Konföderációk versengése a vb-ken, avagy meddig ér az európai dominancia?

A lamentálás joga

Itt, a Büntető.com-on is jelent meg egy véleménycikk nemrég, mely távolról sem mentes ugyan a logikai bukfencektől és voltaképpen alig leplezetten sokallja az európai UEFA-n és a dél-amerikai CONMEBOL-on kívül osztott kvóták számát, mindeközben a világbajnoki selejtezők globalizálása mellett érvel. Ez ugyan nem csak a logisztikai problémák, hanem a konföderációk önállóságának a megőrzése miatt is nehezen elképzelhető a közeljövőben, de ismét alkalmat nyújt a polemizálásra az egyes földrészek jelenlegi és még inkább a jövőbeni szerepéről a futball világában.

Interkontinentális selejtezők persze most is léteznek, csak épp roppant korlátozott számban, a legnagyobb kontingenst felvonultató Európát pedig nem érintik ezek a típusú versengések már jó ideje, és a 2026-tól érvénybe lépő új lebonyolítási rendszerben sem fogják érinteni. A két hagyományos futballkontinens szuperioritásának mítoszát mindenesetre erősen csorbítja, hogy az ázsiai AFC-t képviselő Ausztrália ottani ötödikként, vagy inkább a rendező Katart a legutóbbi Ázsia-kupa aranyérme alapján elé sorolva igazából Ázsia hatodik számú válogatottjaként épp most verte ki az ötödik dél-amerikainak számító Perut egy interkontinentális selejtezőn. De megtette ezt 2006-ban még az óceániai OFC képviselőjeként Uruguay-jal szemben is, így ezt figyelembe véve minden alapot nélkülözni látszik az a feltételezés, hogy nőne a dél-amerikai résztvevők száma egy elképzelt globális selejtezősorozatban. Hasonlóan problematikus akár csak hipotetikusan is 26 európai vb-résztvevőt vizionálni a mezőnyben, hiszen például az afrikai CAF selejtezősorozatának legerősebb résztvevőit sem biztos, hogy érdemes az európai középmezőny mögé helyezni.

Elsiratott csontvázak

A konföderációknak járó vb-kvótákon való kesergés elsődleges oka most épp Olaszország hiánya a torna mezőnyéből. Pedig mint láttuk, jelenleg is Európának jár kimagaslóan a legtöbb hely a világbajnokságokon (41%), az pedig, hogy a négyszeres világbajnok nem került be a kontinens 13 kvalifikálója közé, leginkább annak köszönhető, hogy Eb-sikere óta alaposan megingott a teljesítménye, a selejtezősorozat csoportkörében Svájccal, majd a rájátszásban Észak-Macedóniával szemben is elbukott a Mancini-csapat. Azt sem a konföderációknak járó kvóták szétosztása okozta, hogy utóbbiak elleni továbbjutás esetén is meg kellett volna még küzdeniük az olaszoknak Portugáliával, hanem sokkal inkább az európai lebonyolítási és kiemelési folyamat, hiszen közben a párhuzamos ágakon alacsonyabban rangsorolt csapatok között rendeztek lengyel–svéd és walesi–ukrán kvalifikáló párharcokat.

Az Eb-cím ide vagy oda, Olaszország a világbajnokságokon sem sok vizet zavart 2006-os győzelme óta, hiszen előbb 2010-ben Paraguay, Szlovákia és Új-Zéland, majd 2014-ben Costa Rica és Uruguay mögött, igaz, Angliát megelőzve hullott el már az első körben, a legutóbbi tornára pedig ki sem jutott. A legutóbbi három vb-n tehát összesen 5 pont jutott az olasz válogatottnak így az idei mezőnyből való kimaradását leginkább csak a nosztalgia emelheti a többi hiányzó fölé, az említett véleménycikk olyan kijelentései pedig igen nehezen vehetőek komolyan, minthogy „a mostani olasz válogatott is a kint lévő csapatok többségét könnyedén győzné le”.

Ha nem is erősebb az itáliaiaknál, de az afrikai vb-selejtezők rájátszásában Ghánával szemben egy forró hangulatú nyugat-afrikai derbin elvérző Nigéria például az utóbbi három tornán mégiscsak több, 8 vb-pontot szerzett, egyszer továbblépett a csoportkörön is, így hát sem az ő idei hiányuknak, sem pedig az ellenfélként való erejüknek a lebecslése nem tűnik indokoltnak. Különösen akkor nem, ha megnézzük, milyen játékosok alkotják a nigériai válogatottat, hiszen nem csak az olaszok számára túl nagy falatnak bizonyuló Észak-Macedóniánál, de számos európai vb-válogatottnál magasabbra taksált kerettel rendelkeznek, de például még az afrikai selejtezők csoportkörében Kamerunnal szemben elhullott Elefántcsontpart kerete is szinte csak topligás játékosokból áll, becsült értéke pedig magasabb, mint Walesé, Svájcé, Lengyelországé, Szerbiáé, Dániáé vagy akár Horvátországé.

A meglehetősen az európai ligák felé hajló Transfermarkt becslései alapján például a legértékesebb olasz labdarúgó pillanatnyilag Nicolo Barella, de nála előrébb rangsorolnak három vb-hiányzót is. Márpedig közülük csak a norvég Erling Haaland európai, miközben Luis Díaz a kolumbiai, Mohamed Szalah pedig az egyiptomi válogatottal marad le a vb-ről, de megemlíthetjük a Barellával hasonlónak ítélt, szintén a Serie A-ban szereplő Victor Osimhent is, aki pedig a már emlegetett nigériai nemzeti csapattal bukott el a selejtezőkön. A friss Aranylabda-szavazáson a legjobb harmincba sorolt játékos közül is az eddigieken kívül csak olyanok válogatottjai hagyják ki még a katari seregszemlét, mint az algériai Rijad Mahrez és az elefántcsontparti Sébastien Haller, akik mindketten az afrikai zóna küzdelmeiben véreztek el, miközben olasz játékos most épp nem is jutott semmiféle jelölésig sem.

Ha a korábbi világbajnokságok legjobbjait vesszük alapul, akkor persze nagyon könnyen húzhat a szívünk az európai és a dél-amerikai konföderációk felé. Nemhogy a trófeát nem sikerült ugyanis másik kontinensről érkező országnak ezidáig elhódítania, de a négy közé is csak kétszer jutott ilyen csapat, mégpedig az igen kevés indulóból verbuvált 1930-as, első tornán az Egyesült Államok, az eddigi egyetlen ázsiai rendezés alkalmával pedig 2002-ben a hazai pályán szereplő Dél-Korea. Nem szabad azonban elfeledkeznünk arról, hogy a vb-selejtezős kvóták kiosztása nem az első négy helyre szól, hanem pillanatnyilag egy 32-es, a következő tornától pedig már a 48-as mezőny összetételére.

Az európai elit is meglehetősen szűk ugyanis, világbajnok például mindössze 5 van az öreg kontinensről is, az 1970-es torna óta pedig mindössze hat válogatottja jutott el vb-döntőig. Sőt az ezen időszakban elért 38 elődöntős helyen is csak 13 ország osztozott, míg ebben az elmúlt 56 évben az európai negyeddöntős helyeknek a 80%-át és pontszámának 70%-át ugyanaz a 10 ország gyűjtötte be. Márpedig ez alapján egyáltalán nem tűnik bizonyosnak, hogy a 14., 15. vagy épp 16. európai csapatnak is feltétlenül ott lenne a helye a világ 32 legjobb csapata között és bizonyosan kvalifikálnák magukat egy globális selejtezősorozatban. Főként akkor nem, ha a rendezés helyszínét is figyelembe vesszük.

Hasztalan világranglista és a hazai pálya privilégiuma

Mielőtt rátérnénk a válogatott versengések során gyakran figyelmen kívül hagyott hazai pálya jelentőségére, ki kell térnünk arra is, mennyire alkalmatlan a FIFA jelenlegi világranglistája a konföderációk csapatainak az összehasonlítására, melyet valójában még elviekben sem áll módjában elősegíteni.

Az ilyen tornákon ugyanis a véletlen szerepe nagyobb az egyetlen meccsen eldőlő párharcok miatt, mintha többszöri találkozásból, több mérkőzésből egy szignifikánsabb statisztikai mintából állapíthatnánk meg erősorrendet. A világesemények és ezáltal az európai hegemónia ellenében a többi tagszövetség pénzügyi és sportpolitikai helyzetének javítása mellett éppen ez lett volna az egyik leglényegesebb érv a kétévente rendezendő világbajnokság létjogosultságának alátámasztására is, melyet azonban az UEFA még a szokottnál is nagyobb arroganciával söpört le az asztalról.

A világranglistán megszerezhető pontszámot nagyban befolyásolja az ellenfelek erőssége, így hát a magasabbra rangsorolt csapatok ellen játszó európai válogatottaknak több lehetősége van a nagy mennyiségű pont gyűjtögetésére, mint más kontinenseken. A világranglista pillanatnyilag tehát csak a konföderációkon belül alkalmas a válogatottak összevetésére, és nem is véletlen, hogy gyakorlatilag nem is használják jelenleg másra. A vb-csoportok kisorsolásakor a kiemelések ez évig földrajzi alapon történtek, idén ugyan használták a kalapok beosztásánál a világranglistát, de súlya voltaképpen most is eltörpült a számos földrajzi megkötés mellett.

További fontos tényező a hazai pálya előnye, melynek jelentőségét a klubversengésekben egyértelműnek vesszük, a válogatottak esetében, interkontinentális mérkőzéseken azonban nem nagyon kerül szóba. Ez nem csak a hazai vagy idegen stadiont, támogató vagy ellenséges szurkolókat jelenti, hanem az ismerős vagy idegen környezetet, szokásokat, ételeket, szállásokat, vagy épp az ideálistól helyenként radikálisan eltérő időjárási körülményeket, melyeket a legprofibb menedzsment sem tud teljesen kizárni. És akkor a fárasztó utazásokról még nem is beszéltünk. A bajnokságok közbeni válogatott szünetekben az európai játékosoknak csak kisebb utazásokat kell megejteniük, míg a többi konföderációnak a leggazdagabb európai klubokban szereplő, legjobb légiósai tavasszal és ősszel havonta kényszerülnek több ezer kilométeres fárasztó utakra.

Márpedig ha globális vb-selejtezős sorozatban gondolkodunk, akkor az európai játékosoknak is le kellene mondaniuk a hazai pálya privilégiumáról és még idegen terepen is szembe kellene nézniük az ellenfeleikkel. Az eddigi 21 világbajnokságnak több, mint a felét, 11-et rendeztek európai országban, mely nagyban befolyásolta alighanem a történelmi eredményeket is. Aligha véletlen az is, hogy az eddigi egyetlen Ázsiában rendezett tornán jutott be ázsiai csapat a négy közé, és az egyetlen Afrikában rendezett világbajnokságon került ehhez a legközelebb afrikai csapat az elődöntőről egy 120. percben kihagyott tizenegyes miatt lemaradó Ghána révén.

A más földrészeken rendezett világbajnokságokat sokáig nem is sikerült európai válogatottnak megnyernie, és még ha a legutóbbi két tornán ez a sorozat meg is szakadt, az európai eredményeken továbbra is érződik a helyszín jelentősége. Amióta 1986-ban bevezették a csoportkör utáni nyolcaddöntőket, az európai rendezésű négy tornán mindig 9-10 UEFA-tagország jutott a legjobb tizenhat közé, idegen terepen viszont a számuk egyértelműen csökkenő tendenciát mutat. A legutóbbi két ilyen torna alkalmával Dél-Afrikában és Brazíliában például a 13-13 európai indulónak már több mint a fele, 7-7 elvérzett az első körben és csak hat-hat csapat jutott be a legjobb tizenhat közé. Ez igencsak figyelemreméltó visszaesés még akkor is, ha 2010-ben csak európai csapat állt végül a dobogón, 2014-ben pedig az első és a harmadik fokán.

A nyolcaddöntők összetétele egyébként a többi tagszövetségről is sok mindent elárul. Az észak-amerikai konföderáció mély gazdasági és demográfiai szakadékkal elválasztott tagoltságát mutatja, hogy 14 nyolcaddöntős helyéből 12-t a két kiemelkedő ország, Mexikó (8) és az Egyesült Államok (4) szedett össze, a maradék kettőt pedig Costa Rica, míg a lényegesen hátrányosabb helyzetű és apróbb közép-amerikai országoknak nem sok siker jutott. Kevésbé indokolható pénzügyi vagy demográfiai okokkal, de a méretében legnagyobb kontinenst jelentő Ázsia 6 nyolcaddöntőjén is csak három ország, Japán (3), Dél-Korea (2) és Szaúd-Arábia osztozott, miközben a legtöbb tagországot felvonultató és legkiegyensúlyozottabbnak tekinthető Afrikából 6 különböző ország szerepelt már a vb legjobb 16 csapata között.

Mindenesetre az európai vb-eredményeknek a helyszíntől való erős függését még egyértelműbben mutatja meg, ha a másik kontinensek csapatai ellen szerzett átlagpontszámukat is megvizsgáljuk, melyet a FIFA az utóbbi időkig használt a világranglista konföderációs szorzóinak meghatározásához is.

Ha mindeközben ezen idegenbeli vb-ken érződik is egy fejlődés az európai csapatok meccsenkénti átlagpontszámában a felkészülési infrastruktúrának a folyamatos fejlődésével, a kialakított burkok luxusszintre emelésével vagy az egyre kényelmesebb utazási lehetőségek megjelenésével, ez még mindig elmarad a „hazai” tornák pontszámaitól, melyek pedig közben nem mutatnak emelkedő tendenciát. Azt mondhatjuk tehát, hogy az európai dominancia nem fokozódott az utóbbi időben és csak kíváncsian várhatjuk, hoz-e jelentős változást az idei torna az eddig szűz területnek számító Közel-Keleten.

Olyasmire viszont egyáltalán nem utal semmiféle jel, hogy jelentősen növelni kellene az UEFA-nak jutó kvóták számát a világbajnokságokon. Ennek ráadásul nem csak az az oka, hogy az európai második vonal inkább hasonló szinten lévőnek tűnik a többi kontinens élvonalával, mint erősebbnek, hanem az is, hogy az cseppet sem jelentene a labdarúgás számára globális fejlődési lehetőséget, hanem kiaknázatlanul hagyna a világ számos táján rejlő lényeges potenciált.

A futballvilág és a világ futballja

A FIFA feladata elsősorban az, hogy a labdarúgás számára a lehető legnagyobb globális népszerűséget érje el, ehhez pedig új területeket kell bevonnia a versengéseibe, főként a legnagyobb figyelmet kapó világbajnokságokra. A státuszukra rendkívül érzékeny és érdekeiket a népszerűségük és az anyagi helyzetük révén globálisan is erősen éreztető hagyományos futballhatalmak helyzetét ugyanakkor nem csorbíthatja direkt módon. Mivel az üzleti lehetőségek és a befektetések révén a sportág infrastruktúrája, ezáltal pedig a színvonala közben szerte a világban jelentősen fejlődött, így a vb-mezőny bővítése logikus lépés, amely persze az anyagi hasznot is növeli.

A jelenlegi 32 csapatos lebonyolítási forma idén már hetedik kiírás óta van érvényben, ilyen hosszú változatlan időszak pedig még sohasem fordult elő a világbajnokságok történetében, hiszen az 1954-től 1978-ig alkalmazott 16 csapatos tornákon közben egy váltással bevezetésre került a második csoportkör is. A mezőny méretének a következő vb-től való 150%-os növelése elég hirtelen húzásnak tűnik, de voltaképpen megegyezik az 1982-es bővítés léptékével. A lebonyolítás legjelentősebb és legaggályosabb változása inkább az lesz, hogy 3 csapatos csoportkörre tér át a vb a mérkőzések számának még drasztikusabb emelkedését elkerülendő, így viszont nagyon könnyen előfordulhat, hogy az utolsó körben pályára lépő két csapat a továbbjutás érdekében kigolyózza a harmadikat.

Mindeközben mindegyik konföderáció újabb kvótákkal gazdagodik, így például Európa is további három helyre számíthat majd. Ugyanakkor a teljes mezőnyben az UEFA súlya visszaesik 41%-ról 33-ra, ami persze erős ellenérzéseket vált ki Európában. Csakhogy ez a 33% még mindig kimagasló érték a többi konföderációhoz képest, miközben mint láttuk, a kontinens 17., 18., vagy további helyezettjei nem feltétlen erősebbek a többi kontinens indulóinál. Nyilván Európában is számos országban jutott a labdarúgás olyan fejlettségi szintre, hogy megérjen egy nagy volumenű tornán való szereplésre, de erre inkább az Európa-bajnokság hivatott, mint a szélesebb közönséghez szóló világbajnokság.

Mindeközben a globális közönség, ha kitüntetett figyelemmel is kíséri az UEFA elitválogatottjainak vb-szereplését, ezek mellett nagyobb érdeklődéssel fordul a konföderációk közötti megmérettetések felé, mint amekkora az európai második vonal csapatainak csatáját övezi. Így az idei tornán például a Svájc–Szerbia összecsapás is kevesebb tv-nézőre számíthat, legyen Murat Yakin gárdája bármilyen masszív is, vagy az Ázsiában is jól ismert Dragan „Pikszi” Sztojkovics által épített gárda bármilyen izgalmas, legyenek akár a hellének koszovói származású játékosai bármilyen feltüzeltek is, és jussanak a csapatok a továbbiakban bármeddig is. Annál is inkább, mert az európai másodvonalas gárdák mérkőzéseire voltaképpen sok más alkalommal is jut reflektorfény, nevezetesen az Európa-bajnokság mellett az Eb- és vb-selejtezőkön, illetve az európai Nemzetek Ligája-sorozatban is.

A másik hagyományosan sikeres konföderáció, a CONMEBOL csak 10 tagot számlál, melyek közül az elmúlt 60 évben valójában csak 3 jutott vb-elődöntőbe, de így is két további biztos kvótát kap a szubkontinens 2026-tól és egy interkontinentális selejtezős résztvevője is marad. A külön régiót képviselő Észak- és Közép-Amerika felvonultat ugyan 41 tagországot, mint említettük azonban és mint ahogy a világranglista-tengelyen való elhelyezkedésükön is jól látszik, rendkívül nagy szakadékok vannak a CONCACAF első néhány válogatottja és számos további, apró tagországának csapata között. Így a régiónak juttatott újabb három hely voltaképpen ugyanúgy az Egyesült Államok gazdasági erejének és a labdarúgás számára még kiaknázatlan potenciáljának tudható be, mint az, hogy 2026-ban már a negyedik tornáját rendezheti a régió.

Szakadékokban nincs hiány az ázsiai labdarúgáson belül sem, mivel azonban a népességet tekintve a legnagyobb kontinensről és a legnagyobb, még csak részben elért szurkolói bázisról van szó, az AFC-nek jutó 4 új kvóta az eredmények ellenére is indokolható. Talán minden korábban említettnél mélyebb a szakadék az OFC-ben Ausztrália kiválása óta egyeduralkodó Új-Zéland mögött, így az viszont jelentős vita tárgyát jelentheti, hogy Óceánia egy garantált vb-helyet kap ezentúl egy interkontinentális selejtezős lehetőség mellett.

A legtöbb tagországot számláló és népességben is második földrésznek számító Afrika futballmezőnye ugyanakkor mind eredményekben, mind a világranglista alapján kiegyensúlyozottabbnak tűnik, mint az eddig említettek, és mint láttuk, a topligákban szereplő nemzetközi sztárokban sem áll rosszul a kontinens. Így aztán a jelenlegi rendszerben rengeteg fájdalmas lemaradót hoztak az elmúlt világbajnokságok selejtezői, és alighanem ez játszik közre abban, hogy a CAF kvótái emelkednek majd a legjelentősebben a következő tornától már 48-as vb-mezőnyben, hiszen a négy új hely mellett egy interkontinentális kvalifikációkban is részt vesz majd egy csapata.

Ugyanakkor a mezőnynek eddig is gyakran felrótt hígulása ellenére meg kell jegyeznünk, hogy egyre ritkábbak a kiütéses győzelmek a világbajnokságokon. A legutóbbi tornán például csak két mérkőzés végződött három gólnál nagyobb különbséggel a két csapat között, amire 1970 óta nem volt példa, akkor viszont még csak feleannyi mérkőzést rendeztek, mint most. De egyébként két gólnál nagyobb különbségű mérkőzés is csak 8 volt az oroszországi vb-n, ennél kevesebb pedig csak egyszer fordult elő az elmúlt harminc évben (2002-ben).

Ez nyilván elkerülhetetlen is, egy torna összképét azonban nem feltétlenül rombolja. Mint ahogy az is bizonyos, hogy az ázsiai, az afrikai vagy az észak-amerikai csapatok is gyakran résztvevői a tornák legszórakoztatóbb mérkőzéseinek, ha pedig a színvonalban nincs jelentős különbség, akkor rengeteg tényező más konföderációk élcsapatainak preferálása mellett szól a népességéhez képest már így is felülreprezentált UEFA második vonala helyett.

Hogy az arányokon mennyit változtat majd a bővítés, azt majd csak négy év múlva láthatjuk meg, idén viszont vár még ránk egy különleges világbajnokság, melynek legpikánsabb mérkőzései közé az Anglia–Wales, Németország–Spanyolország rangadók mellé oda kell sorolunk olyan más kontinenseket érintő csörtéket is, mint az Argentína–Mexikó meccs, a politikai okokból kényes Egyesült Államok–Irán, a történelmileg terhelt Franciaország–Tunézia vagy a 2010-es drámai negyeddöntő visszavágójaként Ghána és Uruguay összecsapását is.

Kiemelt fotó: fifa.com