Két ikonikus rivalizálás a Formula–1 fénykorából

A Formula–1-es világbajnokság idei szezonja a legelső futam óta a Red Bull és Max Verstappen dominanciájáról szól. Senki sem tud a holland pilóta közelébe érni a bajnoki címért folytatott küzdelemben, ezt mutatja az immár háromszoros vb-győztes rekordot jelentő, egymást követő tíz futamgyőzelme is.

Ilyenkor sírják igazán vissza az F1-fanok azokat az időket, amikor két pilóta az utolsó pillanatig kiélezett harcot vívott a diadalért, amikor néhány pont döntött a dicsőség és a kudarcot jelentő második hely között. A Formula–1-be újonnan beleszeretett szurkolók tanúi lehettek egy effajta csatározásnak 2021-ben, amikor Lewis Hamilton sokéves dominanciáját egy drámai szezon végén, egy kaotikus futam hidegrázós utolsó körében törte meg Verstappen. Most felelevenítünk két olyan rivalizálást az F1 fénykorából, amelyekhez sok év elteltével is a sportág legikonikusabb pillanatait köthetjük.

Niki Lauda és James Hunt

Az 1970-es évek legnagyobb rivalizálása a Formula–1-ben két, személyiségükben szöges ellentétnek számító pilóta, Lauda és Hunt között folyt.

Lauda és Hunt már junioréveikben megismerkedtek és barátságot is kötöttek egymással – eltérő életfelfogásuk ellenére. Az osztrák pilóta 1975-ben ért fel először a sportág csúcsára a Ferrarival, Hunt ekkor még csak hátulról figyelte előtte száguldó ellenfelét.

A következő szezonban csúcsosodott ki addigi rivalizálásuk. 1976-ban Lauda megint zseniálisan kezdte az évet, az első kilenc versenyből ötöt megnyert Hunt két győzelmével szemben. A Német Nagydíjon, a Nürburgringen aztán hatalmas balesetet szenvedett az osztrák, amelyben rendkívül súlyos égési sérüléseket szenvedett – már az is csodának számított, hogy egyáltalán túlélte az esetet. Hihetetlen, de Lauda mindössze két futamot hagyott ki majdnem halálos balesete után. Visszatérését követően viszont már Hunt dominált. A McLaren britje az idény utolsó hét futamából négyet megnyert, míg Lauda nem szerzett több első helyet. A szezonzáró Japán Nagydíjra érkezve így mindössze három pont választotta el a riválisokat egymástól.

James Hunt és Niki Lauda (Fotó: PA Images / Alamy Stock Photo)

Az utolsó, mindent eldöntő futamon hatalmas eső csapott le a pályára. Több pilóta, Lauda vezetésével le akarta fújni a versenyt az ítéletidő miatt. A versenyirányítás nem engedett a nyomásuknak, így Hunt és Lauda a második és a harmadik pozícióból vágtak neki a futamnak. Az osztrák aztán a második kör végén úgy döntött, hogy túl veszélyesek a körülmények, és kiállt a versenyből. Hunt végig az élmezőnyben küzdött, nem sokkal a leintés előtt azonban egy defekt miatt visszaesett az ötödik helyre, így fel kellett tornáznia magát a dobogóra az összetett elsőségért.

Hunt felért a csúcsra, innen azonban már csak lejjebb volt neki, az egyre romló teljesítményű brit három évvel bajnoki címe után ki is szállt a versenyzésből. Lauda további két bajnoki címével a sportág legnagyobbjai közé emelkedett. A két legenda visszavonulásuk után is megtartotta jó kapcsolatát: Lauda elmondása szerint Hunt azon kevesek közé tartozott, akiket kedvelt, és azon még kevesebbek közé, akiket tisztelt is.

Ayrton Senna és Alain Prost

Senna és Prost a Formula–1 több mint 70 éves történetének legnagyobb alakjai közé tartoznak, rivalizálásuk pedig legendás. Akik az ő idejükben követték az F1-et, sosem felejtik, akik pedig később csatlakoztak a fanatikus szurkolók táborához, azok szinte biztos, hogy ismerik a két pilóta történetét.

Prostot az F1 berkein belül sokan csak Professzor becenéven emlegették kimért, intelligens stílusának köszönhetően. 1985-ben nyerte első világbajnoki címét a McLaren színeiben, egy évre rá pedig duplázni tudott. Akkoriban figyelt fel a száguldó cirkusz a Lotus ifjú brazil tehetségére, Sennára, aki az egész mezőnyt elkápráztatta teljesítményével első pár évében, köztük a McLaren vezetőségét és pilótáját is. 1988-ban épp Prost kérésére szerződtette végül a brit csapat a dél-amerikai pilótát, ezzel pedig a valaha volt egyik legerősebb felállással vágott neki az istálló a szezonnak.

A sikeres szezon ellenére már abban az évben elkezdett forrni a levegő a csapattársak között: Prost úgy vélte, hogy csapata Sennát favorizálta az idény során, ezt pedig nyíltan szóvá is tette.

1989-ben végig fej fej mellett haladt a két versenyző az idény során, így a világbajnoki cím sorsa a szezonzáró Japán Nagydíjon dőlt el. Sennának nyernie kellett ahhoz, hogy megelőzze francia riválisát a tabellán. A futam utolsó köreiben szoros csatát vívtak egymással a McLaren pilótái, majd Senna egyik előzési próbálkozása közben összeértek autóik, mindketten kicsúsztak a kavicságyba. Prost látványosan ráhúzta a kormányt az előzni próbáló csapattársára, büntetést azonban nem kapott manőveréért, és ő maga is tagadta, hogy bármi rosszat tett volna az ütközéskor. Brazil társa folytatni tudta a versenyt, majd meg is nyerte azt, a leintés után azonban diszkvalifikálták, mert a versenybírók szerint helytelen módon tért vissza a pályára a baleset után. A francia így a Formula–1 történetének talán legnagyobb vitáját kiváltó futamot követően emelhette a magasba harmadik vb-trófeáját. Senna szörnyen dühöngve távozott a szezonzáróról, Prosttal való kapcsolata pedig tovább romlott.

A címvédő az idény után el is hagyta a McLarent, és a Ferrarihoz szerződött, Sennával való rivalizálása és ellenségeskedése azonban nem ért véget. A sors fintora, hogy 1989-hez hasonlóan 1990-ben is a Japán Nagydíj döntött a világbajnoki cím sorsáról a páros tagjai között, ez alkalommal viszont a brazilnak kedvezett volna, ha a mindketten kiesnek a versenyből. A pole pozíciót a McLaren pilótája szerezte meg, aki viszont felháborodva ment a versenyigazgatósághoz, mivel az első rajtkocka a pálya porosabb ívén volt felfestve, ezzel előnyhöz juttatva a másodikként rajtolót – ebben az esetben Prostot. Panasza süket fülekre talált, a Ferrari pedig szinte át is ugrotta Sennát a rajtnál. Az első kanyarban a brazil válaszul bevetődött ellenfele mellé, mindkettőjüket kilökve ezzel a versenyből. Az újabb botrányos szezonzáró után ezúttal a McLaren brazil pilótáját avatták bajnokká. Prost a futam után így nyilatkozott: „Pofán akartam vágni, de annyira undorodtam tőle, hogy képtelen voltam rá” – derül ki a Senna életéről szóló film egy részletéből.

Az 1991-es szezon nem hozott ekkora izgalmakat, Prostnak esélye sem volt felvenni a versenyt az újabb világbajnoki címet szerző Sennával. 1992-ben aztán véget ért a McLaren domináns időszaka, a Williams lépett elő első számú erővé. Prost egyéves kihagyás után alá is írt a brit csapathoz, 1993-ban pedig megnyerte negyedik, egyben utolsó bajnoki címét, Senna csupán megszorongatni tudta a szezon végén visszavonuló franciát. Az 1993-as Ausztrál Nagydíjon állt utoljára együtt a dobogón a két legenda: Senna nyert, Prost lett a második.

Kiemelt fotó: www.driving.co.uk