Középkori futball – tehénhólyagtól a focizó pápákig

Már az ókorban megjelentek különböző, futballra hasonlító sportok a Római Birodalom és a görög városállamok utcáin, Európán kívül pedig a Távol-Keleten, a kínai és a japán területeken terjedt el ez a különleges testedzési forma. Ekkor még nagyjából semmilyen szabály nem korlátozta a játékosok cselekedeteit, ez pedig a középkorra sem változott.

Hivatalos források nem erősítik meg ugyan, de lehet némi alapja annak a hiedelemnek és szóbeszédnek, hogy a vikingek angliai inváziója, majd a dán hadak kiűzése után furcsa, morbid formája terjedt el a focinak a szigetországban. 1018 és 1042 között a dán csapatok Angliában dúltak. Az egyik csata után a helyiek próbálták éppen összetakarítani a romokat, amikor rábukkantak az ellenség egyik elesett katonájának (aki többek szerint maga a dán herceg volt) levágott fejére. Akármilyen kegyetlennek is hangzik, a dán fejét kezdték rugdosni az utcán az angolok, ebből pedig hamar bevett szokás alakult ki. A játékot a rendkívül sokatmondó Kick the Dane’s Head (rúgd a dán fejét) névvel illették.

Később levágott fejek hiányában felfújt tehénhólyaggal helyettesítették a labdát, így kialakult egy kezdetleges játék. Általában két település játszott egymás ellen, a győztes pedig az volt, aki leghamarabb átrúgta a játékszert a szomszédos falu kapuján. Néhol azt is olvasni, hogy annyi volt a játék célja, hogy ne a saját településükön legyen épp a labdául szolgáló tárgy. Így akár napkeltétől napnyugtáig, több kilométeren keresztül játszották akkoriban a foci ezen változatát.

Az elkövetkező néhány évszázadban különböző történetek keringtek a labdarúgás kialakulásáról, két eset azonban forrással is alátámasztható. Wolfgang Behringer kultúrtörténész elmondása szerint az első írásos emlék 1137-ből származik Angliából. A középkori foci brutalitása megdöbbentené a mai sportkedvelőket: szabályok hiányában gyakoriak voltak a súlyos sérülések és a halálesetek is, noha nagyjából az egyetlen kikötés az volt, hogy a szándékos emberölés szigorúan tilos a játékok alatt. Ezen kívül azonban bármily nemű fizikai kontaktus, ütés, rúgás és szinte bármi, amit el tudunk képzelni, meg volt engedve a két résztvevő csapatnak, amelyek bárhány játékosból állhattak. A közel 900 évvel ezelőtt keletkezett forrás is pont egy fiatal fiú haláláról számol be egy mérkőzés során. A másik dokumentum nagyjából 200 évvel később, 1320-ban íródott Hollesley-ben, az angliai Suffolk megyében. John Ridgard a témában folytatott kutatásából kiderül, hogy a helyi bíróság dokumentuma nyolc férfi nevét tartalmazta, akik véres összecsapásokban vettek részt a campyng nevű sport űzése közben.

(Forrás: verbalistseducation.com)

Campyng, másnéven campball a labdarúgás egyik legkorábbi, dokumentált formája Angliában, már a 15. században említéseket tesznek mérkőzésekről. A két csapat közreműködésével történő sportot már kijelölt, elkülönített pályákon játszották, gyakran közel a helyi templomhoz. A suffolki területeken akár hat évszázadon keresztül is űzhették a futball ezen korai verzióját.

A csőcselék focijának (mob football) nevezett tömegsport tehát komoly problémát jelentett a középkor nemességének. Nem elsősorban a népek durva viselkedése és a néha előforduló emberölések ösztönözték arra a felsőbbrendű döntéshozókat, hogy betiltsák a labdarúgást, hanem az, hogy a játék során gyakran megrongálták a földbirtokosok tulajdonát a lelkes résztvevők. 1314-ben London akkori főpolgármesterének, Nicholas de Farndone-nak végleg elege lett, és rendeletet adott ki a labdarúgás betiltásáról.

„Mivel a városban nagy lármát okoz a nyilvános mezőkön a nagy lábgolyókért való tülekedés, amelyből sok rossz származhat, amit Isten tilt: a király nevében börtönbüntetés terhe mellett megparancsoljuk és megtiltjuk, hogy ilyen játékot a jövőben a városban folytassanak”

– hangzott a főpolgármester döntése.

III. Edward angol király aztán maga is csatlakozott a sportot ellenző nemesekhez, és 1363-ban kiadott kiáltványában betiltotta a „kézilabdát, a futballt, a hokit és egyéb értelmetlen játékokat”. 1667-ig összesen 30 alkalommal lett megtiltva a focizás, noha a Tudorok idejére nyilvánvalóvá vált, hogy a nép szeretete a sport iránt erősebb volt, mint holmi királyi rendelet, így a futball megmaradt. Sőt, VIII. Henrik angol király még maga is fenntartott külön cipőket labdarúgás céljából, még ha nem is használta őket.

De természetesen nem csak Angliában foglalkoztatta ez a csodás játék a középkori embereket, Olaszország is nagy futballnemzetnek mondhatta magát már sok száz évvel ezelőtt is. A rómaiak focija még csak kevésben hasonlított a későbbi, kiforrottabb fajtájához. Az ókorban a harpastum nevű sportot egy apró, tollal kitömött labdával játszották, és inkább hasonlított a mai rögbihez, mint a labdarúgáshoz. A középkorban aztán kialakult a ma ismert formája a sportnak, amely Calcio Fiorentino vagy calcio storico (történelmi futball) néven vált ismertté, innen az olaszban a focira használt calcio kifejezés is. A 16. században angol társával ellentétben az olasz verzió az előkelő emberek játéka volt, még XI. Leó és VII. Kelemen pápa is játszott a Vatikán terén. A helyi sportélet központja a híres firenzei Piazza Santa Croce volt, a téren több elhíresült mérkőzést is játszottak az 1500-as években, mely során a csapatoknak az ellenfél sátrába kellett eljuttatniuk a labdát. Az évszázad végére az első írásos emlékek is megszülettek a sport szabályairól.

A középkori olasz futball fénykorát a Mediciek uralkodása alatt élte: I. Cosimo de’ Medici nagy sportember hírében állt, és maga is focizott több előkelő rokonával együtt.

(Forrás: Wikipedia)

Igaz, továbbra is durva játéknak számított, egy 1625-ös feljegyzésből kiderül, mik voltak az első szabályok: immár 27 játékosból állt egy csapat, a meccseket pedig fehér bőrből készült, felfújt labdával játszották. Az összecsapásokat általában fontosabb személyek látogatásakor, illetve ünnepnapokon tartották, télen pedig gyakran befagyott tavakon, folyókon rúgták a bőrt.

Kiemelt fotó: Daily Mail