John Barnes: a gyepen táncoló Reggae boy

Egyesek szerint hatalmas pechje, hogy azokban az időkben táncolt az angliai stadionok gyepén, amikor még sokkal többre becsülték a fizikai erőt, mint a fineszt, amikor a keménység überolta a biciklicselt, a stamina a kreativitást. Nem mintha angliai kortársai közt ne lettek volna lenyűgöző játéktudású spílerek – Chris Waddle, Peter Beardsley, Paul Gascoigne ugyancsak bámulatosan bűvölte a labdát –, ám ha a korszellem többre taksálja a John Barnesban meglévő ötletességet és cselezőkészséget, 1986-ban az argentinok elleni vb-negyeddöntőben nem csupán 15 percre állítja be Bobby Robson szövetségi kapitány. Abban a negyedórában is előkészítette Anglia szépítő gólját, majd ugyancsak pazar elfutása után Gary Lineker kis híján egyenlített.

Jogosnak tetszik a kérdés, mi van, ha John Barnes nem csak tizenöt percet kap? Anglia jut tovább? A feledés homályába vész „Isten keze”? Diego Maradona varázslatos szólógólja mehet a kukába? Nem tudhatjuk. Azt igen, hogy John Barnesszal a csapatban Anglia nagyobb eséllyel vette volna fel a versenyt a későbbi világbajnokkal szemben, amit beláthatott a szövetségi kapitány is: Sir Bobby az 1990-es világbajnokságon az elődöntőig rendre a kezdőcsapatba jelölte az akkor már liverpooli szélsőt. E fenséges bal láb birtokosa persze nem az Anfielden, a Watfordban tette meg első lépéseit a világhírnév felé, kevésbé szimbolikus értelemben viszont Jamaicában.

A trinidadi származású Ken Barnes és a jamaicai Frances Jeanne Hill gyermekeként született Kingstonban 1963. november 7-én, 12 éves korában költözött családjával az angol fővárosba, amikor is katonatiszt édesapja – aki egyébként félprofi labdarúgóként a jamaicai első osztályban, sőt a válogatottban is megfordult, s miközben rajongásig szerette a futballt, az első jamaicai bobcsapat megalkotására is maradt energiája – a londoni nagykövetség védelmi tanácsadója lett. A mi Barnesunk viszont egyszerre rögbizett és futballozott, de egészen 17 éves koráig csak amatőr szinten játszott, a helyi Sudbury Courtban. Akkor figyelt fel rá a Watford, hívta el próbajátékra, majd igazolta le egy csapatra való sportfelszerelés áráért. A legendás Graham Taylor nem sokat hezitált a csapatba állítását illetően, két hónappal azután, hogy szerződtette, 1981. szeptember 5-én csereként pályára küldte az Oldham ellen. A másodosztályú találkozó 1–1-gyel zárult, ha akkor nem is, a bajnokság hátralévő részében rendre betalált: 13 góllal járult hozzá a feljutáshoz; hanem az első élvonalbeli szezon keltett csak igazán szenzációt: az újonc Barnes nagyszerű játékának és tíz góljának is hála másodikként zárt a Liverpool mögött!

No de Barnes remeklése sokaknak szemet szúrt, így mutatkozhatott be 1983-ban az angol válogatottban – leginkább azért ott, mert az angolok hívták először (a jamaicai nemzeti együttes Barnes nagyravágyó ambíciói miatt nem jelentett opciót) –, majd 1987 augusztusában a Liverpoolban. Addigra bőven túl volt már élete gólján. Nem akárhol, a Maracanában szerezte. Egy olyat, ami után a selecao hívei, annak játékosai, de talán még maga az isteni Diego is megnyalta volna mind a tíz ujját: a riói felkészülési találkozón öt ember kíséretében szlalomozott át a brazil védelmen, majd gurított Roberto Costa kapujába. 

Amennyire ihletett pillanata volt az amúgy is becses karrierjének, annyira terhes: attól fogva ugyanis, bármikor lépett is pályára háromoroszlános mezben, ezt várták tőle. Hogy megindul, átrágja magát az előtte tornyosuló védősoron, majd hanyag mozdulattal a kapuba lő. Ahhoz persze az kellett volna, hogy köré építik a válogatottat, ehhez képest azon a bizonyos, két évvel későbbi világbajnokságon, a legfontosabb meccsen, az argentinok ellen kapott negyedórát. De abban is megmutatta, mire képes, és a Lineker fejére varázsolt labdán túl később is hasonlóképp szervírozott. Az angol válogatott mezben mégsem azt a szerepet szánták neki, mint Liverpoolban. Azért is, mert egészen más felfogásban játszott a két csapat. Amíg az Anfielden saját bevallása szerint is 25-30 alkalommal jutott el hozzá a labda, és ennyi lehetőségből kellett varázsolnia – márpedig rengetegszer sikerült neki –, az angol válogatottban jó, ha harmadannyit találkozott a labdával. 

Az sem segítette persze nemzetközi karrierjét, hogy épp azokban az években élte fénykorát, amikor az angol klubcsapatokat a Heysel tragédiája miatt kizárták az európai porondról (a Liverpool hat évet kapott, minden más angol egylet ötöt). Ha megszokja, mit kíván meg az európai futball, hogy miképpen kell érvényesülni a nemzetközi színtéren, feltehetően a válogatottban is sikeresebbé válik.

A Mersey-parton 1987 és 1991 között ragyogott csak igazán, a félelmetes John Aldridge, Peter Beardsley, John Barnes trió tagjaként. Ez a hármas az első közös szezonjában 64 gólt termelt, Barnes pedig tovább táncolt: hol három emberen cselezte át magát, hol piruettet bemutatva rázta le magáról az emberét, egyszer felrúgta a labdát a hosszú felső sarokba, másszor leheletfinom bokamozdulattal adott gólpasszt.

Nem véletlenül választották meg az első liverpooli szezonja végén az év labdarúgójának Angliában (a játékostársak és az újságírók voksolásán is övé lett a legtöbb szavazat).

Két szomorú (egy tragikus, valamint egy frusztráló) epizódot nehezen dolgozott azonban fel. Egyfelől Hillsborough katasztrófáját, amelyben összesen 97 Liverpool-drukker vesztette életét, és amely tragédiát követően a gyász és a véget nem érő temetések nem csak a városra, de a klub játékosaira is a bánat leplét húzták, valamint ugyanannak a szezonnak az utolsó bajnokiját, ami úgy indult, hogy a második Arsenalnak legalább két góllal kell legyőznie az Anfielden a Liverpoolt ahhoz, hogy megelőzve a riválist és 18 év utáni bajnoki címet ünnepeljen (épp a sheffieldi borzalmak miatt halasztották el egyébként egy hónappal a meccset). Az ágyúsok 1–0-ra vezettek, de már a ráadásban jártunk, néhány másodperc lehetett már csak hátra a találkozóból, amikor Barneshoz került a labda a jobb oldalon, ő pedig ahelyett, hogy levitte volna a szögletzászlóhoz, befelé tört, ám szerelték, John Lukic kapus pedig még utoljára támadásba dobhatta az övéit. A gyors akció végén a később Liverpoolba szerződő Michael Thomas révén megszerezte a második gólt az Arsenal, egyszersmind a már elveszettnek hitt bajnoki serleget. Barnes összetört. Vigasztalhatatlanul ostorozta önnön magát, pedig csak annyi történt, hogy abban a helyzetben is hajtotta a góllövés vágya. Lehet, a későbbi súlyos sérülései – lágyékproblémák, Achilles-ín-szakadás – is valamiféle lelki válságból fakadtak?



1993-tól mindenesetre újra felfedezte önmagát, mint az a belső középpályás, akitől edzésen is piszok nehéz elvenni a labdát. Csakhogy kevésbé lett kompatibilis a Premier League-gel, amelyik megszületése után a tempóban, az őrült rohanásban testesült meg, Barnes új posztján viszont a türelmes játékra, több labdatartásra intette volna az övéit. Liverpooli kollégái éppenséggel alkalmazkodtak hozzá, és a Spice Boyokkal (Steve McManaman, Jamie Redknapp, Robbie Fowler, Jason McAteer) telepakolt együttes az intenzív futások mellett szemre is tetszetősen adogatott. A válogatottba egyszer, 1995-ben egy Kolumbia elleni meccsre hívták meg új szerepkörében, de nem csak a nemzeti csapattól, a Liverpooltól is hamarosan elköszönt: 407 mérkőzés és 106 gól után.

De soha senki nem vehette már el tőle a bátorságot, amellyel nekiment a védelmeknek és amellyel a nyolcvanas évek rasszizmussal fűtött angliai futballvilágával rendíthetetlenül küzdött; az eleganciát, amellyel a pálya közepére húzódva irányította társait; valamint a kreativitást, ami amúgy egy ennél is mesésebb karrierre predesztinálta volna.

Kiemelt fotó: This Is Anfield