Kell-e több csapat az élvonalba?

Az élvonal létszámának változása az elmúlt 25 évben

A 80-es évek elejétől a 90-es évek közepéig 16 klub alkotta az élvonalat. Huszonöt éve, 1996-tól kezdve azonban megkezdődött az átalakítások korszaka. Először 18 csapatra emelték a létszámot (ez négy kiírást ért meg), majd egy átmeneti évet követően 12 egyesületre csökkentették az élvonalbeli gárdák számát. Három idényt követően (melyben kétféle lebonyolítást is kipróbáltak) visszatértek a kiindulási 16-os létszámhoz, amelyet 2015-ben váltott a jelenlegi szisztéma.

Ezek a módosítások jellemzően nem hozták el a Kánaánt. Ennek egyik oka, hogy az átalakítások nem voltak elég tartósak ahhoz, hogy kiderüljön, hova vezettek volna, másrészt a magyar futballban alapvetően nem az élvonal létszámával van probléma.

De ha már kritikák, nézzük meg, hogy a jelenlegi lebonyolítással kapcsolatban mik a legfőbb ellenvetések.

A 33 fordulós kiírás igazságtalan

Az állítás igazságtartalmával nehéz lenne vitatkozni. Páratlan számú forduló esetében mindenképpen lesznek olyan klubok, amelyeket ez hátrányosan érint, s ha a bajnokságban esetleg nem a kívánt eredménnyel zárnak, akkor ez remek alkalmat kínál arra, hogy ezt az igazságtalanságot felemlegessék. Erre az elmúlt években a legemlékezetesebb példa a balmazújvárosiak kifakadása, hiszen ők csak 16 alkalommal játszhattak hazai pályán a búcsúzással végződött idényben. Más kérdés, hogy a kiesés elleni harcban riválisnak számító Diósgyőr és Haladás a stadionépítések miatt három, illetve nyolc mérkőzésen lépett pályára ténylegesen saját otthonában.

Azonban ez az érv csak a kiírás, és nem a 12 csapatos élvonal kritikája.

Más országokban (Ausztria, Szlovákia, Ukrajna), de korábban Magyarországon is (a 2002-2003-as és a 2003-2004-es idényekben) szerveztek 12 résztvevővel összesen 32 fordulós (az alapszakaszban 22, az alsó- és a felsőházban 10 találkozóval) bajnokságot.

Itt egyetlen egyesület sem kerül hátrányba a versenytársaival szemben, viszont a rosszul rajtoló csapatok kiszorulhatnak a felsőházból. A mezőny kettébontásával az alsóházba került erősebb együttesek elléphetnek a hátrább lévőktől, ami számukra érdektelenné teszi a bajnoki hajrát (bár a következő bemutatott ellenvetés szerint ebből akár profitálhatnak is). Erre kínál megoldást az osztrákok rendszere. Ausztriában az alsóház első két csapata egy rájátszásban vesz részt a felsőház ötödikjével, melynek a tétje a nemzetközi kupaszereplés. Ezzel kiküszöbölik az utolsó fordulók unalomba fulladását.

A nagyobb verseny miatt a fiatalokat nincs idő beépíteni

A másik gyakran hangoztatott érv, hogy a megnövekedett versenyhelyzetben nincs idő a fiatalok beépítésére. Sokan állítják azt, hogy nagyobb létszám mellett a középmezőny biztonságában lévő együttesek a kevésbé fontos találkozóikon lehetőséget tudnának adni az utánpótláskorú labdarúgóiknak. De vajon tényleg ez lenne a fiatalok fejlődésének útja? Biztos, hogy egy tét nélküli találkozón kellene beépíteni őket? Az utánpótlásból a felnőtt futballba átlépés kritikus pillanat egy karrier szempontjából. A fiatalok teljesítménye gyakran ingadozó, ezért nem minden esetben kapnak elég türelmet ahhoz, hogy beleszokjanak a felnőtt mezőnybe.

Vannak országok, ahol hagyományai vannak a beépítésnek (lásd Hollandia), de Németországban és Angliában is egyre bátrabban nyúlnak a fiatalokhoz.

Itthon is találhatunk pozitív példákat. Bolla Bendegúz vagy Szánthó Regő esete bizonyítja, hogy nem kell burokban nevelni ahhoz egy tehetséget, hogy kibontakoztathassa tudását, és belenőjön az élvonalba. Mindketten a kiesés ellen küzdő Zalaegerszegben építették fel magukat, pedig ha valahol van nyomás és eredménykényszer, akkor itt mindenképpen. A bővítés ellen pedig mindjárt fel lehetne hozni érvnek azt is, hogy a korábbi utánpótlás-válogatott Szerető Krisztofer vagy Torvund Alexander a 20 csapatos NB II-ből (ahol a kritikusok gondolkodása szerint lenne lehetőség fejlődni) sem tudnak kiemelkedni.

De az sem egyértelmű, hogy a nagyobb létszám egyben nyugodtabb középmezőnyt jelentene. Algériában a 2014-2015-ös bajnokság végén például a harmadik MC Oran és a tizennegyedik (legjobb kieső) al-Eulma között mindössze hat pont volt a különbség, pedig itt 16 együttes alkotta az élvonalat.

Megállapíthatjuk tehát, hogy a versenyhelyzet fokozódása sokkal inkább a kiegyensúlyozott erőviszonyok, semmint a klubok létszámának függvénye.

A környező országok hasonló változáson átmenő bajnokságaiban az alábbi módon alakultak a hazai játékosok igazolásai és játékpercei az elmúlt tíz év során:

Ausztriában a korábbi tízes létszám az utolsó három kiírásra 12-re bővült. Arányát tekintve nem állapítható meg érdemi változás, talán csak némi csökkenés, bár ez már a korábbi rendszer utolsó éveiben is tapasztalható. A bővítés tehát nem járt a hazai játékosok arányának növekedésével.

Horvátországban az első szezonban 16, a másodikban 12 együttes alkotta az élvonalat, 2013-tól pedig a tíz klub vesz részt az első osztály küzdelmeiben. A táblázatban a vizsgált érvet itt a számok alátámasztják. A csökkentést a hazai játékosok arányának visszaesése követte, de vajon ez a kevesebb csapat, vagy egyes klubok átigazolás politikájának az eredménye?

Nálunk a létszámcsökkenést egy aránynövekedés követte, s csak az utóbbi években kezdett el visszaesni a magyar játékosok aránya.

Az igazsághoz azonban hozzátartozik, hogy a 12 csapatos bajnokság elindulása egybeesett a fiatalszabály bevezetésével, ami értelemszerűen növelte a hazai labdarúgók foglalkoztatottságát. Azóta ezt a szabályt az MLSZ először megszüntette (vissza is esett az arány a korábbi szintre), majd más formában újraélesztette. A tíz évvel ezelőttihez képest mindenesetre történt csökkenés (leginkább a lejátszott percekben).

Ukrajnában tíz évvel ezelőtt 16, egy évvel ezelőtt 12 klub alkotta az élvonalat, melyet elválaszt a 2014-2015-ös és a 2015-2016-os szezonokban átmenetileg kialakított 14 csapatos első osztály. Náluk a létszámcsökkenéssel egy időben a hazai játékosok arányának növekedése volt tapasztalható. Ez azonban sokkal inkább magyarázható a több légióst is alkalmazó egyes élklubok visszaesésével (Dnipro, Metalliszt Harkiv), és csak kisebb részben a saját utánpótlásra történő támaszkodással (Dinamo Kijev).

A hasonló utat bejárt országok mindegyikében egyedi változások történtek, nem lehet azt mondani a számok alapján, hogy bármilyen trend is létezne a növekedéssel vagy csökkenéssel kapcsolatban.

Nemzetközi kitekintésben tehát nem igazolódik a jelenlegi létszámmal kapcsolatos kritika. Mindenesetre, ha a versenyhelyzetet szeretnénk csökkenteni, azt a kieső csapatok számának csökkentésével (kettőről egyre) is el tudnánk érni.

A nagyobb verseny miatt nincs idő a szakmai munkára

A verseny nemcsak a játékosokat, de az edzőket is érinti. A kiélezett bajnokságban kevesebb a türelem és nagyobb az eredménykényszer. De valóban igazolják ezt a számok? Az alábbi táblázat alapján nem.

Az egyes idényekben jelentősen eltérő volt az edzőcserék száma, ám több évet áttekintve nincs érdemi különbség a lebonyolítások között.

Bajnokságonként a 16 együtteses kiírásban átlagosan 16, a 12 csapatosban 11 váltás volt, ami alapján kijelenthetjük, hogy az edzőváltásokra a kiírás megváltozása nem volt hatással.

2011 és 2015 között Garami József és Kondás Elemér, 2016 és 2020 között Marko Nikolic, Szerhij Rebrov és Hornyák Zsolt töltött legalább két teljes idényt a kispadon, míg Thomas Doll vagy Csertői Aurél átfedésben mindkét időszakban dolgozott.

Túl sok a fővárosi egyesület az első osztályban

Gyakori érv a mostani rendszerrel szemben, hogy túl sok budapesti klub szerepel az élvonalban. A pontos meghatározás úgy szólna, hogy arányaiban képviselik túlzóan a fővárost.

Az elmúlt tíz évben a Ferencváros, az Újpest és a Budapest Honvéd volt végig az élvonal tagja, az MTK számított rendszeres résztvevőnek, míg a Vasas és a Budafok csak néhány idényben szerepelt a mezőnyben. Tíz szezonból hat alkalommal négy budapesti csapat játszott az NB I-ben, további három alkalommal öt, egy esetben pedig három gárda tartozott az első osztályba. A 16 és 12 csapatos lebonyolítás között ilyen szempontból nincs különbség, sőt a három fővárosi klubbal zajló bajnokság (2019-2020) már a jelenlegi rendszer szerint zajlott. A 16-ról 12-re való csökkenésnél persze megnőtt a budapesti klubok részaránya (az előbb említett 2019-2020-as idényt kivéve), de azt ne felejtsük el, hogy a magyar élvonal hagyományosan főváros központú. Az ezredfordulóig a Nagyváradon, a Vácon és a Rába ETO-n kívül nem volt vidéki bajnoka az élvonal küzdelmeinek, és most is csak a négy legtöbb bajnoki címmel rendelkező (fővárosi) klub szerepel az NB I-ben.

Összehasonlítva ezt a kilencvenes évek közepével azt állapíthatjuk meg, hogy az 1995-1996-os 16 csapatos kiírás hét budapesti klubjához (44%, ráadásul mind a táblázat első nyolc pozíciójában) és a 1996-1997-es 18-as első osztály 8 fővárosi gárdájához (szintén 44%) képest csak a hagyományos elit maradt az első osztályban.

Hiányoznak a vidéki fellegvárak, a megyeszékhelyek csapatai

Részben a Budapest centrikussághoz, részben a „falusi” együttesek élvonalbeli jelenlétéhez kapcsolódik ez a kritika. Sok szurkoló hiányolja Nyíregyházát, Békéscsabát, Szegedet, Pécset vagy Győrt az NB I-ből.

A táblázat a 12 csapatos NB I időszakában mutatja a másodosztály élgárdáit. Ezek a klubok lehettek volna aktuálisan első osztályúak, ha 16 résztvevővel indítják a bajnoki küzdelmet. Látható, hogy bár szerepelnek itt a szurkolók által „vágyott” csapatok is, de olyanok is, akiket a többség nem követel a legmagasabb osztályba.

A megyeszékhelyek hagyományos gárdái tehát nem adminisztratív úton szorulnak ki, hanem a szakmai felkészültségük nem elég versenyképes.

Mi akadályozza meg Nyíregyházát, hogy a Kisvárda fölé nőjön? Miért jobb a szakmai háttér Mezőkövesden, mint Diósgyőrben? Hogyhogy nem képes Szeged egy első osztályú együttest felépíteni? Miért szorul a kiemelt akadémiával rendelkező ETO FC Győr a Gyirmót mögé? Ezekre a kérdésekre ezen klubok vezetőinek kellene megtalálniuk a választ. Mondhatnánk persze, hogy a hatalom (és így a pénz) a kisebb együttesek mögött van, de ez egyrészt a DVTK-ra és különösen a Szegedre nem igaz, másrészt ott van az is, hogy az NB II-ben kevésbé előtérben lévő egyesületeket sem tudnak megelőzni.

Összegzés

Látható tehát, hogy bár a kritikák mögött húzódnak meg igazságok, mégis sokkal komplexebb a kérdés, semmint, hogy csak pusztán a csapatok számának változása ezt megoldhassa.

A lebonyolítás igazságossága nem függ az együttesek számától.

A fiatalok bevetését is sokkal inkább befolyásolja a klubvezetés döntése (lásd például a Kisvárda, illetve a Paks eltérő szemléletmódja). Az edzőváltások száma és a szakmai munka stabilitása is inkább kapcsolódik a vezetőkhöz, mint a bajnoksághoz. A budapesti klubok száma a főváros és környékének népességszámához (ez alapján 2-3 gárdának lenne helye az NB I.-ben), de legfőképpen a térség gazdasági erejéhez (GDP tekintetében Budapest az EU átlagának 151%-án áll, míg az ország egésze csak 73%-án) és a futballban betöltött hagyományaihoz (119 bajnokságból 101-szer nyert fővárosi klub) képest nincs nyomasztó fölényben; míg a vidéki nagy klubok saját tökéletlenségük, nem pedig a létszám áldozatai.