Kardélre hányt lélek – Fehér tenyér (filmkritika)

Nem kis dolog ez, hiszen az efféle magyar film eleve ritkaságszámba megy, a 2000-es évek honi mozgóképes termését vizsgálva pedig kirívóan kevés az igazán emlékezetes mozi. Ráadásul Hajdu Szabolcs javarészt amatőr színészekkel dolgozott, és a kanadai forgatási helyszíneken (a film Magyarország mellett Kanadában és az Egyesült Államokban készült) komoly nehézségekbe is ütközött: mindössze két hét állt a rendelkezésére, kizárólag éjszaka forgathatott, szigorú szabályok és csakis a forgatókönyv szerint, miközben folyamatosan a nyakában lihegett a helyi gyártó cég képviselője – ami alaposan keresztülhúzta az improvizációkra is apelláló rendező számításait.

Az idősíkok között ugráló (részben megtörtént eseményeken alapuló) történet főhőse a tehetséges tornászfiú, Dongó Miklós, akinek karakterét Hajdu Szabolcs a saját bátyjáról mintázta. Az ifjú, 10 éves Dongót Orion Radies, a 13 éves énjét Silas Radies alakítja, a felnőttet pedig maga Hajdu Zoltán Miklós. A film első felében (a helyszín Debrecen, 1980) a rendező az ártatlan gyermeki lélek módszeres, kegyetlen és aljas, minden irgalmat nélkülöző szétszabdalását mutatja be, egészen zseniálisan és felkavaróan, naturális eszköztárával konkrétan szétkaszabolja a nézőt is.

Szívszaggatók a kézi kamerás kis totálok a magukba zuhant, sebeiket rezignáltan és néma csendben ápolgató, a balsorsuk elől menekülni képtelen gyerekekről, akik vezényszóra menetelnek a Feri bácsi, alias „Puma” (Gheorghe Dinica) teremtette földi pokolban. A mocskos szájú, szadista edző egy karddal tartja rettegésben a kiskamaszokat, testi és lelki terrorja nem ismer könyörületet, kíméletlen módszerei láttán a totális diktatúrák legvérmesebb zsoldosai is csettintenének. Romlottságát még a szülők előtt is csak percekig képes leplezni, ő az emberbőrbe bújt ördög maga. Dinica szédületesen hozza a sátáni figurát, minden mozdulatából árad a gyűlölet és a megvetés, de a karakter Szilágyi Tibor hangjával válik teljessé.

Forrás: Alamy Stock Photo

Dongó a legígéretesebb tanítványa, a 10 éves fiúnak pedig ijesztően magasan van a tűrőképessége, amiért nemcsak a szívtelen edző, de a tulajdon szülei is felelősek. A kis Mikinek az otthona sem lehet menedéke, ott sem veszik emberszámba, apjáék bazári majomként kezelik, hogy szórakoztassák a vendégüket, az érmeivel hivalkodnak, és amikor felfedezik rajta a súlyos fizikai bántalmazás jeleit, eszük ágában sincs hinni neki, hovatovább agresszíven belehajszolják egy önvádas hazugságba, hiszen olyan nincsen, hogy az edző csak úgy lábon vágja karddal a 10 éves gyereket!

Így Miki a szülei elől is rejtegetni kényszerül az abúzus éktelenkedő nyomait, határtalan magányosságát Hajdu a városban céltalanul bolyongó, a helyét már nem is kereső, a társadalomtól elidegenült fiún keresztül láttatja, a főhős reménytelen magára utaltsága és teljes elszigeteltsége elemi erővel árad – a lakótelepen elébe zuhanó, az ablakból kihajított karácsonyfa (amely kis híján agyoncsapja) pedig a film egyik legerősebb szimbóluma: neki az év legszebb ünnepéből is csak ennyi „jut”.

Az is frappáns rendezői húzás, ahogyan az öngyilkosságot lebegtető jelenetből (a tízemeletes panel tetején kóválygó fiú a fenyegető mélységgel kacérkodik) egy hirtelen vágással a már Kanadában edzősködő felnőtt Dongóra váltunk (Calgary, 2001), akinek – miközben az egyik tanítványa a társa testi épségét veszélyezteti – egyszeriben elsül a keze… Noha tette nyomokban sem emlékeztet Puma állatias elvetemültségére, régi edzőjével való párhuzamba állítása mégis elkerülhetetlen. Nyilvánvaló, hogy nem bántani akarta a srácot, és hogy közbe kellett lépnie, tettlegességig fajulása pedig őt magát legalább annyira meglepte és sokkolta, mint a gyereket, illetve a háttérből figyelő főnökét és a szülőket. Ez a pofon afféle feltételes reflex, a sötét múltjában gyökerező rossz beidegződés spontán manifesztációja volt, ami egy másik korban, és egy merőben eltérő kultúrában súlyos következményekkel járt.

Roppant éles tehát a kontraszt a honi viszonyokhoz képest, később pedig látjuk, ahogy a debreceni tornaterembe felnőtt fejjel visszatérő Dongó Puma falitáblára tűzött gyászjelentése előtt ácsorog közönyös tekintettel, ami implicit módon a néző számára is világossá teszi, hogy a bántalmazó edzőt sosem vonták felelősségre. Az éppen csak munkába álló fiatal tréner ellenben többé nem edzhette a kicsiket, viszont megkapta a rebellis, öntörvényű Kyle Manjakot (Kyle Shewfelt, a 2004-es athéni olimpián talajon aranyérmes tornász önmagát alakítja), hogy felkészítse a világbajnokságra. Kyle azonban eleinte rá sem bagózik, totálisan ignorálja. A türelmes és kitartó Dongó végül úgy kelti fel a kanadai tornász figyelmét és nyeri el bizalmát, hogy maga is edzésbe áll, és demonstrálja saját tudását.

Forrás: Alamy Stock Photo

A filmnek ez a középső szakasza hordozza a legkevesebb feszültséget, a főszereplő belső vívódásán és útkeresésén van a hangsúly; és miközben Dongó lassú víz, partot mos alapon, bárminemű nyomásgyakorlás nélkül talál közös nevezőre Kyle-lal, azt is megtudjuk, 13 évesen hogyan vette fel a kesztyűt Puma ellen, hogyan fordított hátat a tornának, és hogy került egy ukrán vándorcirkusz trapézára.

Aztán a film nagyívű fináléjában egymás mellé vágva láthatjuk a kiskamasz életveszélyes cirkuszi fellépését, a védőháló használata nélkül reklámozott „halálcsavar” ugráskombinációt – illetve a 2002-es debreceni torna-világbajnokság ugrás versenyszámának küzdelmeit, ahol Dongó és tanítványa egymás ellen versenyez az aranyéremért. Noha semmi újat nem talál itt fel a rendező, a két cselekmény párhuzamos bemutatása minden ízében hibátlan, bravúros vágásokkal egymást építve és kiegészítve, a feszültséget ütemesen fokozva vezetnek el a lezárásig, amely bár közel sem sikerült tökéletesre, mégis méltó befejezése a filmnek.

A végül Las Vegasban, a Cirque du Soleil társulatában kikötő Dongó a fizikai képességeit kiaknázva sikeres felnőtté vált, de közben azt is egyértelműen sugallja a film, hogy nincs és soha nem is lehet állandó és biztos helye e világban, ahogy lelki sebeire sem létezik gyógyír. Hiába jutott el a szabadság földjére, a lehetőségek országába, folytonosan alkalmazkodnia kell a szabályokhoz, a társaihoz, egy adott koreográfiához, nincs megállás, nincs megnyugvás, csak az örök magány – és a derekán mindvégig ott feszülő (biztosító)kötél.

Persze negatív előjelű kritikákat is fel lehet sorakoztatni Hajdu Szabolcs filmjével kapcsolatban. Elsősorban az önmagát alakító testvére játéka kapcsán, aki azért színészként nem alkotott maradandót, különösen annak tükrében, hogy a gyerekkori énjét alakító Radies-testvérpár mennyivel hitelesebb volt. Viszont fizikai valójában, profi tornászként többet tett hozzá a nagy egészhez, mint amennyire zavaróak voltak a gyengébbre sikerült párbeszédei.

Az is magyarázatra szorulna, hogy a 20 évvel korábban még vaskalapos és érzéketlen szülők, hogy jutottak el odáig, hogy könnyekig meghatódva figyeljék a lelátóról a világbajnokságon szereplő fiukat; ahogyan az is, miképpen szerződhet le egy 13 éves gyerek gondviselői ellenjegyzés nélkül egy cirkusszal. És ha már sportfilm, amellett sem mehetünk el szó nélkül, hogy az a rendkívüli, és meglehetősen életszerűtlen helyzet, hogy egy élversenyző és mestere együtt készüljön fel egymás ellen egy nagy világversenyre, ráadásul két különböző ország képviseletében, egyáltalán nem lett kibontva, kettejük viszonyrendszere dupla zárójelben maradt, ami az alkotás legnagyobb hibája. Még akkor is, ha ez nyilvánvalóan tudatos rendezői döntés volt, és semmiképpen sem lett volna szerencsés, ha túl közel engedi hozzájuk a nézőt, de a Dongó és Kyle párosa között szükségszerűen kialakult szoros nexusból ennél mindenképpen többet kellett volna láttatni, ezt a film logikája, dinamikája, cselekménye, és a főhős jellemfejlődésének íve is megkívánta volna.

Forrás: Alamy Stock Photo

A nagyon pozitív összhatást azonban ezek a jogos észrevételek is legfeljebb csak árnyalni tudják, a Fehér tenyér szilárdan megáll a lábán. Bár közel sem hibátlan film, viszont minden esendőségével együtt is borzasztóan erős. Elbeszélésmódja egészen újszerű, a tornasport keretrendszerében, az ifjúsági élsportolói létformán keresztül mutatja be a gyermeki ártatlanság törékenységét, az ifjúkori lelki sérülések múlhatatlanságát – a keserves és álságos késő Kádár-kor végtelen szürkeségének színfalai között.

Valójában ez egy kőkemény lélektani dráma, ahol a sport csak eszköz, nem véletlenül marad mindvégig marginális, még a világbajnoki döntő pillanataiban is – úgyhogy eszerint kell megítélni, és értékelni is. És arról se feledkezzünk meg, hogy a lassan 20 éves alkotás jócskán megelőzte a me too mozgalom korát, és olyan évtizedekig elföldelt tabukat döntögetett, amelyek a mai napig kisértenek és mérgeznek: nem csak a gyermekeinket, mindannyiunkat. A Fehér tenyér értük és értünk szól, az emberi lélekhez írt egyedi, fekete filmhimnusz. A másfél órányi játékidő a kifejezetten lassú tempó, és a cselekmény folyamatos alárendeltsége mellett is elrepül, a film pedig sejtekig hatolva költözik a nézőbe – márpedig ennél többet egyetlen alkotó sem remélhet a művétől. Touché.

Kiemelt kép: Alamy Stock Photo