Katar után Szaúd-Arábia is futball-világbajnokságot rendezhet – a két közel-keleti torna között azonban ég és föld lesz a különbség

Az ausztrálok visszatáncolása annak fényében egyáltalán nem meglepő, hogy 2032-ben Brisbane ad otthont az olimpiának, márpedig a világ két legnagyobb sportrendezvényét egymás után lebonyolítani finoman szólva sem lett volna racionális gazdasági döntés. Azt, hogy az ausztrál döntéshozók meghátrálásában az óvatosság, az állami költségvetés elszállásától való félelem, avagy a 2022-es győztes katari pályázat körüli botrányokból való következetes okulás játszott-e nagyobb szerepet, vélhetően örök homály fedi. Ez a mi szempontunkból mindegy is, a döntés megszületett, pontosabban a körülmények megszülték, így 11 év múlva jöhet immár a második közel-keleti világbajnokság, megint télen – és a sivatagban.

De előtte, még 2026-ban hármas rendezésre kerül majd sor (Egyesült Államok, Kanada, Mexikó), majd 2030-ban, a centenárium apropóján (az első Mundialt 1930-ban, Uruguayban rendezték) pedig három kontinens is érintett lesz! A fő rendező Spanyolország, Portugália és Marokkó lesz, de a torna első találkozóit Argentínában, Paraguayban és Uruguayban bonyolítják majd le. Mindkét rendezési formátum újdonság a maga nemében, ugyanis eddig arra is csupán egy ízben volt példa, hogy két ország lássa vendégül a világ futball-elitjét (2002: Dél-Korea és Japán), és ebből következően földrészek sem osztoztak korábban a rendezés privilégiumában. Katarig olyan sem fordult elő, hogy a globális seregszemlét ne a nyár folyamán tartsák meg, így bátran kijelenthetjük, hogy az, amit a világ futball-világbajnokság címszó alatt megismert, és amely egyértelműen a legfontosabb és legrangosabb tornája a méltán legnépszerűbb sportágnak, minden valószínűség szerint utoljára 2018-ban, Oroszországban került megrendezésre. Éppen abban az országban, amely belátható ideig semmilyen világversenynek nem lehet a házigazdája. S bár a tavalyi vb még „csak” a helyszín és az időpont okán volt extrém, a következő tornától kezdve immár a radikális létszámbővítés is számos újdonságot tartogat majd.

(Forrás: ESPN)

Kis vb-történelem

A miheztartás végett gyorsan lapozzuk át, hogyan is alakult a torna eddigi története. Az első világbajnokságot a FIFA (Nemzetközi Labdarúgó-szövetség) negyedik elnöke, Jules Rimet (később róla nevezték el a győztesnek járó trófeát, amelyet Brazília a harmadik, 1970-ben megszerzett világbajnoki címének köszönhetően az idők végezetéig büszkén őrizhet) szervezte meg, meghívásos alapon, de a nagy távolság és a drasztikus utazási költségek miatt egyetlen európai ország sem akart részt venni rajta. Végül Rimet sikeresen meggyőzte Belgiumot, Franciaországot, Romániát és Jugoszláviát, így a 7 dél- és 2 észak-amerikai országgal együtt 13 nemzet mérette meg magát; a döntőben a házigazda Uruguay 4–2-re győzött Argentínával szemben. Aztán az 1934-es olaszországi (amelyre már selejtezőt is kellett játszani) és a négy évvel később Franciaországban megrendezett tornákon fordult a kocka, és a latin-amerikai országok voltak alulreprezentáltak, egyedül a brazilok szerepeltek mindkét versenyen, míg 1942-ben és 1946-ban a második világháború miatt meg sem tartották a világbajnokságot, így voltaképpen az 1950-es tornától kezdve íródik (hellyel-közzel) zavartalanul a torna históriája.

A kvóták többségén a kezdetektől Európa és Dél-Amerika osztozott, még 1978-ban is csak három hely jutott a világ többi részének. Észak- és Közép-Amerika, valamint a Karib-térség (CONCACAF), továbbá Ázsia és Afrika országai is egyetlen kijutó helyért versengtek egymás között, miközben az öreg kontinensről 10, Dél-Amerikából pedig 3 ország kvalifikált Argentínába. Aztán a bővítés révén 1982-ben már 2-2 hely jutott a futballban elmaradottabb kontinenseknek, míg 1998-tól kezdve 12 kvótájuk volt összesen. Apróbb eltérések tornáról-tornára előfordultak, abból kifolyólag, hogy a rendező ország automatikus résztvevő, míg egészen 2002-ig a címvédő is alanyi jogon került a főtáblára, illetve az interkontinentális selejtezők miatt „tört” kvóták is vannak. (A témával igen részletesen foglalkozott Miskolczi István kollégánk tavaly októberben írt, Konföderációk versengése a vb-ken, avagy meddig ér az európai dominancia? című cikkében.)

Az első világbajnokságot a házigazda Uruguay nyerte 1930-ban (Forrás: Sportsnet)

A világbajnoki helyeket nagyon szigorúan, erősorrend szerint osztották meg a földrészek között, és ha kizárólag ezt a szempontot tekintjük érvényesnek, akkor elmondható, hogy már a 32 csapatos verzióval is érezhetően hígult a mezőny.

Európa és Dél-Amerika országai nem véletlenül voltak ily kivételezett helyzetben, hiszen majdnem az összes eddig kiosztott érmet elvitték. Két, pontosabban inkább csak másfél kivétel van. Az első, még meghívásos alapon rendezett vébén 1930-ban az Egyesült Államok lett harmadik (bronzmérkőzés híján Jugoszláviával megosztva), míg 2002-ben Törökország ért a fel a dobogó alsó fokára, de egyrészt a területének kisebbik része az öreg kontinenshez tartozik, másrészt hivatalosan is az UEFA, vagyis az Európai Labdarúgó-szövetség kötelékében szerepel. Katarig Európa 13, míg Dél-Amerika 4,5 (4 biztos és 1 interkontinentális-pótselejtezős) kvótával rendelkezett (míg Afrika 5; Ázsia 4,5; a CONCACAF-zóna 3,5; Óceánia pedig 0,5 helyre tarthatott számot), a továbbiakban 16+6,5 lesz ez az arány. Vagyis, a mezőny több, mint felét ez idáig ők adták, míg a jövőben ez visszaesik mintegy 40 százalékra. A színvonal csökkenése garantált, és ezt nem is nagyon vitatja egyetlen mértékadó elemzés sem. A labdarúgás centruma Európa, szinte az összes sztár itt játszik, klubszinten a Bajnokok Ligája, kontinentálisan az Európa-bajnokság jelenti a csúcsot a legnépszerűbb sportágban – globális érdeklődésre is számot tartva. Ehhez képest a szabálytalan időközönként megrendezett Copa América már jóval kevésbé patinás, és az amerikai régión kívül nem is túl releváns, az Afrika-kupa maga a tömény gólmentes unalom, az Ázsia-bajnokság pedig – legalábbis futballszakmailag – szóra sem érdemes. Ehhez képest értelmezendő, hogy Ázsia és Afrika 4-4, míg Észak- és Közép-Amerika, valamint a Karib-térség 3 plusz helyet kap, míg az eddig fél kvótával rendelkező Óceánia immár egy egészet, ami gyakorlatilag garantálja Új-Zéland állandó szereplését, lévén Ausztrália futballban az ázsiai zónához tartozik…

Ha ezen a linken keresztül regisztrálsz az Unibetre, 100%-os befizetési bónuszt és 60 ingyenes pörgetést kapsz ajándékba!

Álmainkban Katar még visszainteget…

E sorok írója 1998 óta követi a világbajnokságokat, így a személyes vizuális élményei negyed évszázadot és hét tornát ölelnek át. Ebből merítkezve állítom, hogy a csoportkör küzdelmeinek színvonala minden korábbit alulmúlt, kifejezetten kiábrándító mérkőzések voltak. Jó meccs alig volt, néhány élvezetes második félidő adatott a nagyérdeműnek. Az esélyesek közül a legjobb és legszebb játékot a két topfavorit, a rekordbajnok Brazília és a címvédő, később egészen a döntőig menetelő francia válogatott mutatta. Rajtuk kívül Anglia és Portugália teljesítménye tűnt még helyenként meggyőzőnek és viszonylag stabilnak. A Costa Rica elleni 7–0-ás kiütés erejéig egyetlen egyszer villantak meg a spanyolok, továbbá a sokkoló, szaúdiak elleni veresége után szépen magára talált Argentína – olyannyira, hogy végül harmadszor is világbajnok lett. Hollandia gyenge produktummal is simán megnyerte a csoportját, ami a tavalyi vébén megsüvegelendő teljesítménynek minősült, hiszen olyan tekintélyes múltú nemzetek véreztek el már a torna első szakaszában, mint Németország és Uruguay, vagy az Oroszországban még bronzérmes Belgium, valamint az európai selejtező-sorozat egyik legszebb játékát produkáló Dánia.

A fentiekkel szoros összefüggésben, nem teljesen érdemtelenül erősödtek fel azon hangok, melyek szerint kár itt nyavalyogni, hiszen milyen jól szerepeltek a lenézett többiek. És hát, tagadhatatlan, valami olyat láttunk, amit korábban ilyen mennyiségben soha. Alapvetően nem is igazán statisztikai szinten érdekes ez, hiszen az Európán kívüli világbajnokságok esetében földrészünk rendre rosszabbul teljesít, 1998-tól vizsgálva, ha az öreg földrészen került megrendezésre a torna, mindig 10, ha nem, akkor pedig 6-9 válogatott élte túl a csoportkört. Katarban ez éppen 8 volt. Ellenben Ázsia először adott 3 továbbjutót (köztük Ausztráliával), míg Afrika esetében rekordbeállítás volt a 2. De, ami igazán figyelemre méltó, az kevéssé írható le a számokkal. Kontinensünk csapatai néhány már említett kivételtől eltekintve mérkőzéseik hosszabb-rövidebb szakaszaiban, sokszor rájuk nézve kedvezőtlen állás esetében is lélektelen, egyéni képességeikhez mérten vérszegény, gyakorta elképzelés nélküli, megúszós és szélsőségesen passzív „játékot” mutattak, míg afrikai, ázsiai és a világ többi tájáról érkező kollégáik döntő többsége megalkuvást nem tűrően, igaz hittel és tiszta szívvel harcolt a kezdő sípszótól a lefújásig. Az európai sztárjátékosok egy jelentős részén érezni lehetett, az adventi vb nekik nyűg – persze leégni azért nem akartak, de nagyon erőlködni sem. Amit műveltek, nevezzük minimalista, vagy enyhe eufémizmussal eredmény-orientált, váltakozó intenzitású, labdarúgásszerű, téttel bíró testmozgásnak. Nem állítom, hogy korábban nem láthattunk hasonlót, de ilyen mennyiségben, illetve a mérkőzéseken belül ilyen magas játékpercarányban ez abszolút újdonság volt. És pontosan ezen mentalitáskülönbség volt az, ami a radikálisan bővítésellenes nézetet vallók hitét is meg-megingatta, hacsak napokra is. A tehetséget és a nagyobb tudást bizony több ízben legyőzte az akarat. Az alábecsült, fociban kicsinek számító országok számára a világbajnokság ténylegesen a nemzet és a címeres mez iránti feltétel nélküli hűség bizonyításának terepe, és nem csak egy újabb nagyszínpad rivaldafénnyel.

(Forrás: SportsPro Media)

A becsülettel küzdők sokaságából kiemelendő Marokkó és Japán, az észak-afrikai ország az oroszországi torna két dobogósát, Horvátországot és Belgiumot megelőzve, míg Japán a 2010-es évek első két világbajnoka, Spanyolország és Németország előtt, mindkettő skalpját begyűjtve lett csoportelső! Szenegál és Ausztrália is 6-6 ponttal jutott a 16 közé, értékes győzelmeket aratva – és Dél-Korea továbbjutása is a meglepetés kategóriája volt. Bár a csoportjában ragadt, de nem szerepelt le Ghána és Tunézia sem, és egy-egy siker erejéig Costa Rica, Szaúd-Arábia és Irán teljesítményén is ámulhatott a világ.

Az egyenes kieséses szakaszban aztán helyre állt a (futball)világrend. A legjobb 16 között az egyetlen – kizárólag papíron – váratlan eredmény Marokkó továbbjutása volt a spanyolok ellen. Marokkó küzdőszelleme inkább érdemelt továbbjutást, még, ha élvezeti értéke nem is nagyon volt annak, amit a katari vb meglepetéscsapata a nyolcaddöntőben produkált. A 120 perc küszködés utáni tizenegyespárbaj hűen demonstrálta azt a motivációs és lélekjelenlétbeli különbséget, amire fentebb is utaltam. Az összes többi mérkőzésen az esélyesebb kerekedett felül, némi izgalmat csupán a Japán–Horvátország találkozó tartogatott, ahol szintén tizenegyesek révén mentek tovább déli szomszédjaink. Így a legjobb nyolc között Marokkó maradt az egyetlen kakukktojás, Valid Regragui csapata végül első afrikai válogatottként az elődöntőbe is bejutott, több győzelmet azonban nem tudott elérni és a negyedik helyen zárt.

Szokták mondani, a vébé a csoportkör után kezdődik; tavaly inkább csak a negyeddöntőkkel indult be igazán. És itt ugorjunk is vissza gyorsan a bővítéshez, s szálazzuk szét az új lebonyolítást formailag is.

(Forrás: Olympics.com)

Minden negyedik ország világbajnoki résztvevő lesz!

2026-tól 12 négyes csoport lesz a főtáblán, amelyben mindenki három mérkőzést játszik majd, ugyanúgy, mint eddig. Az utolsók kiesnek, de a 8 legjobb csoportharmadik is továbbjut a 32 közé. Tehát ha általánosítunk az egyszerűség kedvéért, az látszik, hogy nagy valószínűséggel már a főtábla szintjén kirostálódnak azok, akik a bővítés nyertesei, az utána kezdődő egyenes kieséses szakasz első kanyarjában pedig azok esnek majd ki, akik a régi, 32-es tornán a csoportkörben „szoktak”, így alakul ki a top 16 mezőnye. Nyilván mindez részben a sorsolás függvénye is lesz, és természetesen számolni kell azzal, hogy kivételt erősítő szabályként lesz néhány vb-újonc, aki meglepetést okoz, ahogy eddig is voltak ilyen típusú eredmények. Szívesen sorolnám a pozitívumokat is, de nem igazán vannak. Akik a bővítés miatt jutnak majd ki, azoknak nyilván jó, kérdés, helytállnak-e majd annyira, hogy ne legyen ciki. Gondolhatnánk, ezután legalább nem fordulhat elő, hogy lemaradjon Olaszország, Svédország, Törökország, Kolumbia vagy Chile. Csak részben. Ha már 2022-ben 48-as főtábla lett volna, akkor Svédország, Ukrajna, Észak-Macedónia, Kolumbia, Peru, Chile, Panama, Jamaica, az Egyesült Arab Emírségek, Omán, Irak, Nigéria, Egyiptom, Algéria, Mali és Új-Zéland örülhetett volna még. (A selejtezők eredményei szerint, a két kivétel az interkontinentális-pótselejtezős kvóták fiktív győztesei: a FIFA akkori világranglistája alapján került a listára Chile és Irak.)

A két legerősebb bázisról (és talán részben Afrikából is) elfér a többlet, de nem ilyen áron. A futball globális fejlődésével szűkül ugyan az olló kicsik és nagyok között, de még mindig hatalmas a távolság. A meglepetésszerű eredmények mögött is többnyire a papíron esélyesebb csapat rosszabb hozzáállása húzódik meg, arról nem is beszélve, hogy e találkozók statisztikáiból rendre a (váratlanul) vesztes fél szélsőséges dominanciája olvasható ki, vagyis a kicsik nem lefutballozzák a nagyokat, hanem irtóztató szerencséjük van, amiért viszont kétségtelenül keményen megdolgoznak (ld. a Németország–Japán mérkőzést a katari vébén). De attól továbbra is nagyon messze vagyunk, hogy szakmai érvek egyáltalán felvetődhessenek, miért is kell 11 olyan csapattal tovább hígítani a mezőnyt, amikor az eddig lehetőséget kapók között is mindig akad jó néhány, a világbajnokságra abszolúte nem való válogatott. Pénz, pénz és pénz, nincsen más okfejtés. Lehet meséket költeni felzárkóztatásról, kulturális sokszínűségről, progresszióról, mind humbug és álca. Közvetítési jogok, reklámbevételek, újabb piacok, ezek a kizárólagos válaszok.

Jelenleg 193 független ország, egyben ENSZ-tagállam van a világon (a futballban azért bővebb a mezőny, az október 26-án kiadott legfrissebb világranglista 207 együttest tartalmaz, ám a többlet nagy részét a mezőny végén szerénykedő kis csapatok, a legtöbb esetben amolyan „kapcsolódó” területek válogatottjai adják), vagyis minden negyedik ott lesz a világbajnokságon. Ennek az abszurditását kár is volna ragozni.

Az újabb bővítés ténye azonban ezen lassacskán reménnyé érő illúziónkat végképp eltörölte. S bár a puding próbája az evés, ahhoz nemigen kell fantázia, hogy belássuk, 2026-tól a csoportkör kvázi érdektelen lesz, és az egyenes kieséses szakasz első kanyarja sem tartogat majd túl sok izgalmat. A bevétel azonban így is jóval nagyobbnak ígérkezik, ugyanis, míg eddig összesen rendeztek 64 találkozót a világbajnokságon, ezentúl csak csoportmeccsből 72 lesz, így annak ellenére, hogy azok jelentős hányada egészen biztosan kevesebb nézőt vonz majd, az össznézettség minden valószínűség szerint nőni fog, mivel 104 mérkőzés kerül majd a képernyőkre.

Szaúd-Arábia, mint házigazda

Katar után már a legkevésbé sem lehetett sokkoló az, hogy ismét az arab világban rendezik a tornát, senki nem is verte nagy dobra a hírt magát, szinte visszhangtalanul vette tudomásul a világ. Ezúttal botrányos körülmények sem voltak (lévén a versenyfutás érdeklődés hiányában elmaradt), a FIFA pedig roppant hálás lehet, hogy valaki egymaga bevállalja a világbajnokság házigazdájának szerepét. És valljuk be, Szaúd-Arábia nemcsak hatalmas ország, de valóságos futball nagyhatalomnak is számít az arab világban. A térség messze legnagyobb állama közel 188-szor nagyobb területen fekszik, mint a Magyarországnál 8-szor kisebb Katar, a szaúdi liga pedig messze a legnépszerűbb bajnokság a térségben, és erősen felfelé ívelő pályán mozog. A világ legnagyobb olajexportőre elképesztő pénzeket öl a sportba, és azon belül a labdarúgásba is, ennek köszönhetően egyre több nemzetközi sztár futballozik a szaúdi élvonalban, úgy mint, Cristiano Ronaldo, Neymar, Karim Benzema, Roberto Firmino, Sadio Mané vagy Marcelo Brozovic, hogy tényleg csak a legnagyobb neveket említsük meg. Ami a válogatottat illeti, háromszoros Ázsia-kupa-győztes (csak Japán nyert többször nála, négyszer) és háromszor lett második, pedig még rendező sem volt. A világbajnokságon való 1994-es debütálása alkalmával rögtön a legjobb 16 közé jutott, és azóta csupán két ízben maradt le a tornáról (2010, 2014), a csoportkört azonban egyszer sem élte túl. 2027-ben az Ázsia-kupa megrendezésével egy jócskán előrehozott főpróbát is tartanak a szaúdiak, addigra a tervek szerint három vadonatúj stadion is megépül, valamint további három megújul és kibővül, és ezek a nagy tornákon túl is hasznosuló beruházások lehetnek, hiszen a négy szaúdi élklub egyaránt 20 000 feletti átlagnézőszámnak örvend, de a liga átlagnézőszáma is majdnem 9000, ami európai összevetésben is megállja a helyét, és ez a jövőben még tovább növekedhet.

Ugyanakkor azt is meg kell említeni, hogy hosszú távon Szaúd-Arábia sem úszhatja majd meg a vitriolos kritikákat, hiszen egy olyan országról beszélünk, ahol az emberi jogokat lábbal tiporják, ahol a homoszexualitás bűncselekmény, és ahol a trónörökös újságírókat daraboltat fel, ha azok az útjában állnak. Persze a sportwashingnak köszönhetően a kirakatban minden ragyog, és az eladótér is patyolattiszta – a paravánok mögé pedig senki illetéktelen nem nyerhet betekintést, de még ha véletlenül módjuk is nyílna rá, alighanem maguktól fordítanának azonnal hátat, a saját érdekeiket szem előtt tartva.

Gianni Infantino (Forrás: Al Jazeera)

Ki rendezhet egyáltalán a jövőben labdarúgó-világbajnokságot még?

Annál is inkább, mert a Gianni Infantino vezette FIFA számára egyre nagyobb kihívás lesz megfelelő házigazdát találni a világ második legnagyobb sporteseményének a felduzzasztott mezőny és az elszálló kiadások miatt; önálló rendezésre pedig szinte csak olyan ország alkalmas, ahol túlteng a demokrácia-deficit, és az euro-atlanti elit által szajkózott liberális értékrend legfőbb dogmáin legfeljebb csak nevetnek. Az egyetlen kivétel az Egyesült Államok, de ők is inkább bevonták Kanadát és Mexikót, vélhetően a 2028-as Los Angeles-i olimpia költségvonzatait is figyelembe véve. Marad még Kína és India, a világ két legnépesebb országa, de egyelőre egyikük sem buzog az ügyben. Rajtuk kívül önállóan az újgazdag olajállamok közül is csak a szaúdiak tűnnek alkalmasnak, az azért sokat mondó, hogy Katar is nemet mondott Infantinónak egy 48 csapatos vébére, még 2022 előtt. Európa ilyen értelemben szóba sem jöhet, még a három vezető ország, azaz Nagy-Britannia, Németország és Franciaország sem rendelkezik olyan infrastruktúrával, hogy eurómilliárdokat felemésztő új beruházások, bővítések és felújítások nélkül egyedül adjon otthont a világbajnokságnak, és egyikük sincs olyan gazdasági helyzetben, hogy ezt egyáltalán fontolgassa.

Persze egyikből következik a másik, de ahhoz azért könnyebb lesz hozzászokni, hogy egyik nap Amerikából közvetítenek, aztán meg Mexikóból; az viszont kellemetlen újdonság lesz, hogy a csoportmérkőzések varázsa gyakorlatilag megszűnik. És az sem mellékes, hogy a nagy távolságok áthidalása mind az érintett csapatok, mind a szurkolói turizmus számára extra kihívásokat tartogat, e tekintetben Katar valószínűleg örökre felülmúlhatatlan marad. A hagyománytisztelő, a változásokat nehezen viselő konzervatív futballfanatikus pedig joggal érvvel azzal, hogy igenis van jelentősége a házigazdának is, hiszen az egész világ figyelmét élvezi egy teljes hónapon át (ezentúl még tovább), és természetesen az adott nemzet számára is van többletjelentősége annak (kulturális és gazdasági értelemben egyaránt), hogy abban az időszakban nap mint nap a tornát követő többmilliárd ember fókuszába kerül valamilyen szinten. De amint 3-4-5-6 rendezővel lesz dolgunk, egyszerűen egyiket sem lehet majd igazán komolyan venni, a világbajnokság pedig de facto árva marad, és két (három-négy-öt) szék között a pad alá esik.

A jövőkép tehát nem túl rózsás, voltaképpen semmilyen pozitív változás nem látszik kirajzolódni, miközben ellentétes előjellel sok minden már most készpénznek vehető és borítékolható, így az, hogy a Mundial a futball ünnepe lehet-e a jövőben is, erősen kérdőjeles pillanatnyilag – de reménykedni talán még lehet benne. Mást úgysem tehetünk.

Kiemelt fotó: oilandgasmiddleeast.com