„Két szerepből nem lehet kiesni: hogy kommentátor vagy, és hogy magyar” – interjú Hajdú B. Istvánnal

– Tudod, hányadik helyszíni Európa-bajnokságod lesz az idei?

– Csak a negyedik, ezt azért nem nehéz számontartani. 2000-ben jártam az első Európa-bajnokságomon, aztán sokáig nem, mert nem a jogtulajdonos televíziónál dolgoztam. Nem hazabeszélve, de színvonalát tekintve talán mind közül a belga–holland rendezésű torna volt a legjobb. Ebben azért közrejátszott, hogy kevesebb, csak 16 csapat vett részt, de nem nagyon emlékszem igazán gyenge meccsre. A kiesők is, mint például a szlovénok, játszottak egy 3–3-at a jugoszlávok ellen, de az ugyancsak a csoportkör után búcsúzó remek csehek is megverték 2–0-ra a dánokat. 16 évvel később, 2016-ban közvetíthettem ismét kontinensviadalról.

– Az viszont annál nagyobb élmény lehetett…

– Persze. Az azt megelőző Európa-bajnokságunkról, az 1972-es belgiumi tornáról nincs élményem, mert két és fél éves voltam, az összes többihez az az emlék fűzött, hogy nézem, de nem vagyunk ott. És egész más, ha ott vagy te is, mármint a válogatottad, még akkor is, ha nagyon kikapsz. Ha meg nyersz, az egyenesen csodás. Olykor kevésen múlik: ha az osztrákok ellen Alaba a második percben nem a kapufát találja telibe, nem mondom, hogy második Irapuato jön, de lehet, egészen másként alakul a torna. Ugyanakkor döntetlen és döntetlen között is lehet óriási különbség. A legutóbbi torna müncheni 2–2-je az egyik legfájóbb élményem, hat percet plusz a ráadást kellett volna kibírni ahhoz, hogy a Wembley-ben az angolok ellen nyolcaddöntőt vívjunk. Előttem van Leon Goretzka lövése, ahogy mindenki vetődik, Schäfer, Fiola, Gulácsi, mégis bemegy. Emblematikus képpé vált, ahogy Schäfer Andris Marco Rossi vállán sír. És ott van ugye a portugálok elleni 3–3, az örömfoci a továbbjutás tudatában, amikor a portugálok a végén nem mertek támadni, nehogy kapjanak egyet, és azzal búcsúzzanak. A belgáktól meg kaptunk négyet, mégis úgy fogadták itthon az együttest, mintha Eb-t nyert volna.

– Említetted a magyar–osztrákot. Másképp készül az ember egy ilyen összecsapásra, amikor 44 év után játszunk Eb-meccset? És persze, más lelkiállapotban kommentál, mint máskor?

– Tudtuk, mennyire fontos meccs, és hogy ez lesz az, amit hosszú idő után a legtöbben néznek idehaza. A nehézség abból fakad, hogy miután több meccset is közvetítesz a tornán, egyikről utazol a másikra, nem vagy eleget a csapattal. Épp az osztrákok ellen mondjuk valamivel előbb a helyszínen lehettem, és a megsérülő Lovrencsiccsel tudtam kicsit beszélgetni, de a kollégáimtól szereztem be az érdemi infókat. Ezúttal más lesz, már egy nappal a svájciak elleni mérkőzés előtt Kölnben leszek. Az osztrákok elleni meccsre amúgy nehezen keveredtünk oda, ömlött az eső, sok minden elvonhatta volna a figyelmet, ebből azonban semmit sem érzékelhet a néző.

Vannak aztán az embernek megérzései, én például kiszámoltam, Szalai Ádám hány napja nem lőtt akkor már gólt válogatott mezben, mert azt gondoltam, előbb-utóbb csak fog. Megrúgta, bemondhattam, hogy „550 nap után be lehet azt piszkálni”. De bármennyire is szorítasz a tieidnek, nem lehetsz szurkoló. Egy drukker úgy örül, ahogy akar, te kommentátorként nem. Mindig egy kicsit felülről nézed az eseményeket, még ha elvárás is, hogy szurkolj a csapatnak. Egy játékvezetői hibánál mégsem mondhatod, hogy csal a bíró, pláne, hogy a kommentátornak még mindig véleményformáló ereje van. Ezzel együtt két szerepből nem lehet kiesni: hogy kommentátor vagy, és hogy magyar.

De a fejbeszélős mikrofon eleve kontroll. Mindezeken túl egy akkora meccsnek, mint volt a magyar–osztrák vagy a magyar–izlandi, van hazai hatása is, amit kint nem érzékelsz. Hogy táncol a Margitsziget, vonul a körút, és öt évvel később ennek tükrében el tudod képzelni, milyen hatása lehet egy portugálok vagy franciák elleni győzelemnek. Nem nyertünk, de az utóbbiak elleni iksz is elképesztő érzelemkitöréssel bírt.

– Annál is inkább lehetett az előző két torna elementáris erejű, mert az emberek az 1990-es, a 2000-es években már-már beletörődtek abba, magyar részvétel nélkül zajlanak a világesemények, és te sem nagyon remélhetted, hogy nagy tornáról magyar gólt közvetítesz.

– Az 1991-ben kezdődő riporteri pályafutásom első 25 évének nagy magyar futballsikere az volt, hogy kijutottunk az atlantai olimpiára, és ott Madar Csaba gólt fejelt az amúgy világklasszisokból álló braziloknak, illetve Koplárovics Béla betalált a Manchester United ellen. Ezek számítottak a valószínűtlen sikereknek, és persze ezek is csak részsikereknek bizonyultak, amúgy rendre maradt a számolgatás, hogy ha ez elveri azt, mi meg esetleg legyőzzük amazt, kijuthatunk, de sosem sikerült. De én is csak külső szemlélőjük voltam, mert válogatott meccset sokáig nem közvetítettem, minthogy nem az MTVA-nál dolgoztam.

– De legbelül lemondtál már arról, hogy valaha magyar gólnak örülhetsz Eb-n vagy vébén?

– Nem, mert onnantól fogva, hogy 24 csapatosra bővítették az Eb-létszámot, ami annyit tesz, hogy durván Európa fele kijut a tornára, nem tudtam elképzelni, hogy előbb-utóbb ne sikerüljön. És mindjárt az elsőre kvalifikáltuk is magunkat. Lehetett volna pótselejtező nélkül, ha a törökök egy meccsvégi góllal nem győzik le Izlandot, de mennyivel jobb volt így, a norvégok elleni kettős győzelem katarzisával kijutni! A következő lépcsőfok lenne a vb-szereplés, az az abszolút álom. Nézői és kommentátori generációk nőttek fel úgy, hogy nem tudják, milyen a magyar válogatottat világbajnokságon látni. Az viszont lassan természetes, hogy az Eb-n ott vagyunk.

– Világbajnokságon magyar meccset kommentálni ugyanakkora álmod, mint egy válogatott labdarúgónak oda eljutni?

– Szerintem igen. Mert az lehet, hogy a BL-győztes legyőzné a világbajnokot, hogy a klubfutball a válogatottbelinél is minőségibb, de érzelmileg mindenkit a válogatott érint meg leginkább. Nekünk azért nehezebb a világbajnokságokról való hiányunkat feldolgozni, mert 1986-ig majdnem mindig kijutottunk, vagyis egyetlen más ország futballja sem zuhant akkorát, mint miénk. Ha nekem valaki 1986-ban azt mondja, 2026-ig egyetlen világbajnokságon sem szerepelünk, azt nem hogy nem hiszem el, teljes képtelenségnek tartom.

– No de a válogatott a hosszú mélyrepülés után egy ideje már emelkedik, az Eb-k állandó résztvevője. Téged, a riportert másként kezelnek – akár a kollégák, akár az UEFA, akár a résztvevő csapatok képviselői – így, hogy az egyik főszereplőt képviseled?

– Mit szépítsük, a magyar kommentátor, ha nincs magyar csapat vagy játékos egy eseményen, nem érdekes. Ha Szabics a BL-ben gólt rúg a Manchester Unitednek, mindjárt azzá válik. A magyar–belga előtt az egyik ország szakkommentátora odajött hozzám, hogy úgy látja, Kleinheisler nem melegít, hogy fogunk így fölállni? Hirtelen érdekes lettél, tényező. Vagy amíg eleinte az volt a válogatott kapcsán a szenzáció, hogy egy 40 éves, mackóalsós ember áll a kapujában, azután, hogy majdnem kiejtettük a portugálokat, mindenki más is azzá vált a csapatból. Az is számít persze, mennyire beazonosítható egy nemzet. Gerát az angol újságírók ismerték, az olaszok már nem annyira. A sztárok szintjén még mindig nem vagyunk jelen. Amíg Walesnek volt egy Ryan Giggse, az ukránoknak Andrij Sevcsenkója, nekünk senki, talán ez is változik immár a liverpooli csillagunkkal.

– Mit szeretsz a leginkább a mai magyar válogatottban?

– Az érzést, amit megad nekem: hogy egyetlen meccsen sem vagyunk immár esélytelenek. Lehet, hogy a németek három ponttal a tarsolyban veselkedhetnek majd neki a mieink elleni találkozónak, úgy, hogy a Rossi-csapatnak nem lesz egy sem, mégsem lehet senki biztos abban, hogy a németek győznek. Lehet, hogy nem jutunk tovább, mert a német és a svájci válogatott papíron mégiscsak erősebb, a skót meg ugyanúgy azt gondolhatja, hogy jobb nálunk, ahogy mi gondoljuk azt magunkról, de senki nem jön majd le szégyenérzettel a pályáról. És azért ne feledjük, olyan válogatottakkal versenyzünk, amelyeknek minőségibb az állománya. Elvégre hány játékosunk férne be a német keretbe? Olyan sok azért nem. Ebben a csoportban szerintem egyetlen meglepetéseredmény születhet, ha Németország kiesik. Egyetlen más kimenetel sem keltene szenzációt. Ugyanannyira benne van a pakliban, hogy negyedikek leszünk, mint az, hogy elsők. Jó, utóbbira valamivel kisebb a sansz.

– Bárkivel a csapatból van privát kapcsolatod?

– Nem nagyon. Akkor volt inkább, amikor nagyjából egykorúak voltunk, vagy én egy kicsit idősebb. Azáltal pedig, hogy a kommentátor a csapat közelébe sem mehet, eleve kevésbé alakulhat ki szorosabb viszony. Bármennyire is elismerem mondjuk Kerkez Milos tudását, a világon semmilyen kapcsolatom nincs vele, magyar bajnokin nem láttam játszani. Ha történetesen egy repülőn utazunk, jól elbeszélgetek a csapat bármely tagjával, de nincs haverom köztük, és nem is kell, hogy legyen.

– A sportriporter élete nyilvánvalóan folyamatos készülés, de mennyit kell effektíve egy nagy meccsre? Mennyit készültél anno a magyar–osztrákra?

– Az egy speciális helyzet volt, mert azzal a mérkőzéssel tértünk vissza az Eb-re. A két ország válogatottjának közös múltja persze olyan, hogy ha 15 percre félbeszakad a meccs, is tudsz miről beszélni. A nagy meccsekre azért könnyebb készülni. Az idei Eb-n nekem a magyar–svájci lesz az első találkozóm, de nem készülhetek csak arra, mert másnap szlovén–dán a program, és akik majd azt nézik, elvárják tőlem, hogy képbe helyezzem őket. Fontos az önmérséklet is, mert ugyan sok mindent elmondanál abból, amit tudsz, elolvastál, aminek utánanéztél, annál nincs fontosabb, épp kinél van a labda. És persze el kell tudni kapni a meccs ritmusát.

– Mennyit tudsz általában elmondani abból, amit előre lejegyeztél?

– Változó. De a futballban az a szép, hogy egy csomó mindenre nem lehet előre felkészülni. A Rómeó és Júliában tudod, hogy a darab végén mindkét főszereplő meghal. Egy meccsen előfordulhat, hogy Lang Ádám gólt szerez, de az is, hogy luftot rúg, és azzal kikapunk. Ma már nem is mindent a riportertől várnak el: régen volt egy tízperces felvezetés, aztán hadd szóljon, ma olykor kétórás elemzéssel indul egy mérkőzés. A meccs hangulatát kell elsősorban visszaadni, és persze reagálni. Ha Peter Schmeichel ül előtted, és csettint egy magyar védésnél, azt meg kell tudni ügyesen osztani a nézővel.

– A poén, ami a te repertoárod igen fontos kelléke, nyilván a pillanat szüleménye, improvizatív, de olykor azért arra is készülsz?

– Olyan előfordul, hogy valakiről találsz valami érdekeset, amiről azt gondolod, csak te tudod, és igyekszel beleszőni a mondandódba. Máskor a pillanat dönt. De például egykor kitaláltam, ha Markus Babbel gólt lő, és megmászva őt megünneplik a társak, majd elmondom, hogy Babbel tornya, mert az milyen jól hangzik. Erre mi történt? Amikor gólt lőtt, eszembe sem jutott a jól kitalált poén, két perccel később meg nem mondhattam már el.

– Beleerőszakolni meg feltehetően nem szabad semmit, hogy ezt márpedig akkor is elmondom, alakuljon bárhogy is a meccs.

– Ha már 2016-ról sokat beszéltünk. Gondolkodtam azon, ha Németh Krisztián valamikor hátra adja a labdát Juhász Rolandnak, milyen jól hangzik, ha azt mondom „Németh Juhász”. Ehhez képest azt hiszem, nem is voltak egyszerre a pályán. Szóval az a lényeg, az adott pillanatban hogyan reagálsz.

– A hosszú évek alatt sok minden változott, ma már azért a nézők egy jelentős rétegének alaposabb a tudása, már csak a rengeteg hozzáférhető információ miatt is. Ez az évek alatt befolyásolta a közvetítéseidet? Kellett a felfogásodon változtatnod?

– Annyiban nehezíti a dolgot, hogy nagyon változó immár a nézők felkészültségi szintje. Egy vb-döntő eleve más, mert van, aki azt nézi meg egyedül négy év alatt, más meg Messi utóbbi 50 meccsének minden egyes másodpercét figyelemmel kísérte. Nekem viszont úgy kell közvetítenem, hogy az előbbi ne érezze kirekesztve magát, utóbbinak meg ne legyen unalmas. Az igény is változó, van, aki szereti, ha sztorizgat a kommentátor, másnak elemzés kell. És van még egy szegmens, hogy minden szurkoló azt hiszi, neki van igaza. „Rossi marha jó edző, de én azért jobb kezdőt raknék össze.”

– Azt mennyire szereted, ha egy meccsen a kommentátor mélyebb elemzésbe fog?

– Bár sokat változott a szerep, a kommentátornak alapvetően mégiscsak az a dolga, hogy megmondja, kinél van a labda. Meg hogy ne rontsa el a gólszerzőt. Ettől még bizonyos jelenségekre felhívhatja a figyelmet, sőt. Ha látod a stadionban, hogy a kapitány azt mutatja Negónak, menjen föl, azt beleszövöd a közvetítésbe. De olyanokba, hogy egy csapat hány méteren kezdi meg a letámadást, azért nem megyek bele, mert arra vannak megfelelő emberek a stúdióban, az ő szájukból ráadásul ez hitelesebb is.

Michael Laudrup mint szakkommentátor az egyik meccsen 15 percig meg sem szólalt, de akkor egy szöglet előtt megjegyezte, a rövdinél meg fogják csúsztatni a labdát. Abból lett a gól. Egy-egy megjegyzést persze a kommentátor is tehet. Ha van valakinek egy sárgája, és faultol még egyet, érdemes elmondani, lehet, hogy lekapja az edzője. És ha így tesz, mindjárt milyen okosnak tűnsz. De ha van háttérinfód, hogy valaki nem tökéletesen fitt, elmondhatod, „ne lepődjünk meg azon, ha a 60. percben lejön”.

– A saját értékítéleted szerint milyen kritériumoknak kell egy kommentátornak megfelelnie?

– Van, ami adottság, mint az orgánum. De alapvetés, hogy legyen felkészült, ne gondolja, hogy aranygól dönt, amikor kétszer 15 perces hosszabbítás következik. A játék követése a dolga, illetve a stadion hangulatának, az ott tapasztalható érzelmek átadása a feladata. Ugyancsak lényeges, hogy a kép és a hang szinkronban legyen, fél szemmel ezért mindig nézni kell a monitort.

– Ha hibázol, ami nem jellemző, azon ma már nyilván könnyen túllépsz. De eleinte megfogott? Vagy ahogy azt a kapusoknál tanítják, muszáj a potyán egyből túllépni, különben jön az újabb.

– Két részre bontanám. Az egyik a baki. „A második félidő 26. percében járunk”, mondja a kommentátor, miközben mindenki tudja, hogy az elsőben. Ilyen bárkivel előfordulhat, de fontos, hogy ha észreveszed, javítsd. Vannak aztán hibák, amik nagyon tudják bosszantani az embert. A pekingi olimpián rádiós voltam. Az volt a rend, hogy a műsorvezető búcsúzóul felsorolja az aznapi olimpiai bajnokokat. Már belekezdtem, amikor látom, hogy a Federer–Wawrinka kettős örömittasan felemeli a kezét. „És a legfrissebb győztesek, a Federer–Wawrinka páros”, mondom. Megyek vissza a szállodába, mit látok? Tart a páros döntő. Elfelejtettem ugyanis, hogy bár addig két nyert játszmára mentek a meccsek, a döntő háromra. Az örömük csak a második szett megnyerésének szólt. Annyira senki nem drukkolt azután annak, hogy megnyerjék, mint én. Megnyerték egyébként, de realizálni, hogy elrontottad, borzasztó érzés. És azért is bosszantó a hiba, mert van, aki akkor hall először, neki meg mondhatom, hogy milyen remekül közvetítettem az athéni pólódöntőt, azt fogja gondolni, miket beszél ez a Hajdú B.!

Kiemelt fotó: MTI/Cseke Csilla