Karácsony Gyöngyfán – novella

A teáskanna hangjára ébredt. Ahogy kikászálódott a vastag dunyha alól, Dini orrát egyből megcsapta a frissen sült kalács illata. Sebtiben kiugrott az ágyból, felkapta kis csizmáját, s száguldó léptekben indult meg a sparhelt felé. Az aranybarna kalács ott hivalkodott a tetején, az asztalra készített fatányérja mellett pedig frissen köpült vaj, a bögréjében gőzölgő tea várta, íziben felpattant a székére. „Jó reggelt életem!” – simogatta meg orcáját az anyja, és három jókora szeletet tett elé az ínycsiklandó süteményből.

Karácsony reggel volt. Ilyenkor, lett-légyen bármilyen zimankós és zord is az öreg, döngölt padlós házikót fenyegető világ, odabent minden szebbnek, melegebbnek, és kerekebbnek tűnt, mintha a tegnap nyűgjeinek ajtót mutattak volna. Ahogy élvezkedve, de megfontolt komótossággal majszolta kalácsát, Dini a focilabdáról álmodozott, amire oly régóta vágyott. Már attól boldog volt, ha elképzelte, hogy a ház mögötti tarlón, a három veteményes karóból és öregapja régi, szakadt halászhálójából eszkábált futballkapuja felé egy igazi bőrrel iramodik meg, és a kerti kúttól átigazolt strázsáló vödör mellett precízen helyezve rugdossa a gólokat szüntelenül. S miközben egyetlen morzsa nem sok, annyi sem maradt a tányérján, ő még mindig merengett, gondolataiban már a Puskás Aréna tükörsima gyepszőnyegén száguldozott.

Profi labdarúgó akar lenni, és nem pusztán azért, amiért megannyi más nyolcéves forma kissrác, ő az anyukáját szeretné támogatni, hogy ne kelljen napszámban dolgoznia, és ne csak karácsonykor legyen kalács az asztalon. Apja is imádta a focit, azt tudta jól, de csak a komlói szénbányáig jutott, hát majd ő megmutatja – és látomásában már a magyar válogatott meggypiros mezében feszített büszkén a nemzeti stadion telt házas közönsége előtt.

„Hol jársz, életem? Öltözz gyorsan, sapka, sál, kesztyű és kabát, sipirc a kertbe játszani! Anyának még dolga van idebent, aztán délután megyünk a templomba!”

Amíg a fiú a kertben elnyűtt rongylabdáját nyúzta, anyja az ünnepi vacsorát készítette. Rántott levest, héjában sült burgonyát, és Dini kedvencét, csirkecombot. Aztán feldíszítette a fát, amit már hajnalban befaragott a kovácsoltvas talpába. Már kislány korában is ügyesen bánt a szerszámokkal, apjától idejekorán elleste minden ház körüli teendő csínját-bínját, a focikaput is ő csinálta Dininek. Miközben az ereklyeként, legszebb családi kincseiként őrzött karácsonyfadíszeket aggatta a fára, az öregére gondolt, a régi időkre, amikor még együtt rakosgatták a csillogó gömböket és a gyertyákat a fára. Ahogy az utolsó dísznek is megtalálta a tökéletes helyét, könny szökött a szemébe. „Ne feledd Kisvirág, sose lehet olyan borongós a mögötted hagyott esztendő, hogy a karácsony szelleme ne ragyogjon rád!” – mondta mindig az apja, amikor elnyerte végső pompáját a fenyőfa.

Már késő délutánra járt, amikor elindultak a templomba. A legszebb ruhájukat magukra öltve, kézen fogva igyekeztek a falu főtere felé. A településnek már rég nem volt papja, Bernát atya halála óta, így misét sem celebráltak, de Virág mélyen vallásos volt, a hitéből, és persze Dini önzetlen szeretetéből merítette az összes erejét. Minden szenteste a templomban mondott közös imádsággal indult, majd utána hazafelé sétálva karácsonyi dalokat énekeltek. Aztán otthon már várta őket a gyönyörűen feldíszített fa, no meg a fenséges lakoma – Dinit pedig még egy ajándék is. Virág minden évben kötött neki valami szép és meleg ruhaneműt, amit gondosan becsomagolt, és a karácsonyfa alá helyezett.

Hazatérve gyorsan levetették a kabátot, s míg Virág meggyújtotta a gyertyákat a fán, kisfia izgatottan bujdosott a sarokban. Virág finoman megrázta a rézcsengőt, Dini pedig már szaladt is a karácsonyfa elébe. Nem akart hinni a szemének, a fa alatt egy vadonatúj focilabdát pillantott meg, egy sötétzöld sállal körbetekerve. Szinte sokkot kapott a megilletődöttségtől. Éles eszű fiú volt, azt már egy ideje tudta, hogy nem a Jézuska hozza az ajándékot, ahogyan azt is, hogy anyjának nincsen pénze egy ilyen drága labdára. „Boldog karácsonyt életem!” – mondta Virág elcsukló hangon, mire a fia a nyakába ugrott. S miközben szorosan ölelte, észrevette, hogy anyja láncáról eltűnt a kereszt. Ez volt Virág egyetlen ékszere, amit mióta az eszét tudta, mindig a szíve felett hordott. Diniben rögtön tudatosult mi is történt, és még erősebben szorította Virágot.

„Boldog karácsonyt, Anya, köszönöm, hogy vagy nekem!”

– mondta meghatottan, s megfogadta, amint felnő és sikeres futballista lesz, a legszebb keresztet veszi majd meg az anyukájának. Hálás volt és boldog – mindketten boldogok voltak. És ahogy hosszasan ölelték egymást a karácsonyfa fényei mellett, arra gondoltak, lehetnek bármilyen szegények, sosem lehetnének gazdagabbak, mint ezen az ünnepen.

Fotó: childrensfootball.com

Kiemelt fotó: www.ewalds.hu