Komoly csalódást keltenek eddig a törökök – vélemény

A torna legfiatalabb keretével érkező, Senol Günes irányította török válogatott ha nem is a végső győzelem egyik esélyeseként, de mindenképpen olyan csapatként vághatott neki a kontinensviadalnak, amellyel számolni kell.

A csoportbeosztás során úgy gondolhattuk, hogy bár Olaszország – főleg hazai környezetben – felfelé lóg ki a kvartettből, de az utóbbi idők szép eredményei alapján a törököknek is lesz keresnivalójuk és a továbbjutásuk nem lesz kérdéses.

KÉT A FÉLIDŐBEN ELRONTOTT MÉRKŐZÉS

Azt nem lehet állítani, hogy a 69 éves Günes mester hatalmas újításokkal állt volna elő a kinevezése óta. A sikeresen megvívott Eb-selejtezők után némi kísérletezésre is felhasználta a Nemzetek Ligáját (utolsóként végeztek a B-liga 3. csoportjában, a mieink is oda-vissza legyőzték őket), hogy a világbajnoki kvalifikációs találkozókon már több opcióval tudja pályára küldeni legénységét.

Az olaszok elleni nyitómérkőzésen egy 4-1-4-1-es, eléggé defenzív felfogású játékkal kezdett a török csapat, amely a sikereik kulcsát, a magasra tolt letámadást teljes mértékben hátrahagyta. Ekkor az első félidőben az azzurrik féloldalas támadójátékának is köszönhetően még tudták tartani magukat, mert javarészt csak a jobb oldaluk volt támadva, ahol a védő Zeki Celik jó napot fogott ki, és még úgy is tartotta a frontot, hogy az előtte játszó Kenan Karaman védekezésben egyáltalán nem volt meggyőző.

Wales ellen ugyanezzel a formációval indították a találkozót, de sokkalta offenzívebb játékot láthattunk. Két váltás volt a kezdőben, az első meccsen öngólt szerző Merih Demiral és a félidőben lecserélt Yusuf Yazici ezúttal a padon kapott helyet, míg a pályán Kaan Ayhan és Cengiz Ünder lehetett ott a kezdő sípszó pillanatában. A felfogás tehát támadóbb volt, és ezúttal már láthattunk egy keveset a presszingből is, de a túlzott akarásnak az lett a vége, hogy a kontrára berendezkedett „sárkányok” meg is találták a területeket, ahol kialakították a helyzeteiket, s a szünethez közeledve Aaron Ramsey a harmadik ziccerét már gólra váltotta.

Az első találkozó szünetében Günes Yazici helyett beküldte Ündert, hogy változtasson a teljes beszoruláson, hogy legalább egy-egy kósza kontra után helyzetük legyen, mert addig Donnarumma labdába is csak akkor ért, ha a társak odapasszolták hozzá.

Ezzel viszont az volt a gond, hogy bár a középen játszó Yazici sem játszott igazán jól, azt a védőmunkát, hogy a Jorginho/Locattelli kettős egyikét zavarja és lassítsa a támadásépítést elvégezte, és ez a szélső Ünder érkezésével elveszett. Ezáltal Okay Yokuslu egyedül maradt szűrőként egy hatalmas terület bejátszására, ezt pedig az olaszok gyors oldalváltásokkal kezdték el megtámadni, és amikor az Umut Meras-Domenico Berardi egy az egy elleni párharcok kialakultak, akkor már csak az volt a kérdés, hogy középen tud-e valaki menteni.

A második fordulóban aztán Günes a félidőben éppen Yokuslut vette le, akinek a helyére Ayhan tolódott fel, és jött Demiral a védelembe, másrész a minden téren gyengén teljesító Ozan Tufan nem jött ki a folytatásra, akinek a helyét Yazici vette át.

A Wales elleni második félidőben az eredménykényszer egy még offenzívebb stílust igényelt, amit a labdatartás során olykor három védőre váltással igyekeztek stabilizálni, hogy a szélső védők bátrabban segíthessék előretöréseikkel a támadásokat.

A terv valamennyire működött (bár egyben önveszélyes is volt), a beadások megvoltak, de jelentős helyzetig nem jutottak, mert a walesi „légvédelem” kiválóan üzemelt és Ward ezúttal sem volt rosszabb formában, mint Svájc ellen.

A VILLÁM SEM CSAP BE KÉTSZER UGYANODA, VAGY MÉGIS?

Ha egy mérkőzésen az egyik csapat több alkalommal is meg tudja csinálni ugyanazt, akkor ott az ezt elszenvedő vagy épp engedő fél jelentős problémával küzd.

Az ilyen jellegű mintákat a jobb csapatok észreveszik és reagálnak rá a mérkőzés közben – kisebb vagy éppen nagyobb módosítással –, hogy elháruljon a benne lévő veszély.

Roberto Mancini a második félidőben látva, hogy Yokuslu egymaga nem tud az előretolódó középpályások mögött minden területet levédeni, a megfelelő helyre mozgatta Nicoló Barellát (akit korábban többnyire Yazici védekezései miatt nem tudtak megjátszani az olaszok) és gyors forgatásokkal kezdték meg kialakítani a számukra kedvező párharcokat. Az első ilyet még Giovanni Di Lorenzo egyéni hibája miatt megúszták a törökök, de már itt látszódott, hogy bajban lesznek. A második ilyen végén Berardi belőtt labdája a kapuba pattant a felszabadítani igyekvő Demiralról, majd az „azzurri” második találatánál is ugyanez volt a képlet, csak ott nem közvetlenül egy ilyen szituáció után született meg a gól.

Aaron Ramsey hiába van túl egy pocsék szezonon a klubjában, kivételes tehetsége van a védelem mögé való befutásokhoz, jól érzi, mikor induljon el és hogy melyik „lyukon” kell támadnia. Az első játékrészben háromszor játszották el ezt a walesiek, hogy a Juventus középpályása kapott labdát a védelem mögötti területen és egyik esetben sem emelkedett a partjelző zászlója még az akció végén sem. A harmadiknál, a 42. percben már nem is hibázott a 30 éves játékos, ami megalapozta a törökök vereségét.

Aztán a találkozó legvégén szöglethez jutottak a walesiek. Úgy tűnt elsőre, hogy csak időhúzási szándékkal akarják majd egy kis passz után a sarokban tartani a labdát, de Gareth Bale nem így döntött. Villant egyet, az alapvonal mellett könnyedén betört és helyzetet alakított ki, a vége pedig egy újabb sarokrúgás lett, csak most a jobb oldalról. Itt a csapatkapitány ismét eljátszotta azt, hogy az oldalvonal mentén kapura tör, de másodjára már passzolt, aminek a második walesi gól lett a jutalma, eldőlt a meccs.

MIRE SZÁMÍTHATUNK EZUTÁN?

A törökök Svájc elleni összecsapása, mint egy utolsó szalmaszál lesz ott mindkét együttes előtt, mert a helvétek is mindössze egyetlen ponttal büszkélkedhetnek, vagyis egy döntetlen csaknem biztosan mindkét fél kiesését jelentené. A törökök számára nem jöhet más szóba, mint visszatérni a korábban jól működő dolgokhoz, hátha az meghozza az áttörést, mert amit eddig láttunk, az két nagyon más típusú játék volt, amelynek egyetlen közös pontja az eredménytelenség volt.

Mindenképp szükséges lenne egy második csatár a pályára, mert Burak Yilmaz az olaszok ellen alig volt megjátszható, ha meg mégis, akkor esélytelen szituációba került, a walesiek ellen pedig a mély visszalépései okán elveszett az elöl megjátszható ember.

Amikor a szerkezetváltás során mellé került Hakan Calhanoglu, és ő lépegetett vissza, akkor látványosan működőképesebb volt a támadásépítésük is, még ha ez nem is jelentett gólt/gólokat.

Ideje lesz mindent egy lapra feltéve elővenni a presszinget, amivel a hollandokat is zavarba hozták a vb-selejtezők során. Ekkor az elöl lévő ötösük elképesztő nyomást helyezett a támadást építeni igyekvő labdabiztos holland játékosokra, akiket ezzel hibára is késztettek. Ez az utolsó csoportmeccsen ugyanúgy lehetséges lenne, ha megfelelő hozzáállással és taktikailag jól megszervezve próbálnák meg a magasra tolt letámadással a labdával kevésbé jól bánó svájci bekkeket is megzavarni.

Bár a félholdasok gólkülönbsége pocsék (0-5), ez elég rossz kiindulási alap a négy legjobb harmadik közé kerüléshez, de ha győznének az utolsó körben, akkor még élne a reményük, hogy ők legyenek az egyik csoportelső ellenfele a legjobb tizenhat között.