„Kéthetente összeverekedtek az edzéseken, mert úgy léptek oda egymásnak” – interjú Garaba Imrével

– A vadászat az egyik szenvedélye, de honnan a rajongás?

– Vidéki srác vagyok, már gyerekkoromban is császkáltunk a környéken csúzlival lövöldözve a madarakra, halászgattunk, az izgalom, hogy lövök egy galambot, már akkor elfogott. A falumból nősültem, az apósom pedig vadászember volt, vele kezdtem el járni az erdőket. Ma már azért egyre ritkább időtöltésem.

– De mi olyan jó benne?

– A csend, a jó levegő, hogy kint a természetben teljesen kikapcsolsz, és csak nézed a vadat. Nem is a lövés a lényeg, számtalanszor előfordul, hogy csak bámulom a vadat, gyönyörködöm benne, és nem lövöm meg. Van, hogy egy szezonban három-négy vad kerül csak terítékre, mert megsajnálva őket inkább csak figyelek.

– Úgy tudom, az unokái meccsein is így tesz?

– Négy fiú unokám mindegyike sportol, egy kézilabdázó mellett hárman futballoznak. Sokszor megkérnek, vigyem el őket edzésre, amit szívesen teszek, hétvégente a meccseiken is kint vagyok, úgy kell sakkozni a beosztással.

– A futball ugyancsak megmaradt szenvedélyének?

– Hogyne. A mozgást annyira már nem kívánom, nem rohangálok a labda után, ami persze a korral is jár, valószínűleg elkényelmesedtem, ami nem jó. Azért, ha nyáron az unokákkal lemegyek focizni, beszállok közéjük. Olykor idegenekkel is vegyülünk, de nem olyan már, mint aktív koromban. Az unokák komolyan veszik, én lazázom.

– És amikor mások beszállnak önökhöz, felismerik?

– A nálam tíz-tizenöt évvel fiatalabbak még igen, olyankor elmondják az övéiknek, ki vagyok. A futball szeretete nem múlik el.

A Honvédot megkülönböztetett figyelemmel követem, a válogatottat is, a nemzetközi porondon szurkolok a Fradinak. Külföldről az angol bajnokságot és a Real Madridot nézem a legszívesebben.

– Miért pont az angolt?

– Az áll hozzám a legközelebb. Ott azért a kicsi is nekiesik a nagynak, és amíg csak bírják, odateszik magukat. Nagyon tetszik, hogy annyira ápolják a hagyományokat, megbecsülik a labdarúgókat, megtapsolják a sportszerű játékot, kifütyülik a sportszerűtlent.

– Lát köztük Garaba Imre-típusú védőt?

– Talán a korábbi manchesteri Roy Keane-t említhetem. Az tetszik, ahogy nekiesnek egymásnak, küzdenek, becsúsznak, hogy soha nem adják fel, hogy férfias a játék, és csak a kirívó szabálytalanságot fújják le.

– Játékoskorában ez volt a legnagyobb erénye? A küzdeni tudása, hogy soha nem adta fel?

– Igen, ezzel sikerült eljutnom a válogatottságig. Lehetett bárki ellenfélként a pályán, nem volt bennem félelem, mindig próbáltam a maximumot kihozni magamból. Bejött, mert minden szövetségi kapitány a csapatba tett.

– Négy unokája közül hányan örökölték ezt az attitűdöt?

– Mindegyik más egyéniség, én azt sulykolom, küzdj, soha ne add fel. Valamelyikük technikásabb, valaki agresszívabb, az egyikük könnyebben megsértődik, a másikuk lazább, azért az én keménységem egyikükben sincs meg. A csibészség igen, de hogy egy-egy kemény, határozott belépővel oldják meg a helyzeteket, az nem.

– Általánosságban megvan a mi gyerekeinkben a nemzetközi futballhoz szükséges keménység, határozottság?

– A legutóbbi ifi tornák tanulságai szerint nem nagyon tudjuk megszorongatni a nemzetközi elitet, szóval van miért dolgozni.

– Csakhogy miközben nem vagyunk híján tehetségeknek, ezek a talentumok tizenéves koruk végére többségükben elvesznek. Mit gondol, miért?

– Nem tudom. Nehéz megmagyarázni, mi hiányzik ahhoz, hogy extrát nyújtó játékosaink legyenek.

De az elmúlt harminc-negyven évből hiányzott a világklasszis, miközben a csehek, a bolgárok, az osztrákok, és folytathatnám a sort, is felvonultattak legalább néhányat. Mi a top három ligában huzamosabb ideig nagy játékossal nem voltunk jelen.

– Van magyarázat?

– Biztos van, én nem tudom, mi. Lehet, másképp kéne dolgozni, lehet, többet. Nem komolyan azt szoktam mondani, cseréljük le az újszülötteket, a mieink nőjenek fel ott, a kintiek nálunk, és meglátjuk, mi az eredmény.

– A mieinkből lennének klasszisok.

– Ezt nem tudhatjuk. Ma már az infrastruktúra és az orvosi háttér is adott ahhoz, hogy legyenek klasszisaink, mégsem jön ki egy sem. De amit említettem, hogy a szomszédos országokkal szemben mi az elmúlt három-négy évtizedből nem tudunk felsorolni csúcskategóriásat, az edzőkre is igaz.

– Ha a mérleg egyik serpenyőjébe tesszük a tehetséget, a másikba a szorgalmat és az elszántságot, hova billen el?

– Az elszántság, illetve a motiváció felé. Valódi tehetségből van kevesebb, munkásból több. Az előbbi ritkábban is jut el a nemzetközi szintig, a melós inkább. Azért is, mert abból többre van szükség, a meccseken a hajtás, a bruszt folyamatos, az extrákra jellemző villanás ritkább. Az is kell persze, mert eldönti a meccseket. Amikor mi gyerekként foci előtt csapatot választottunk, inkább a pengéket hagytuk a végére, mert a melóssal lehetett építkezni.

– A válogatott kiváló szereplése is a Telkiben honos munka és tudatosság eredménye, meglepték a Rossi-fiúk?

– Igen. A kapitány remek érzékkel válogatja ki a játékosokat, ugyancsak nagy előny, hogy többségükben a légiósaink játszanak, ők azért kint más impulzusokat kapnak, más futballhoz szoktak.

Klassz, hogy kint vagyunk az Eb-ken, és az is hatalmas fegyvertény, hogy az NL-ben megelőztünk két topválogatottat, már csak azért is, mert európai mércével középszintűnek számító játékosokkal viszünk véghez nagy dolgokat, de milyen jó lenne világbajnokságon is részt venni, a világeseményeken a nyolcad- vagy negyeddöntőt megélni.

Amikor anno kijutottunk a nyolcvankettes és a nyolcvanhatos vébére, megbolondult az ország, de valahogy mi mindig belelépünk egy gödörbe, és orra bukunk.

– A mexikói nagy esés lett…

– Valóban. Nyolcvankettőt nem kell megmagyarázni, ötven százalékos teljesítményt nyújtottunk, a szovjetek elleni kudarcot viszont azóta sem tudjuk megemészteni, és az okokkal sem vagyunk tisztában. Én sem tudom, mi történt, kár most azon elmélkedni, tettek-e ott velünk valamit, bár lehet, valaki tudja.

– Egy évvel a vb után mindenesetre légiósnak állhatott, a Rennes-ben és a Charleroi-ban is megmutathatta magát. Nagy Antal mesélte nekünk, külföldre kerülve egész más világba csöppent, a szocialista típusú futball után, ahol betonon futottak Cooper-tesztet, a francia profizmus elég nagy változást jelentett.

– Teljesen másképp dolgoztak az edzéseken, legalábbis egészen más intenzitással. Ott is futottunk erdőben, csak más tempóban. Egész más volt a versenyszellem. Mindig volt mögötted valaki, aki arra várt, hogy bekerüljön a helyedre, és ezért mindent meg is tett. Ahogy már említettem, nem féltem senkitől, de kint, pedig a francia másodosztályba igazoltam, meg kellett gondolnom, hogy hogyan megyek bele egy párharcba. Hamar rá kellett jönnöm, még tőlem is más hozzáállás kell.

– Mert aki itthon a legkeményebbnek számított, kint csak átlagosnak?

– Ott az természetes volt. Kéthetente összeverekedtek az edzéseken, mert úgy léptek oda egymásnak. A súlyzóteremben eleinte megmozdítani alig tudtam a lábammal azt, amit ők vígan kinyomtak. És ez a másodosztály volt. El voltunk kényeztetve? Vagy el vagyunk még mindig? Nem tudom.

A Rennes-nel a kupában összesorsoltak minket a menő Marseille-jel, de a mi másodosztályú játékosaink úgy mentek bele a párharcba, hogy kiütjük őket. Azután sem csüggedtek, miután kikaptunk idegenben. Majd otthon ledolgozzuk a hátrányt, mondták. Nem sikerült, de az nem lehetett opció, hogy nem sikerül.

– Erről a fajta önbizalomról is beszélt Nagy Antal. Össze sem lehetett hasonlítani az övékét a miénkkel?

– Mindegyiküknek volt jócskán, amit táplálhat, ha mindig negyven-, hatvanezer ember előtt játszol. Minket négy-ötezren néztek. Oké, a kettős rangadókon ötvenezren, de azt nem hetente vívtunk. Ha valaki hozzászokik ehhez az atmoszférához, annak ez természetessé válik – a Bayern miért tojjon be nyolcvanezer katalántól?

Meg persze mi mindig kicsit jobban is tiszteltük az ellenfelet, mert tudtuk róluk, kicsodák, ők viszont nem ismertek minket. Szerettem mezt cserélni, a nagynevű ellenfelem csak úgy lazán odahajította, hogy a tiéd, az nem nagyon érdekelte, az enyémet megkapja-e. Tűnhet nagyképűségnek, de ők egyszerűen csak ezt szokták meg.

– A franciaországi és belgiumi tapasztalatokkal felvértezve a hazatérés után nem sokkal belevágott az edzősködésbe, és azt lehetett gondolni, a tréneri pálya jelenti majd önnek a jövőt, túl sokáig mégsem művelte a szakmát. Miért nem?

– Megpróbáltam a külföldi tapasztalatokat beépíteni az edzésekbe, a kinti követelményrendszert meghonosítani, nem sikerült. Felütötte a fejét a magyar betegség, a panaszkodás a főnöknek és egyebek, úgyhogy nem erőltettem az edzői munkát. Nehezen viseltem, hogy a szakosztály-igazgatótól függök, illetve attól, hogy a kapufáról befelé vagy kifelé pattan a labda. Ha az ellenfél labdája befelé pattant, és kikaptunk, rossz edző voltam, ment az anyázás, ha kifelé, mindjárt jó. A civil életben a saját döntésemen múlik minden, az edzőé kiszolgáltatott helyzet. Azt nehezen tudtam például magamban rendezni, hogy valaki hibázik, és engem küldenek el. Attól mondjuk ma is irtózom, ha azt olvasom, „kirúgták” az edzőt, mert ez annyira sértő és megalázó rá nézve. Nem lehetne valamivel elegánsabban fogalmazni? Ha nem is mindig a „közös megegyezést” használni, legalább azt, hogy „elbocsátották” vagy „elküldték”. Szerintem sokkal kevésbé sértő.

– Csakhogy a kilencvenes évek elején a nyolcvanas évek végi profizmust megtapasztaló generációnak kellett volna irányt szabnia a magyar futballban, nem? Ez egy elszalasztott esély volt?

– Az volt pedig a terv. Hogy azokat, akik kint tapasztalatot szereznek, beépítik a honi szakmai vezetésbe, az edzői garnitúrába, de nem sok olyan ex-futballista jut az eszembe, akinek ezt a rákövetkező tíz-tizenöt évben sikerült megvalósítania. Lehet, az idősebb vezetők féltették a pozícióikat meg az itthoni kollégáikat. Lehet, féltek a mi koroszályunktól. Nem nagyon tudom az okokat, kevesen kapták meg mindenesetre a lehetőséget. Hogy elszalasztott esély lett volna? Ha a világbajnoki döntőket veszem, vagy a többi világbajnokság egyéb kulcsmeccseit, mi mindig, minden esélyt elszalasztottunk. Ilyen a futballtörténelmünk.

Kiemelt kép: honvedfc.hu