Két trend is tartósnak bizonyul az NFL-ben

Előbbivel kapcsolatban azonban ne Lamar Jacksonra, a Baltimore Ravens karmesterére gondoljunk, aki futókat megszégyenítő yardmennyiséget (1206) termelt lábon a 2019-es idényben, amikor is kiérdemelte a legértékesebb játékos címet. Ilyen fizikális adottsággal soha nem fognak rendelkezni annyian, hogy kizárólag ilyen stílusú irányítókkal legyen tele az NFL. Ráadásul esetében a passzolási képesség korántsem annyira kiemelkedő. Sokkal inkább Aaron Rodgers, Russell Wilson teremtette meg a trendet, ennek folytatása Patrick Mahomes, vagy éppen legújabban Joe Burrow. Ezek a játékosok a liga krémjébe tartoznak passzolás tekintetében, de másod- vagy akár harmadszándékból futva is képesek gyors megiramodásra, ha már összeomlóban van a zseb.

Na, ez az a tulajdonság, amihez szükség van mobilitásra, amivel ma már rendelkeznie kell egy modern NFL-irányítónak.

Jackson és például a philadelphiai Jalen Hurts ennek a trendnek a különleges termékei a kiemelkedő atletikusságukkal, csakhogy náluk több esetben megfigyelhető, hogy direkt futójátékot hívnak rájuk, illetve passzjáték esetén is hamar feladják a légitámadás lehetőségét, mert jobban bíznak a lábukban, ezért megiramodnak. A fentebbi játékosok, noha a képességük megvan hozzá, mégis csak végszükség esetén vetemednek futásra. A liga jelenlegi legjobb irányítójának tartott Mahomes 66 futásból 381 yardot tett meg, azaz meccsenként mindössze három-négy alkalommal kényszerül futásra, mert elsősorban passzal akarja megoldani a szituációkat. Jackson és Hurts egyaránt 100 feletti futáskísérlettel rendelkezik, pedig mindketten meccseket hagytak ki.

Ami leginkább mutatja, hogy a mobilitás jelenleg alapelvárássá emelkedett, hogy Ben Roethlisbergernek, a Pittsburgh Steelers legendás irányítójának elsősorban ennek hiánya miatt kellett visszavonulnia 18 idény után. Ebben a szezonban jószerivel szoborként állt a zsebben akkor is, amikor az éppen teljesen összeomlott. A rendszerint tradicionális értékekhez ragaszkodó klub esetében különösen érdekes, hogy a vezetőedző, Mike Tomlin és a tulajdonos, Art Rooney II. is kijelentette, a mobilitás fontos szempont lesz az új karmester megtalálásában. Ez a trend megváltoztatja természetesen az egyetemről kijövő tehetségek értékelését és megítélését is. Ha Peyton Manning, minden idők egyik legjobbja ma lenne végzős, az elemzők komoly hátrányként említenék a mobilitás teljes hiányát, azaz nagy valószínűséggel nem lehetne első választott, mint ahogy 1998-ban volt. Az Indianapolis Colts és a Denver Broncos legendájának soha egyetlen szezonban sem volt 40-nél több futáskísérlete és 160 futott yardnál többje. Ez ma már jelentős hátrány lenne.

None

A mobilis, gyors futásokra képes irányítók megjelenésével párhuzamosan megjelentek az úgynevezett „option” játékok is, amelyek az egyetemi bajnokságban már régóta divatosak voltak. Ezek azonban az olyan különleges adottságokkal rendelkező irányítóknál működnek igazán, mint Jackson. Aki a játékindítás után a védelem olvasásával eldöntheti, hogy átadja a futónak a labdát, vagy magánál tartja, és ő iramodik meg. Ennek amolyan továbbfejlesztett változata a „run-pass option”, az RPO, amit viszont már minden irányítóval lehet működtetni. Mert ebben az esetben arról van szó, hogy az irányító a játékindítás után kezében a labdával fürkészi a védelem mozgását, s az alapján dönt arról, hogy átadja a futónak, vagy magánál tartja, de passzjátékra. Ezt ugyebár a mobilitás teljes hiánya ellenére Roethlisbergerrel is lehetett alkalmazni.

Minden option típusú játéknál az irányító „olvasása” a legfontosabb, hogy átlássa, a védelem éppen aktuális felállását melyik játékkal lehetne jobban megverni.

Az RPO néhány év alatt igen jelentős szeletet hasított a játékhívásokból, ma már talán egyetlen csapat sincs, amely egyáltalán ne alkalmazná. Ugyanis jó játékolvasással, azaz az irányító jó döntésével nagy sebeket lehet ejteni a védelmen, amely így ráadásul nem tudja előre, hogy futó- vagy passzjáték következik.

Az RPO növeli a lehetőségek tárházát, ráadásul a profi támadó stílushoz tökéletesen illeszthető és minden irányítóval alkalmazható, így nagy valószínűséggel megmarad a ligában. Az újítások többsége viszont el szokott halni, mert a kezdeti, váratlanságból fakadó sikerek után lecsökken a hatékonyságuk, ahogy a védelmek kiismerik az új elemeket. Majd ennek megfelelően szép lassan kivesznek a játékból az NFL-ben. Ilyen volt például a wildcat formáció, amely egy évre teljesen megbolondította az NFL-t. Tony Sparano meccsenként számos alkalommal wildcat-felállással lepte meg a ligát, miután 2008-ban kinevezték a Miami Dolphins vezetőedzőjének. Ez a játék arról szól, hogy nem az irányító kapja a labdát a centertől, hanem a futó, vagy akár az elkapó. Ebből aztán sokféle játék születhet. Lehet egyszerű futás, vagy akár egy trükkös passzjáték a futótól vagy elkapótól extrém esetben akár éppen az elkapóként felálló irányítónak.

A wildcat rendszeres alkalmazása olyannyira váratlan volt, hogy a floridaiak egy ízben szó szerint hülyét csináltak a korszak legnagyobb csapatából, a New England Patriots-ból és a minden idők legjobb vezetőedzőjének tartott Bill Belichickből. A 38–13-ra megnyert csoportrangadón a Hazafiak annyira nem tudták kezelni a váratlan felállást, hogy szó szerint ugyanazt a játékot kétszer is „megették”. A kezdeti sikereket meglovagolva aztán több csapat is megpróbálkozott vele abban az évben – nem is eredménytelenül. Hatott az újdonság varázsa, de nagyjából 10-12 fordulóig...

Ugyanis ahogy a védelmek koordinátorai megfelelően felkészítették az egységet a wildcatra, már nem jöttek össze nagy játékok belőle, azaz a hatékonyság azonnal visszaesett.

Ma már a wildcat csak egy jó trükkös játék, semmi több. Belichick még mindig a New England vezetőedzője és további három bajnoki gyűrűvel gazdagodott, míg a 2018-ban elhunyt Sparano bár az első évében rájátszásba vezette a Delfineket, utána nem tudta megismételni ezt a sikert, így 2011-ben elküldték...