„Kikaptunk. Már megint” – foci a meséinkben Frakktól Bogyón át Brúnóig

„Ma kezdődik a foci-világbajnokság – kapcsolta be apa a tévét. De az online csatorna sehogy sem akart betölteni. A képernyőn egyre csak forgott a karika, jelezve, hogy tölti az adást, ám a kép nem jelent meg. Apa egyre dühösebb lett.”

Bartos Erika Brúnó Budapesten-sorozatának Pest fényei című kötetében kezdődik így az egyik fejezet, vázolva az ősi közép- és kelet-európai létélményt: az olimpiák és a futball-vb-k alatt megy tönkre a tévé. Brúnóék hiába mennek át Orsiékhoz, ott is csak a bosszantó karikát lehet bámulni, pedig Doma bácsi mindent megpróbál, még a mobilinternetet is csatlakoztatja. Végül egészen Miklós bácsiékig kell autózni, ahol a félidejénél jár az orosz–szaúdi meccs, még szerencse, hogy a második félidő is bőven tartogat gólokat.

Nem tudjuk, a 2018-as világbajnokságról miért éppen ez a meccs vált ki ekkora érdeklődést a családban – talán a régi reflexek miatt –, de azt biztos, hogy Bartos Erika ezeken az oldalakon is zseniálisan tanít. Brúnó kérdésére („Kik játszanak még a világbajnokságon?”) Miklós bácsi előveszi a sportújságot, és megismerhetjük a 32 nemzet zászlaját. E sorok írójának óvodás korú gyermekei is odavannak ezért az oldalért.

A labdarúgás elmaradhatatlan része a szerző egy másik híres mesesorozatának, a Bogyó és Babócának is, hiszen a Foglalkoztatókönyvben focimeccset tartanak az óvodában. Mondjuk érdekes meccs, ahol „Gömbi, a virágbogár a csapatkapitány, a kis szúbogár a kapus, a hangyafiúk a csapattagok”, de sehol az ellenfél. A kiscsoportban ez persze még elmegy, fontosabb, hogy a nagycsoportosokkal való civakodásban – kik játszanak az egyetlen labdával(?) – az óvó néni és a lányok, Babóca és Ugri raknak rendet. De még ennél is fontosabb, hogy miután helyreáll a béke, és egy új fiúval egy új labda is érkezik, a kicsik és a nagyok néha megint egymás ellen fociznak, ilyenkor pedig inkább nem számolják a gólokat.

A sportág visszatérő téma e mesehősöknél, valószínűleg jóval ismertebb a „Focimeccs”, amelynél Frici ámokfutásánál és sérülésénél kiderül, mekkora bajt okozhat egy vajszívű bíró, és hogyan fordulhat jóra minden, ha egy gyerek gipszet kap a kezére:

Bartos Erika példaképe, Marék Veronika sem hagyta ki az ovis focit a még kisebbeknek való Boribon-sorozatból, bár a hároméves Boribon még ott sem tart, ahol Gömbiék. Más szempontból viszont eljut arra a szintre, ahová néha az egész ország, amikor kijelenti: focizni könnyű, csak rugdosni kell.

Jönnek az első kudarcélmények és az első sikerélmények is, utóbbi már Bence, a nagyfiú hatására, akinek a térdéig ér a bőrlabda (Boribonnak pedig a derekáig). A játékmackó ugyanúgy esik egy nagyot, ahogyan a háromévesek szoktak, a könnyeivel küzd, de folytatja, Bence pedig igazi barátként tanítja. Boribon végül kimondja a lényeget:

„Ha majd nagy leszek, azt hiszem, focista leszek. Mert focizni jóóóóóóóó.”

A futball és a mese kapcsolatát feltáró válogatás persze szubjektív, ezúttal szüleink, nagyszüleink kedvenceire kanyarodunk rá. Bálint Ágnesnek hála, még inkább behatolhatunk a néplélek rejtelmeibe, és talán sokan önmagunkra ismerhetünk. Itt van mindjárt Kukori, akinek elhízása kezd feltűnni a feleségének, Kotkodának.

Az 1970-ben született első évad 13. epizódjában, a „Hajrá, darazsak!”-ban, a darazsak és a méhek meccsén a mézes puszedlit szem előtt tartva a méheknek drukkolnak. De hát mit ér egy jó szurkolás ellenszurkolás nélkül? Átcsapnak fanatikusba, de ebből nagy futás lesz a darazsak elől…

A magyar labdarúgás fénykorát, vb-döntőit és a vb-k nélküli hanyatlást is végigélő Bálint Ágnes (1922. október 23.–2008. október 24.) a Frakk, a macskák réme 1978-tól íródó harmadik évadában jóval tovább megy futball és társadalom ügyében. Két mesét is a nagyanyáink által „szent focinak” is nevezett őrületnek szentel; ám a „Vegyünk neki labdát” és a „De jó sport a foci” máshonnan közelít. Előbbiben a macskákat idegesíti Frakk pattogtatása, el is tüntetik a labdát, hogy aztán maguk váljanak a játékszerré.

Még érdekesebb viszont a másik történet, amelyben Károly bácsi és Frakk leülnek a tévé elé szurkolni. Ez már a hetvenes-nyolcvanas évek igazi magyar életérzése, hiszen a végén bánatukban bebújnak az ágy alá és megállapítják:

„Kikaptunk. Már megint”.

Napjainkban is kísért ez a gondolat, amikor alig tudunk mit kezdeni a magyar válogatott időnkénti tündöklésével – más kérdés, hogy néha tényleg érthetetlen, mitől megy ennyire. Valószínűleg ez köszönt vissza Hajdú B. István egyik legfontosabb közvetítése során, 2015 novemberében a magyar–norvég Eb-pótselejtezőn, amikor a 36. percben kibökte:

„Hát, kezdem azt hinni, hogy jók vagyunk.”

Három évtized után jutott ki ekkor ismét világversenyre a nagyválogatott, mit szólnának ehhez Károly bácsiék… Akiknek fenti nagy futballcsalódására Irma néni és a cicák először a „Kis, kis kígyó, tekeredj a fára” eléneklésével próbáltak vigaszt nyújtani, repült is Károly bácsi papucsa. Valamivel nagyobb sikere lett Irma néni sonkás fánkjának, bár az első reakció így szólt: „Ki tud ilyenkor enni?”