Két évtized, két tragédia: a csapat, amelyhez nem volt kegyes a sors
Sok futballszurkoló előtt ismert, hogy a Grande Torinóként emlegetett, sporttörténelmi jelentőségű futballcsapat párját ritkító sikerszériájának egy repülőgép-szerencsétlenség vetett véget. Az együttest szállító légijármű – a rossz látási viszonyok miatt – a Torinóhoz közel található supergai bazilika oldalának csapódott 1949. május 4-én, senki sem élte túl a balesetet. Az északolasz klub történetében viszont nemcsak ez volt az egyetlen meghatározó jelentőségű tragédia.
Tíz év múlva, a hatalmas veszteség okozta lejtmenet végén a bordómezesek kiestek a Serie B-be, viszont a következő idényben már újra az olasz első osztályban játszottak. 1963-ban az AC Milannál korábban eredményesen dolgozó Nereo Roccót nevezték ki a csapat élére, egy évvel később pedig a Genoától a Torinóhoz igazolt a korszak egyik legtehetségesebbnek tartott olasz játékosa, Luigi „Gigi” Meroni. Az együttes az 1964–65-ös szezont a harmadik helyen zárta.
A hatvanas évek közepén a bordómezesek szurkolói tehát elkezdhettek reménykedni abban, hogy szeretett csapatuk talán újra a régi sikerek útjára léphet. Ennek reményét főleg a rendkívül tehetséges szélsőben, a Bordó Pillangónak (La Farfalla Granata) nevezett Meroniban látták, aki kulcsjátékosa volt a torinói alakulatnak. Öntörvényű zseniként tartották számon. Gyors, remek cselezőkészséggel megáldott játékos volt, akitől a pimaszság sem állt távol, „Olaszország George Bestjeként” is emlegették. A futballon kívül még a festés szerelmese is volt.
Nem lett második aranykor
Azt, hogy mekkora rajongás vette körül, hűen bizonyítja, hogy leálltak a gyártósorok a Fiat-gyárban, amikor bejelentették, hogy eladják a városi rivális Juventusnak. A dolgozók kétnapos sztrájkja eredményre vezetett, Meroni végül a Torino FC játékosa maradt.
A szurkolók által várt második aranykor viszont nem jött el, méghozzá egy újabb tragédia miatt. 1967. október 15-én, egy Sampdoria elleni győztes mérkőzés után Meroni az egyik csapattársával, Fabrizio Polettivel sétált az északolasz városban – a klub engedélyével elhagyhatták a csapat tartózkodási helyét, hogy egy ital erejéig megünnepelhessék a győzelmet – amikor egy pár hete jogosítványt szerző Torino-fanatikus, a 19 éves Attilio Romero elgázolta őt. A bálványát, akinek poszterei a szobája falát díszítették. A végzetes másodpercekre így emlékezett vissza később Romero:
„Meroni az utca közepén volt, láttam, hogy egy autó jön feléje az ellenkező irányból. Megijedt, hátralépett, én elütöttem, majd egy másik autó is nekiment.”
Újra tragédia vetett véget egy reményteljes korszaknak
Az orvosok hiába küzdöttek a játékos életéért – komoly belső vérzései voltak –, még aznap éjszaka elhunyt. Romero pedig azonnal elment a rendőrségre, bűnösnek vallotta magát, és a történtek hatására mély depresszióba esett.
A baleset helyszínén, a Re Umberto sugárúton emlékművet állítottak a sokak által a valaha volt legjobb olasz szélsőnek gondolt játékos tiszteletére. (Érdekesség: az 1949-es repülőgép-szerencsétlenség pilótájának a neve – Pierluigi Meroni – kísértetiesen hasonlított a futballistáéra.)
33 évvel később, 2000 júniusában bejelentették, hogy új elnöke lett a Torinónak. Az illető a Fiat-gyár egyik vezetője, bizonyos Attilio Romero volt.
Kiemelt fotó: Wikipedia
Szerző
