Két autóbusz utasai is köszönhették életüket az örmény búvárúszónak

Az édesapja hatására először tornával próbálkozó, de sikereket – például Európa-bajnoki címet – a  búvárúszásban elérő Karapetjan már korábban is tanúbizonyságot tett kivételes lélekjelenlétéről. 1974-ben egy autóbuszon utazott, a sofőr egyszer csak kiszállt, hogy ellenőrizze a motort – azonban nem húzta be előtte a kéziféket. A jármű egy szakadék felé kezdett gurulni, de végül nem lett tragédia a figyelmetlenségből, mert Karapetjan a vezetőfülkébe rohant, és behúzta a féket.

Hőstette után két évvel nagy csalódás érte: indoklás nélkül kihagyták a szovjet válogatott keretéből. Maga a sportoló arra gyanakodott, hogy az örmény származása vagy az egészségi állapota – a csapathirdetés előtt nem sokkal beteg volt – miatt mellőzték. Az emiatt érzett fájdalmára is az edzéssel kereste a gyógyírt. Szeptember 16-án egy hosszú futásra indult a Jereván közepén lévő mesterséges tóhoz. Hogy a terhelése még nagyobb legyen, húsz kiló homokot is a hátán cipelt. Elkísérte a Kamo nevű testvére és az edzője is.

Miközben rótta a métereket, észrevette, hogy a 15-ös trolibusz letért az úttestről, majd a tóba hajtott. Karapetjan csakúgy, mint 1974-ben, akkor is azonnal a tettek mezejére lépett: négy méter mélyre úszott le a tóban, az elsüllyedt busz egyik ablakát berúgta a bal lábával – a törött üveg megsebesítette –, majd túlélőket keresett. A felkavart iszap miatt gyakorlatilag semmit sem látott a vízben. A felszínre hozott utasokat a – hozzá hasonlóan kiváló úszó – testvére vitte ki a partra.

Az időközben kiérkező mentőcsapat tagjai kérték, hagyja abba a merülést, mert már a saját életével játszik. De a bivalyerős sportoló hajthatatlannak bizonyult. Egészen addig folytatta a mentést, amíg egyszer már csak egy párnát hozott fel. Ekkor rájött, hogy mennyire elgyengült az oxigénhiánytól. „

Rémálmaimban sokáig előjött az a párna. Megmenthettem volna még valaki életét.”

– emlékezett vissza az utolsó próbálkozására.

Ezek után Karapetjan bekötötte a sebeket a lábán, majd hazament. A szervezete még aznap este benyújtotta a számlát: lázas lett és görcsökben tört ki. Kórházba került, ahol napokig kritikus volt az állapota. A hideg, szennyezett víz és a sérülései miatt tüdőgyulladást és vérmérgezést kapott. Három hét kellett hozzá, hogy ismét lábra tudjon állni; barátai és rokonai aggódtak, hogy egyáltalán túléli-e a fertőzés következményeit. „Hogy őszinte legyek, meglepett, hogy meg tudtuk menteni az életét.” – mondta Karapetjan egyik orvos barátja egy interjúban.

„Egy sportoló egészséges szervezete küzdött. Miután mások életéért harcolt, Isten erőt adott neki, hogy a sajátjáért is küzdjön”.

Annak ellenére, hogy maradandó károsodásokat szenvedett a légzőrendszere, még folytatta egy darabig a versenyszerű úszást, nem is akármilyen eredményekkel: a szovjet bajnokságon világrekordot állított be 400 méteren, majd a Magyarországon rendezett Európa-bajnokságon arany- és bronzérmet is szerzett. Végül huszonnégy évesen vonult vissza, elmondása szerint gyógyulását követően a sport már nem okozott akkor örömöt neki, mint korábban.

Ennek hatására Karapetjan nemzeti hős lett Szovjetunióban. Kitüntették a Méltóság Érdemrendjével, a Nemzetközi Csillagászati Unió kisbolygót nevezett el róla, és hálálkodó levelek sokaságát kapta. Az élet úgy hozta, hogy félelmet nem ismerő bátorságára még egyszer szükség volt. Amikor 1985-ben a jereváni sportcsarnok kigyulladt, a lángoló épületbe vetette magát, hogy ott is emberéleteket mentsen.

Évtizedekkel a – sportolói karrierjét is megváltoztató – legnagyobb visszhangot kiváltó hőstette után úgy gondolta, újra a tóba vetné magát, ha szükséges lenne. Szerinte nem lett volna helyes, ha a világ akkori egyik legjobb búvárúszója nem próbál meg segíteni a szerencsétlenül járt embereken. „A természet, az emberiség, és valószínűleg Isten is elítélt volna engem” – véli a nagy formátumú egykori sportoló.

Kép: History of Yesterday