseit. A film legnagyobb leleménye ugyanis az volt, hogy úgy tért le a klasszikus hollywoodi mezsgyéről, hogy nem lépett ki a sikeres amerikai nagyjátékfilmekhez elengedhetetlen keretrendszerből – csak hát a céltábla előtt vakító reflektorokkal kaptatott vissza a főútra… A rendhagyó elbeszélésmód és történetvezetés ennél sokkal frappánsabb befejezést érdemelt volna – de az is igaz, hogy a főhősnek az alkotói szándék szerint feltétlenül révbe kellett érni, vagyis ezen megközelítés pusztán l’art pour l’art kitétellel állja meg a helyét – a megvalósítás azonban kétségkívül lehetett volna méltóbb a finálét előkészítő két órához.

Persze egy alapvetően remekbe szabott mozit nyilvánvalóan nem lehet hazavágni egy közkívánatos happy enddel – és ezt Cameron Crowe is pontosan tudta. Mi pedig visszasírjuk azokat az időket, amikor még zsákszámra készültek az ehhez hasonló minőségű filmek Hollywoodban, és amikor az amerikai filmipar legfőbb bűne annyiban állt, hogy akarva-akaratlanul is hű volt önmagához.

Kiemelt fotó: The Today Show