Későn induló futballkarrier, az amputáció rémképe, sípcsonttörés: Coleman így lehet evertonos rekorder

Valahogy olyan magától értetődő, hogy ha Everton és a jobbhátvéd poszt, akkor Séamus Coleman. Sőt, továbbmehetünk: ha Everton, mint klub, intézmény, patinás entitás, akkor ugyancsak Séamus Coleman. Az ír jobb-bekk neve egybeforrt a liverpooli kékekkel, mondhatni méltó örököse a legendás „one-club mannek”, a Mersey-parton születő, kisgyerekkora óta az Evertonért rajongó, imádott klubjáért 328 mérkőzésen a vérét adó Tony Hibbertnek. A posztazonosságon túl is találni persze párhuzamot a két jobbhátvéd közt: mindketten hatalmas szívvel futballoznak – bizony, Hibbert még most is, 42 évesen, amatőr franciaországi veteránként –, világéletükben kőkeményen játszottak, és egyikük sem az istenáldotta tehetségének, sokkal inkább küzdőszellemének, elhivtottságának, alázatos játékának, példaértékű hozzáállásának köszönhette a Premier League-karrierjét.

Amely Coleman esetében 2009 decemberével datálódik, amikor egy Tottenham elleni bajnokin Joseph Yobo első félidei cseréjeként mindjárt „Man of the Match” címet érő produkcióval jelentkezett. Kevéssel a huszonegyedik születésnapja után, és kevéssel a sportpályafutását veszélyeztető balesetét követően. Az egyik lábujján olyannyira elfertőződött ugyanis egy ártatlannak tűnő hólyag, hogy félő volt, amputálni kell a testrészt. A lábujj azonban megmaradt, ahogyan Coleman is a futballnak. 

A honfitárs Roy Keane bűvöletében nőtt fel, volt tehát honnan merítenie helyes attitűdből. No nem arra gondolunk, amikor az ír bosszúból rúgta agyon Haaland papát, Alfie-t, hanem inkább a félelmet nem ismerő, a küzdelmet sosem feladó felfogásra, amely Colemannek is a sajátja. Ma már nem idolokból, inkább saját magából építkezik. Amikor néhány éve megkérdezték tőle, van-e olyan idézet, amelyet inspirációt remélve időről-időre előszeretettel vesz elő, ő fejcsóválva közölte:

„Magamból merítek erőt. Abban hiszek, hogy ha valamit száz százalékkal végzel, sikerre lelsz. Mindegy, hány éve vagyok a pályán, minden nap egy új kihívás, és jó alkalom arra, hogy jó benyomást tegyek a menedzseremre, valamint a csapattársaimra. Egész egyszerűen csak keményen akarok dolgozni, minden egyes nap.”

Ezt a fajta dicséretes munkamorált fedezhette fel benne a klub tizennégy éve, amikor ma már nevetségesnek tűnő 60 ezer fontért leigazolta a Sligo Roversből, és amely üzletre az utóbbi évek pocsék evertonos szereplései miatt sokat kritizált klubelnök, Bill Kenwright is úgy emlékszik vissza, mint minden idők egyik legkiválóbb biznisze. Akkor is, ha a 34 éves védő az elmúlt szezonban néhány szarvashibát elkövetett már. Azok egyike sem feledtetheti persze tizennégy esztendő kőkemény munkáját, példás attitűdjét, amelyre a Sean Dyche vezette edzői stáb továbbra is igazodási pontként számít: mert ha a pályán nem is feltétlenül jut majd mindig Colemannek kulcsszerep, ő továbbra is etalon. Példával szolgál a fiataloknak, egy személyben acélosítja a csapaton belüli kohéziót, az a típus, aki sosem keres kifogásokat, nem másban, hanem magában keresi a hibát, elég tökös ahhoz, hogy minden kényes helyzetbe beleálljon, akár ha a csapattársak hozzáállását kell élesen, de konstruktív szándékkal kritizálni; szóval az a fajta vezér, akire továbbra is szüksége van a Carlo Ancelotti távozása óta egyre mélyebbre süllyedő Evertonnak. 

(Forrás: evertonfc.com)

„Ki kell olykor mondani a dolgokat – kezdett bele tirádájába néhány éve, egy Wolves elleni vereséget követően, még az Ancelotti-féle, korántsem a kiesés ellen küzdő csapat kapitányaként. – Van jó néhány valóban minőségi játékosunk, de az elszántság és a győzelmi vágy csíráját sem lehetett ma felfedezni. Lehet rosszul játszani, eladni a labdát, elrontani a beadást, még akár ki is lehet kapni, de ha a hozzáállás nem megfelelő, az baj. Mélyen magunkba kell nézni, napi szinten sokkal eltökéltebben készülni, egymásért küzdeni, mert amit ma produkáltunk, az egész egyszerűen nem elég, sőt döbbenetesen kevés.” 

Meglehet, a kelta futballban szerzett tapasztalatai formálták karakterét, a hagyományos ír sportág – gömbölyű labda, de másféle kapu, kézzel és lábbal játszott kőkemény sport, szóval valahol a foci és a rögbi keveréke – egészen tizenhét éves koráig az első számú szenvedélyének számított.

„Keményebb sport. Ha ellöknek, egyből felállsz. Nincs fetrengés, nem esedezel szabadrúgásért a bíróra tekintgetve. Elszánt küzdelem, s én ezt a szellemiséget hoztam magammal a Premier League-be.”

De hogy nem a kelta focit űzi felnőttként, nagyjából azon múlt, hogy közel a tizennyolcadik születésnapjához a Sligo Rovers edzőmeccset játszott Coleman amatőr futballcsapatával, a St Catherine’s-szel, amelyet ugyancsak erősített. Az ír első ligás együttesnek pedig olyannyira megtetszett a tini játéka, hogy szerződést kínált neki, heti 150 eurós (mai árfolyamon 57 ezer forint) fizetéssel. Coleman meg úgy gondolta, miért ne adjon a futballnak és magának egy esélyt. „Ha nem jön össze, még mindig visszamehetek a kelta futballba”, győzködte magát, nos, azóta sem kellett tizenöt a tizenöt ellen játszania. Nem mintha olyan nagyon könnyűnek bizonyult volna az új út.

(Forrás: iNews)

„Egész életemben kelta focit játszottam, és egyszerűen imádtam. Nehéz volt a befejezésről dönteni, már csak azért is, mert azzal nem csak a szeretett sportágamat, de a barátaimat is hátra kellett hagynom – mondta egy korábbi, a The Guardiannek adott interjújában. – Minden héten meccset játszottunk, általában nyertünk, ezért sem volt könnyű feladni, ugyanakkor gyerekkorom óta imádom a Premier League-et, sokat álmodtam arról is, hogy egy nap a PL-ben játszom.”

Az tehát, hogy nem hogy akadémiai, valamelyest profinak nevezhető képzés nélkül jutott el a világ legkeményebb, és egyik legnívósabb bajnokságába, még különlegesebbé teszi karrierjét – amelyik az Evertonban épp elég különlegesen indult. 2009 októberében, egy Benfica elleni El-csoportmeccsen mutatkozott be, balbekk-ként. David Moyes elég nagy merészségről tanúskodva állította be a csapatba, minthogy az ellenfélnél a következő négyes rohamozott: Pablo Aimar, Javier Saviola, Óscar Cardozo, Ángel Di María. A vége? 5–0-a Benficának. Hat héttel később, a már említett Tottenham elleni bajnokin pályára lépve javított. Azóta pedig legfeljebb a sérülései tartják távol a gyeptől. A legsúlyosabbat 2017 márciusában, egy Wales elleni válogatott meccsen szenvedte el, amikor Neil Taylor piros lappal büntetett mészárlása nyomán a sípcsontja és szárkapocscsontja is eltört. 292 napot volt kénytelen kihagyni, de abból a mélységből is visszakapaszkodott. És van neki immár 352 mérkőzése a Premier League-ben, ami mindössze kettővel kevesebb, mint a klubrekorder Tim Howardnak. A szerződéshosszabbítás annyit tesz, hamarosan megdönti a klubcsúcsot. Persze, ha valaki, Séamus Coleman megérdemli.

Kiemelt fotó: Sky Sports