Két különböző válogatottban két vb-döntőn játszott – mindkettőn megfenyegették
Luis Felipe Monti a labdarúgás történetének egyetlen olyan játékosa, aki két különböző válogatott színeiben is pályára lépett egy-egy világbajnoki döntőben. Az 1930-as fináléban szülőhazája, Argentína színeiben még a vesztes, 1934-ben Olaszországgal viszont már a nyertes oldalon állt. Az egykori kőkemény középpályás mindkét országban emlékezetes éveket töltött, korának meghatározó futballistája volt.
Az argentin és az olasz válogatottban is megfordult Luis Felipe Monti (1901–1983) a labdarúgás történetének egyik legkülönlegesebb alakjának számít, hiszen ő az egyetlen játékos, aki két különböző ország színeiben is pályára lépett egy-egy világbajnoki döntőben. Mivel akkoriban a szabályozás még lehetővé tette az országváltást, így több olyan labdarúgót is ismerünk, aki több válogatottban is pályára lépett, de közülük egyedül Monti volt képes arra, hogy mindkét nemzetével vb-döntőt játsszon. Azóta már nincs lehetőség tétmérkőzéseken két különböző válogatottban szerepelni, tette egyedülálló maradt.
Erő és elegancia a pályán
A Buenos Aires-i születésű Monti az amatőrkorszak argentin sikercsapatában, a Huracán színeiben debütált a profik között, játszott a Boca Juniorsban is, de a legnagyobb sikereit kétségkívül a San Lorenzo alkalmazásában érte el. A néhai Ferenc pápa kedvenc csapatában több mint 200 mérkőzésen lépett pályára és három bajnokcsapatnak volt tagja – összességében négyszeres bajnoknak mondhatta magát a Globóval elért, 1921-es győzelem miatt.
A korszak legjobb középpályásai közé sorolt Monti híres volt a fizikális, könyörtelen harcmodoráról, de erőteljes játékstílusához kiváló technikai képességek is párosultak.
A korabeli metodo rendszerben betöltött pozíciója nagyjából megfelel a mai védekező középpályás posztjának. Védekezésben Monti fogta az ellenfél középcsatárát, támadásban pedig egyfajta irányítói szerepkört töltött be. A pálya lefedése miatt a „doble ancho” (dupla szélességű) becenevet kapta, utalva arra, hogy egyedül beterítette a pálya teljes szélességét a középpályán.
Az argentin válogatottban 1924-ben debütált, majd kulcsembere volt az 1927-es Dél-Amerika-bajnokságot nyerő és az 1928-as olimpián ezüstérmes Albicelestének. Monti fontos szerepet töltött be az első, 1930-as világbajnokságon is: ő szerezte a „gauchók” történetének első vb-gólját (a franciák ellen), és betalált az Egyesült Államok ellen is. Nem mehetünk el szó nélkül amellett sem, hogy az ellenfelek több veszélyes játékosának is sérülést okozott, amely akkoriban még (sajnos) jócskán érdemnek számított.
A házigazda Uruguay elleni, elvesztett döntőben a megszokottnál halványabban játszott. Ennek hátterében egyesek szerint sérülés állt, az ő bevallása szerint viszont a döntő előtt halálos fenyegetéseket kapott, családtagjai meggyilkolásával zsarolták. 1924 és 1931 között 16 mérkőzésen ötször volt eredményes az argentin nemzeti csapatban.
Sikerek Olaszországban
Még a világbajnokság évében átigazolt Olaszországba a Juventushoz. Kezdetben ugyan túlsúlyosnak találták, de egy hónapnyi kőkemény egyéni edzés után élete formájába került. Amikor megérkezett az „öreg hölgyhöz”, Monti 92 kilót nyomott. A klubvezetés majdnem visszaküldte őt Argentínába, de egy hónap alatt lefogyott 15 kilót, miután magányosan futott a pálya körül nehéz pulóverekben. Ez jól példázza a hatalmas akaraterejét.
Monti félelmetes hármast alkotott Virginio Rosetta és Umberto Caligaris társaságában, ő volt a „pajzs” a védelmi vonal előtt a legendás Vittorio Pozzo rendszerében. 225 mérkőzésen 19 gólt szerzett a torinóiaknál, miközben csapatkapitánya is volt az együttesnek, amely az 1931-1932-es szezontól kezdve sorozatban négy olasz bajnoki címet nyert.
Olasz származása révén megkapta az olasz állampolgárságot és oriundóként az Azzurri mezében is pályára léphetett, ahol szintén megkerülhetetlen oszlop lett. A házigazda Olaszország az 1934-es világbajnokság döntőjében 2–1-re legyőzte Csehszlovákiát, így Monti az egymást követő második vb-döntőjében már a győztes oldalra került. A sors iróniája, hogy itt is fenyegetéssel kellett szembenéznie, ezúttal a Benito Mussolini vezette fasiszta rezsim részéről: a híres „győzni vagy meghalni” üzenet lebegett a csapat tagjai felett.
„1930-ban Montevideóban azért akartak megölni, mert nyerni akartam, 1934-ben Rómában pedig azért, nehogy veszítsek” – emlékezett vissza később Monti, utalva arra, hogy míg Uruguayban az ellenfél szurkolói és bűnözői csoportok fenyegették meg az argentinokat, hogy ne nyerjenek, addig Olaszországban a fasiszta diktatúra tette világossá, hogy a vereség nem opció.
1934-ben Monti is pályára lépett a „Highbury-i csata” néven elhíresült Anglia–Olaszország (3-2) összecsapáson, melyen lábtörést szenvedett, mégis a pályán maradt egy ideig, bizonyítva legendás szívósságát.
Négy év alatt 18 meccsen szerepelt az olasz válogatottban, egyetlen gólját egy Csehszlovákia elleni Európa-kupa-mérkőzésen jegyezte.
Edzőként is kipróbálta magát
Visszavonulása után is Olaszországban maradt, és ott kezdett el edzősködni. Monti trénerként ugyanolyan kőkemény és megalkuvást nem tűrő próbált lenni, mint amilyen a pályán volt. Nem tűrte a lazaságot és jelentős hangsúlyt fektetett a fizikai felkészültségre. A Juventus legendájaként kezdetben a Triestina edzője volt, majd az 1941–1942-es szezonban Olasz Kupát nyert a Juventusszal, később még a Varese és az Atalanta kispadján tevékenykedett.
A második világháború után Monti úgy döntött, visszatér szülőhazájába. Argentínában egykori első csapata, a Huracán trénereként is dolgozott, majd egy rövidebb időre még egyszer visszatért a taljánokhoz, hogy a Pisát irányítsa. Edzőként azonban messze nem ért el olyan sikereket, mint játékosként, így a kezdeti próbálkozások után civil életet élt.
1983-ban az argentin főváros Escobar Partido nevű negyedében hunyt el, 82 évesen.
Borítókép: storiedicalcio.altervista.org
Ha első kézből szeretnél értesülni a legfrissebb futballhírekről, látogass el a Goal.com Magyarország weboldalára, ahol rengeteg exkluzív tartalom vár rád!