Kader Firoud, a nimes-i krokodilkirály

A labdarúgás világában a vezetőedzők legfontosabb mércéje az eredményesség, a sikeresség. Azonban előfordulhatnak olyan időszakok, amikor sokkal fontosabb a kultúrát, az identitást megalapozni, megteremteni, hiszen az a klub jövőjét olyan szinten tudja meghatározni, ami túlmutat egy-egy trófea megszerzésén. Megalapozni egy olyan játékstílust, amelyről bárki felismeri a csapatot, az valami olyan, amire csak a legnagyobbak képesek.

A francia gyarmati megszállás alatt lévő Algériában született Kader Firoud 29 éves volt, és már több francia klubot is megjárt, amikor 1949-ben az AS Saint-Étienne-től a Nimes Olympique-hez került. Sokat elmond róla, hogy már az első szezonjában csapatkapitánynak nevezték ki, és jelentős szerepet játszott abban, hogy a klub a története során első alkalommal kiharcolta az élvonalba jutást. Aztán a csapat újoncként ott is remekül helytállt, a negyedik helyen zárt és a remekül teljesítő védekező középpályás felkeltette a francia válogatott vezetőinek figyelmét is. Anglia ellen mutatkozott be, igen pechesen – egy nagyon korai öngóllal. A „krokodilok” eközben továbbra is jól teljesítettek, 1952-ben a hatodik, majd 1953-ban az ötödik helyen zártak. A következő idényben kissé visszaestek, de azért a kilencedik helyre sem lehetett panasz. Az 1954-es év viszont nagy változásokat hozott, főleg Firoud életében. Ugyan már a válogatott keretnek nem volt tagja, ám ő is elutazott a svájci világbajnokságra, és a finálét is a helyszínen tekintette meg. A Bernből való hazaút során súlyos autóbaleset szenvedett, melynek következtében majdnem elveszítette az egyik lábát. Mivel szó sem lehetett arról, hogy visszatérjen a pályára, le is zárta a játékos-karrierjét.

A direkt futballt az angliai utazásai során fedezte fel magának és akkor döntötte el, hogy ő is ilyen focit szeretne látni a csapatától. Minél gyorsabban előre juttatni a labdát, majd ott megvívni a párharcokat, ez volt az alapelve. A második labdák begyűjtését ő honosította meg a francia élvonalban, ez a felfogás akkortájt egyáltalán nem volt jellemző arrafelé. Azért mondta azt, hogy nincs szükség középpályásokra, mert rendszeresen a védők továbbították előre a labdát, és a középső területeken lévők csak akkor avatkoztak játékba, amikor az a légi csaták végén feléjük pattant. Firoud terve az volt, hogy juttassák ki a labdát minél többször a szélre és onnan bontsák meg a védelmet, vagy operáljanak beadásokkal. Ráadásul azt kívánta meg a csapata tagjaitól, hogy mindezt őrült tempóban tegyék.

„Már a kezdőrúgástól kezdve torkon kellett ragadnunk az ellenfelet. A lehető legtöbb gólt kellett szereznünk a kezdetektől fogva. Ezért volt olyan kemény és intenzív a bemelegítés. Egy alkalommal még ki sem jöttem az öltözőből, amikor már 2–0-ra vezettünk”

– mondja Éric Firoud, Kader fia.

Apa és fia, mint edző és játékosa (Forrás: midilibre.fr)

Így zajlottak akkoriban a Nimes-mérkőzései, amelyek az első sípszótól kezdve intenzívek voltak és rengeteg esetben meg is szerezték a vezetést. Annak érdekében, hogy ezt a tempót akár az egész meccsen fenn tudják tartani, a keménykezű szakember nagyon fárasztó edzéseket vezényelt. Ezekről a játékosok visszaemlékezései alapján az szűrhető le, hogy másképp gondolkodott, mint az edzők többsége abban az időben, így akart sikeres lenni. Noha a szigor volt az edzői kelléktárának egyik legfontosabb eleme, e közben olyan emberi kapcsolatokat tudott kiépíteni a focistáival, amelyről elfogadottá és hitelessé tette őt az öltözőben. A motivációs beszédei örök emlékként égtek bele a játékosai emlékezetébe, ők pedig tűzbe tudtak volna menni az edzőjükért, képesek voltak minden mérkőzésen kihozni magukból a legtöbbet.

Azonban tegyük hozzá, a második helyezések mögött is rengeteg munka volt, hiszen az Olympique közel sem volt olyan gazdag csapat, mint a kor legjobbjai. Firoud javarészt azokra a futballistákra támaszkodhatott, akik itt nőttek fel. A szakember nem különösebben foglalkozott a pénzügyi helyzettel, bátran igazolt olyan futballistákat, akik teljesen idegenek voltak a nimes-i kultúrában, ám azért, hogy megfelelően beilleszkedjenek, ő maga vállalt felelősséget. Ahhoz, hogy egy új szerzemény megismerje a klub és a város értékeit, mi sem volt jobb szerinte, mint az Arenes előtt közösen elköltött ebéd (ez egy római kori amfiteátrum, a város egyik nevezetessége) és egy közösen megnézett bikaviadal. Firoud tervei és szisztémája egyébként tökéletesen működött, aztán elérték a zenitet, ő pedig – belefáradva abba, hogy állandóan „csodát” kell tennie – 1964-ben elhagyta a klubot.

Öt esztendő után, 1969-ben tért vissza, ekkor a csapat már megjárta a másodosztályt, és épp az élvonalból való kiesés ellen küzdött. Ekkor azonban Firoud ismét megtalálta a megoldást arra, hogy miként lábalhatnak ki a gödörből.

„Amikor visszatért, és először játszottunk a Marseille ellen, bejött, lekapcsolta a villanyt az öltözőben, és mindenkit megesketett, hogy élete meccsét fogja játszani. Ez az a fajta dolog, ami maradandó benyomást hagy minden játékosan”

– emlékezett vissza Michel Mézy.

A második edzői időszakában a klub anyagi helyzete még rosszabb volt, ám Firoud-t ez nem különösebben zavarta. Visszahozta az alapjait a korábban általa elültetett játékstílusnak, ám egy kicsit azért módosított rajta, hogy a kevésbé tehetséges játékosokkal is működőképes legyen. Miután nem volt sok kreatív játékos a keretben, így még több futást várt el a játékosaitól, mint korábban és még inkább az átmenetekre helyezte a hangsúlyt. Egyfajta „gegenpressing” jelent meg a nimes-i meccseken, és ennek ismét meglett a hatása. Firoud visszavezette a csapatot a tabella élmezőnyébe, 1971-ben megválasztották az év edzőjének, az 1971-1972-es szezonban pedig minden korábbinál nagyobb esély kínálkozott a bajnoki címre.

A 28. játéknapon a listavezető Olympique Marseille volt a Nimes ellenfele, ekkor mindössze két pont volt a különbség a két csapat között. A hazaiak számára ez a mérkőzés lehetőséget jelentett arra, hogy elragadják az első helyet a nagynevű és sokkal gazdagabb riválistól. A Jean Bouin Stadion zsúfolásig megtelt, olyannyira, hogy a 15. percben, amikor Ion Pircalab megszerezte a vezetést a házigazdáknak, egy lelátórész megadta magát a tomboló nimes-i szurkolók alatt. Szerencsére nem történt súlyos sérülés, egy húszperces szünet után a mérkőzés folytatódott, ám ekkor már nem volt túl sok okuk a hazaiaknak az örömre. A vendégek a fordulás után háromszor is betaláltak és ugyan még volt hátra tíz forduló, ezzel csaknem biztossá vált, hogy a bajnoki cím Marseille-be kerül. Így is lett, Firoud fiainak pedig – 1958, 1959 és 1960 után – negyedszer kellett megelégedniük az ezüstéremmel.

A következő években már nem tudta ezt a szintet fenntartani a kiscsapat, előbb a középmezőnybe süllyedt, majd az 1970-es évek második felére fordulva már inkább a tabella második feléhez tartozott. Firoud érezte, hogy elfáradt a kapcsolata klubbal, és már nem tud újabb csodát tenni, így 1978-ban ismét távozott.

Sikerességét bizonyítja, hogy a klub legtehetségesebb játékosai – Michel Mézy, René Girard, Jacky Novi, Jean-Pierre Adams, Jacky Vergnes, Daniel Charles-Alfred – mind-mind viselhették a francia válogatott mezét. Az itt felfedezett tehetségek többsége a környékről és Gard megye községeiből (Vauvert, Le Grau-du-roi és Beaucaire) érkezett. Firoud vezetőedzőként ragaszkodott ahhoz, hogy játékosai átvegyék az ifjúsági csapatok edzéseinek irányítását, és hogy ők adják át a következő generációnak az általa meghonosított játékmódot. A gyerekek így a „hőseiktől” tudták ellesni a legfontosabb fogásokat, és még erősebb kötődés alakult ki bennük a klub irányába.

Nyugodtan mondhatjuk, Kader Firoud öröksége sosem veszett ki Nimes városának futballéletéből, igaz, a futball ma már közel sem tud akkora tömegeket megmozgatni a városban, mint amikor az ő irányítása alatt a legveszélyesebbek voltak a „krokodilok”. Ő maga is a városban élte le az életét, 2005-ben 85 esztendősen távozott az élők sorából.

Kiemelt kép: Le Corner