Ki vágja el a Chelsea gordiuszi csomóját?

Kevéssel azután, hogy Vlagyimir Putyin elindította az emberiség elleni bűncselekmény-sorozatot, az Egyesült Királyság befagyasztotta hét orosz oligarcha vagyonát, őket különböző szankciókkal sújtotta – köztük a földkerekség talán leghíresebb orosz milliárdosát, Roman Abramovicsot is. A Chelsea FC tulajdonosa akkor már árulta legnevesebb portékáját, a londoni futballklubot, a brit kormány kivette azonban a kezéből az akvizíciót. A kérdések azóta is sorjáznak. Ki kaparintja meg a Chelsea-t? Mennyiért, illetve egy annál is izgalmasabb kérdést feszegetve: mi lesz az átutalt milliárdok sorsa? Kinek a számláján landol az irdatlan összeg? A szurkolókat persze az az egyelőre ugyancsak megfejthetetlen sportszakmai kérdés foglalkoztatja a leginkább: lehet-e ugyanolyan sikeres a Chelsea a poszt-Abramovics-érában is?

Az utóbbival kezdve: nehezen. Merthogy miközben a Stamford Bridge-en, illetve a cobhami edző- és akadémiai központban zajló munkát csak szuperlatívuszokban lehet méltatni, az angliai, illetve európai serlegek begyűjtéséhez rendre szükség volt arra, hogy Abramovics mélyen a zsebébe nyúljon, és kipótolja néhány tízmillióval a tervezett büdzsét.

Hol egy Romelu Lukaku kellett még a már meglévő – Hakim Zijes, Timo Werner, Christian Pulisic, Kai Havertz alkotta –, több mint 200 millió fontért begyűjtött támadósor teljessé tételére, hol egy Fernando Torres akkor csillagászatinak számító 50 millió fontért – hogy egyfelől erősödjünk, másfelől a liverpooli riválist is gyengítsük –, de nem jelentett problémát Williant elcsaklizni a Chelsea-nek a Spurs orra elől 30 millió fontért úgy, hogy előtte nem sokkal hasonlóan magas summáért megszerezte már Eden Hazard-t, illetve Juan Matát.

A világért sem kell persze emiatt szégyenkeznie a Chelsea-nek, az említett üzletek felidézése mögött nem a szemrehányás szándéka húzódik, pusztán a helyzet érzékeltetése. A 19 évet felölelő Abramovics-időszakban a pénz sosem számított, ha valami vagy valaki kellett, meglett, nagyjából így terebélyesedett kb. másfél milliárd fontnyivá a kölcsön, amit az orosz tulaj készségesen folyósított (és amiről még a vagyonbefagyasztás előtt elmondta, nem fogja soha visszakövetelni, ahogy a klubeladásból remélt hárommilliárd fontnyi bevételt sem magának akarja, hanem inkább Ukrajna újjáépítésére, a rászorulók megsegítésére szánja).

Mármost ha valamelyik amerikai tulajdonos szerzi meg a fővárosiakat – és más jelölt nincs már –, jön az amerikai modell, ami mondjuk a Liverpoolnál és a Manchester Unitednél hosszú évek óta sikeresen, illetve kevésbé sikeresen működik, s amelynek mégiscsak az az esszenciája, hogy annyit költhetsz, amennyit megkeresel. Az sem kevés, de nincs többé Abramovics-féle kiegészítés, amikor 100 millióért leakasztok még egy csatárt, mert nem olyan a pöpec a helyzetkihasználás. Ebben a típusú klubműködtetésben a legeslegfontosabb kérdés, elég erős-e a szakmai vonal, magyarán a jól prosperáló játékoskiválasztás és sportigazgatás mellett megtalálod-e a klasszis trénert. Miután a Liverpoolnak sikerült, megnyert mindent (vagy legalábbis a két legfontosabbat, a Bajnokok Ligáját és a Premier League-et). A United 2013 óta keresi megfelelő edzőjét (miközben a szakmai vezér megtalálására még csak próbálkozást sem nagyon tett), nem is jutott a BL- vagy PL-diadal közelébe sem.

Mármost a Chelsea erénye, hogy az elmúlt majd 20 évben a szakmaiságot a habzsi-dőzsi ellenére is kulcsfontosságúnak tartotta, országszerte a klubban folyt és folyik az egyik legjobb nevelőmunka. Ennek eredményeként az Angliában nagy presztízsűnek számító ifjúsági FA-kupát 2010 és 2018 között a kilenc kiírásból hétszer (!) a Chelsea nyerte, valamint ugyancsak ennek eredményeként kerültek ki a neveldéből olyan klasszisok, mint Mason Mount, Reece James, Callum Hudson-Odoi, Conor Gallagher, Tammy Abraham, vált nagyszerű labdarúgóvá Trevoh Chalobah, Ruben Loftus-Cheek vagy Fikayo Tomori, és tör nemzetközi babérokra immár máshol futballozva Marc Guéhi, Tariq Lamptey, Tino Livramento. (Tényleg csak zárójelben, ha a Chalobah, Guéhi, Tomori – James, Gallagher, Loftus-Cheek, Lamptey – Hudson-Odoi, Abraham, Mount mezőnysorral, azaz csupa saját neveléssel állna fel, ugyancsak simán harcban lenne a BL-helyekért.)

Tehetségnek márpedig továbbra is se szeri, se száma Cobhamben, amíg pedig valódi toptréner, Thomas Tuchel ül az első csapat kispadján, a siker is mondhatni garantált. De ha egy nap nem talál rá a megfelelő menedzserre a klub? Meddig kereste a Liverpool? Mióta keresi a United?

No de más kérdéseket is felvet ugyebár a kurrens helyzet Nyugat-Londonban, elsősorban azt, kinek a kezébe kerül az 1905-ben alapított, hatszoros bajnok egyesület? Az akvizíciót még Abramovics megbízásából az amerikai befektetési vállalat, a Raine Group vezényli le, ez a cég szűkítette a múlt héten négyfősre a vevőjelöltek listáját.

Kiesett a rostán a Saudi Media Group, amely kétmilliárd fontos vételi ajánlattal jelentkezett, és 200 milliót azonnal átutalt volna a szezon zökkenőmentes befejezésre, de ugyancsak elszállt a multimilliomos brit ingatlanfejlesztő, Nick Candy is.

Négyen maradtak. Az egyik konzorciumot – amelynek a Crystal Palace amerikai (rész)tulajdonospárosa, David Blitzer és Josh Harris is tagja (a Palace-részvényeket postafordultával el is kellene adniuk, ha őket jelölnék ki győztesnek) – a British Airways korábbi elnöke, a Chelsea-drukker Sir Martin Broughton vezeti, amelynek tagja még a Nemzetközi Atlétikai Szövetség (World Athletics) angol elnöke, Sebastian Coe is.

Egy másik társulás vezető arca a Los Angeles-i sportfranchise-okban utazó Todd Boehly (a Lakersnek, a Dodgersnek és a női kosárcsapatnak, a Sparksnak is résztulajdonosa), valamint a svájci milliárdos Hansjörg Wyss. A 86 éves Wyss cége orvosi műszereket gyárt, ő maga több száz millió dollárt adományozott már környezetvédelmi célokra.

Bennmaradt a kalapban a Chicago Cubs baseballcsapatát birtokló Ricketts család is, amelynek fejét, az „ősatya” Joe Rickettset egy három évvel ezelőtti, muszlimellenes megszólalása miatt a Chelsea szurkolói közössége is élesen bírálta. A család persze gyorsan kiállt egy kommünikével, amelyben jelezte, a rasszizmus, az iszlámellenesség, a gyűlölet minden formáját élesen elutasítja. Mellettük szólna viszont, hogy a Cubs stadionját és környezetét mintegy 750 millió fontnak megfelelő dollárért sikerült felújítaniuk, a Chelsea kapcsán márpedig égető kérdés a Stamford Bridge, amelyet már csak a bevételek növelése miatt is lényeges volna kibővíteni, esetleg újjáépíteni, bár elhelyezkedése némileg bonyolítja az ügyet.

A negyedik még állva maradt versenyző Stephen Pagliuca (a képen): a 67 éves bizniszman a Boston Celtics résztulajdonosa, 55 százalékban birtokolja továbbá az olasz élvonalbeli Atalanta részvényeit.

A Raine Group április végéig igyekszik megnevezni az ideálisnak vélt vásárlót, a nevet és az ajánlatot a brit kormány, valamint a Premier League elé terjeszti. Hogy aztán kik döntenek, és a bevétel hova kerül (könnyen lehet, hogy Ukrajnát segítő jótékonysági szervezetekhez), egyelőre talány, egyes hírek szerint a jövőbeni tulajdonos kiválasztásban minden ellene irányuló retorzió ellenére Abramovicsnak is van szava.

Az is kérdés persze, miért gondolta úgy a brit kormány, hogy a Chelsea drukkereit kell büntetnie Kreml-barát tulajdonosa miatt, mert ha nem is ez volt a szándék, ez lett a döntés következménye. A vagyonbefagyasztás után arról is határoztak ugyanis, hogy a klub nem adhat el jegyeket a meccseire, csak a bérletesek látogathatják a találkozókat, amit a múlt héten annyiban módosítottak, hogy a kupameccsekre (vagyis a BL-negyeddöntőre és az FA-kupa elődöntőjére), valamint a női mérkőzésekre mégiscsak eladhat belépőket, a vendégszurkolók pedig a Premier League-találkozókra is vásárolhatnak tiketteket (a bevételt a PL kapja). Az eredeti szándék egyértelmű volt persze: az angolok nem akarták, hogy Abramovics bármilyen plusz bevételre tegyen szert, ami rendben is volna, azzal viszont, hogy a bajnokikon továbbra is csak a bérletesek vehetnek részt hazai oldalról, a szurkolókat büntetik.

A kényes ügyet simán megoldhatná úgy a kormány, hogy a napijegyek értékesítéséből befolyt összeget egyből lefoglalja, és küldi tovább az ukrajnai rászorulóknak.

Szintén elgondolkodtató volt, amikor a Chelsea elöljárói közölték, napról napra élünk, de hogy legyen miből a mintegy 800 fős alkalmazotti gárdát, valamint a szakmai stáb és a játékoskeret tagjait kifizetni, a brit kormány jóváhagyásával Abramovics a klubot birtokló cége, a Fordstam Ltd. átutalhatott 30 millió fontot (13 milliárd forintot). Csakhogy a hírek szerint a Chelsea havi bértáblája 28 millió fontot kóstál, persze azt már korábban megígérte a brit kormány, a fizetésekre ezután is futja majd.

Abramovics 2003-ban vette meg ugyebár a Chelsea-t 140 millió fontért (a klub két-három milliárdért vált hamarosan gazdát…), a londoniakkal (és részben piszkos pénzével) soha nem látott sikereket aratott, nem csoda hát, hogy a szurkolók továbbra is becsben tartják. Nevét legalábbis a háború kitörése után is skandálták a Chelsea fanatikusai, és a kialakult helyzetért sem őt tartják elsősorban felelősnek.

Erre kérdezett rá legalábbis felmérésében a The Athletic sportoldal, s a több ezer válaszadó 14 százaléka gondolta csak úgy, Abramovics miatt került pácba a klub. 55 százalékuk Putyint okolja, 27 százalékuk az Egyesült Királyság kormányát. Ugyancsak érdekes, hogy 77 százalékuk egyáltalán nem örül annak, hogy a kormány is részt vesz az eladásban, 69 százalékuk pedig egyáltalán nem biztos abban, hogy a megfelelő jelölt veszi meg végül a klubot. És ami talán a legsokatmondóbb: az Athletic-olvasók 48 százaléka úgy véli, a Putyin-barátság, a kedvezményezettség, a gonosz hatalom kiszolgálása ellenére is Abramovicsnak kellene a Chelsea tulajdonosának maradnia.

Egy biztos, nem marad az. Hogy ki követi, és hogy milyen idők jönnek utána, az annál talányosabb.