Szabó Dárió: „én az apróságoknál maradnék” – Körkérdés 2020 

„Én, az mindig valaki más” – Arthur Rimbaud. 


(X) Fogadj a Ferencváros BL-meccseire, és nyerj 3500 forintos ingyenes fogadást!


 

Milyen sportágat, sportágakat preferálsz, hogyan kötődsz ezekhez, mióta?

Leginkább a labdarúgáshoz kötődöm, de a baseballal – MLB – és a kosárlabdával – NBA – új, naivan tiszta románcom alakul – utóbbiak személyes funkciójáról majd később.

2001 környékén még óvodás fejjel két Pokémon-rész között a szászvári futballpálya szélén állok, miközben eső készülődik, de nem az ég dörög, hanem bennem az adrenalin, mintha épp Pikachu készülne kitörni, de villámok helyett fűszálakat szór. Életem első fociedzésére készülök. Képszakadás.

A 2006-os világbajnokságot nézem a tévében, a furcsa, enyhén talpbetétre hajazó, akár végtelenjelnek is értelmezhető labdadíszek egzotikuma és misztikuma megfog és nem ereszt – hiszen előtte csak hagyományos textúrájú labdákkal találkoztam baranyai kis településemen – focit ezidáig nem is néztem, csak játszottam. A Riquelme és Schweinsteiger neveket is élvezettel hallgatom, miközben a 10-es és 7-es mezek bájával is azonnal szembesülök általuk – talán öntudatlanul máig hasonló jellemekhez igyekszem kötni e két számot. Zidane kapufás gólja, abban a jelenetben nagyjából minden benne volt, amivel definiálni lehet a futballt, legalábbis két, ehhez nem csak szükséges, valószínűleg elégséges fogalom biztosan, a tudatosság és az esetlegesség, de még az is, ahogy egyik átmegy a másikba – mert ez a futball, és a futball ettől lesz mindenkié. Hogy hallottam-e a kapufa koccanását? Nem vagyok biztos benne, hogy koccant, de úgy szeretem felidézni – esetlegesen –, hogy igen, és máig nem nagyon volt kedvem elrontani ezt az asszociációt azzal – tudatosan –, hogy visszanézzem.    

 

Ha csak egy cikkedet ajánlhatnád valakinek az oldalról, melyik lenne az és miért?  

Ez lenne az. Csak hivatkozom, nem mondom el melyik, mert akkor nem kattintanak rá annyian, ennyi pragmatikus vonást megengedek magamnak, ha már egy interjú-félében „járok”, mert egyébként a legkisebb mértékben sem vagyok pragmatista – márpedig ki más adhatna hitelesebben hamis képet önmagunkról, mint önmagunk? És mikor kell ezt megtenni, ha nem egy interjúban? Hogy miért azt a cikket hivatkoztam, amelyiket, arra a későbbiekben úgyis fény derül. 

 

Mi volt számodra 2020 legfontosabb pozitív vagy negatív mozzanata a kedvelt sportágadban? 

Messziről fogok indítani, mert szerintem az is fontos, hogy jutottam el egyáltalán odáig, hogy válogathassak. El kéne menni a korona mellett. De nem lehet és nem is érdemes. Kicsit mindenki magányosabb lett 2020-ban. Ki azért, mert elveszítette a szeretteit, ki azért, mert huzamosabb ideig távolra került tőlük, ki azért, mert úgy érzi, a morális és gazdasági válságok közben kudarcot vallott, ki azért, mert a másokkal való összezártságban is csak magányát lelte, ki azért, mert a kultúra-megtapasztalás is mint közösségi élmény megszűnt létezni, ki azért, mert ugyanez nem csak közösségi élményként szűnt meg létezni, de általánosabban is stoptáblát kapott. Persze utóbbiak azért sarkítások, nem teljesen szűntek meg létezni, átalakultak – például óriási film- és sorozatdömping volt az elmúlt években. Most, hogy sokkal mérsékeltebben érkeznek újdonságok, egyrészt újra van eseményértéke egy-egy megjelenésnek, másrészt van idő nem csak újra megnézni sok klasszikust vagy egyéb kihagyott „darabokat”, de van idő újra is értelmezni őket. Nekem egyszerre pozitív és negatív is, hogy a 2020-as események révén ez évben újra jobban kezdtem befészkelni magam a sportvilág széleskörűbb és aktívabb követésébe, mert filmkritikusi tevékenységem egy ponton túl nem tudott elég ingerrel szolgálni úgy, hogy a mozgóképes világ is mozdulatlanná dermedt, tetszhalott állapotba került. Maradjunk az apróságoknál. Nekem fontos volt, hogy

láthattam végre Dybalát hamis kilencesként mocorogni, meg mondjuk az is, hogy Danny Ingset feltámadni, Éver Banegát a lehető legméltóbban búcsúzni a Sevillától, akár Hany Mukhtart – a már százszor eltűnt „tehetséget” – egy-egyszer tündökölni az MLS-ben, a Nashville SC színeiben, de akár mondhatnám, hogy klassz volt ébren maradni mexikói meccseket is nézni, találkozni újra egy szentimentálisabb focival, mint amilyen a mi európaink, és ha már itt tartunk, André-Pierre Gignac-ot is jó volt megcsodálni a Tigres élő legendájaként. De a Blanco-Valeri duónak a Portland Timbersből párja nincs, főleg, ha Timber Joey favágása követi valamelyikük láblendítését.

A futball, ahogy sok más jelenség is, a „populizmus” és a kapitalizmus irányába húz, így ha arról van szó, „mi a fontos?”, arra is gyakran csak érdekválaszok adhatók – én az apróságoknál maradnék, mert számomra ezeknek a kissé rétegdolgoknak van hangulata, hangulat nélkül pedig nem tudok létezni én sem, de egy sportesemény sem. 

 

A te szemedben ki volt az év sportolója vagy az év sportban/sport körül dolgozó személye és miért? 

Jack Grealish, Josip Ilicic, Gian Piero Gasperini, Francesco Caputo, Roberto De Zerbi. Önmagukért beszélnek.   

 

Melyek voltak az év legkatartikusabb sportélményei számodra? 

Bizonyos értelemben az én nagy felfedezettem a baseball volt, életre szóló élmény, hogy főcsoport-döntőket láthattam magyar közvetítés keretein belül a Sport TV jóvoltából. Ilyen nívójú eseményeken keresztül mindenféle érzelmi hatás adott ahhoz, hogy kötődés alakuljon ki egy sportág iránt, és akkor a főcsoport-döntőkön túl a World Seriest nem is említettem még. Nekem ez az egész a legjobbkor jött, kissé monotonnak érzem már az európai sportok eszmerendszerét, hogy rövidre zárjam: nem adnak nekem már semmi újat, ahogy legtöbbször a körülöttük alakuló diskurzusok sem, már ha persze érdekharcokat diskurzusnak lehet nevezni – nem lehet, maximum megengedően.

M. Night Shyamalan-i fordulattal felérő meghökkenés magam számára is, hogy a baseball ennyire lecsapott rám, de tényleg azt mondhatom, megfogott, helyrepofozott, felfrissített az a meditatív jellege, melyet hordoz.

Kisebb reklám erejéig hadd hivatkozzam a Pitcher’s Mound nevű facebookos baseball-blogomra írt asszociációs kisesszémet arról értekezve, mit is gondolok erről a sportágról perpillanat – itt az említett meditatív aspektust is árnyalom. Kedvenc csapatom is lett az Atlanta Braves személyében.

A baseball számomra szórakozás, hangulat, életérzés lett, szeretném, ha idővel szervesebben az identitásom részévé is válna; nagyon fontos ellenpontom, mert a futballnak egyre kevésbé érzem a hangulati tényezőit, egyre kevésbé szórakoztat, mert az elemzői aspektusok miatt gyakran azon kapom magam, hogy már mindenhova nézek, csak épp oda nem jut eszembe a tekintetemet irányítani, ahol a játékszer van éppen. A baseball nekem jelenleg zsigeri l’art pour l’art-esszencia

 

Ki volt az év felfedezettje nálad és miért? 

Oké. Ez furcsa lesz. Egy ilyen kérdésre, gondolom, fiatalok nevének garmadáját várná mindenki, szerintem mégis a „nagyöregek” éve volt ez, az újra-felfedezések időszaka. Nekem

Stefano Pioli mindenképp idetartozik,

mert nem azt a tábort erősítem, akik szerint a Milan Ibrahimovic miatt talált rá a helyes útra. Említeném Lewandowskit – noha ő nem klasszikus értelemben vett újra-felfedezés, mert minden újabb évet újra és újra „meg tud fejelni”. Számomra Harry Kane is érdekes, átalakulófélben lévő játékosprofilja miatt. A Piolinál már említett Ibrahimovicot nagy igazságtalanság lenne nem idesorolni. De, akit tényleg nem hagyhatok ki, és aki talán

ennek a generációnak a legérettebb játékosa, nem más, mint a világ egyik legkevésbé reflektáltja, Toni Kroos.

A baseballt viszont innen sem mellőzhetem, a Tampa Bay Rays ütőjátékosa, Randy Arozarena egy csónakkal szökött el Kubából, hogy nem sokkal később az MLB egyik legjobb ütőjeként ismerhessük meg – állítólag film is lesz életútjából.   

 

Milyen bajnokságokat követsz kiemelt figyelemmel – akár azon túl is, hogy melyikről írsz szívesen? Mit vársz ezeknek a ligáknak a tavaszi szezonjában? Mi az, amire külön érdemes lesz szerinted figyelni? 

Mindent is követek, és főleg az ist. Kedvelem a perifériás ligákat és a periférián kívülre esőket is, mert a világra nem csak a Manchester Cityk, Pep Guardiolák gyakorolnak hatást – nem akar ez kirekesztő példa lenni, maximum pozitívan. Badarság lenne azt hinnünk, hogy mindent tudunk a futballról, ha a topligákkal tisztában vagyunk.

Épp az az igazán érdekes, mihez kezdenek a kissé elszigeteltebb kultúrák a sporttal, a trendjeivel,

amiket a sznobizmus sem feltétlenül érint, vagy nem úgy érint. Követem az MLS-t és a Liga MX-et is hol rendszeresen, hol kissé „elszakadva”, annyit várok mindkét bajnokság új esztendőjétől, hogy továbbra is maradjanak kiszámíthatatlanok az erőviszonyok. 

 

Hogyan látod a sportmédia jelenlegi trendjeit? 

Kiábrándító leszek, pedig kiábrándult azért nem vagyok. Nekem jó ideje az az érzésem, hogy szinte „sehogy nem kéne látnom”, mert nincs mit látni, ha önigazoló kultúrharcok és áltudományos giccsparádék, epigonizmusok vagy épp túl szikár dolgok ácsorognak folyton egymással szemben, és ahogy ott állnak, eltakarnak előlem mindent, de amúgy egymás elől is a valódi „tárgyat” és célt, a sportot. Az egészből kimarad a gondolkodás mint folyamat,

a gondolkodás folyamatjellege,

sportelemzés helyett pedig különféle frakciók inkább egymással vannak elfoglalva. De ha legalább érdekes lenne… csakhogy marhára nem az. Az egyik oldal túl nagyot akar mondani folyton túl görcsösen, a másik meg túl keveset görcs és nyomás nélkül. Nekem ez nem szexi, de szélsőséges nemzet vagyunk, nem csak a kijelentéseink szélsőségesek, hanem mások kijelentéseit is szélsőségesen értelmezzük, még ha szürkezónás is akár –

és lám, ez az egész válasz talán szintén kicsit szélsőséges, hogy önkritikus is legyek.

Ez meg így egy picit nihil. Etikailag és intellektuálisan is távol van még ez az egész a kulturális újságírástól, még ha vitathatatlan is a fejlődés, pedig nem lenne rossz út a közelítés. Mondjuk úgy, és legyek naiv, de hiszek benne.    

 

Ha a Büntető olvasóinak önmagadat nem a sporton keresztül kéne elbeszélned, mit mondanál, hogyan ismerhetnek rád? 

Esztéta vagyok, mellette szépíró is. A film és az irodalom is egyaránt mozgat, bár előbbi kicsit jobban. Korábban tudományosabban is foglalkoztam művészetelmélettel jó ideig (noha ezt máig sem száműztem teljesen), akkor is leginkább a művészetelmélethez kötődtem, nem konkrét szerzőkhöz, alkotókhoz, művekhez. Nagyon elméletközpontú vagyok, egyszer egy szemináriumon anno kérdezte tőlünk egy oktatónk, ki mit szeret olvasni? Természetesen mindenki regényeket sorolt, egy-két ember talán lírát, mire én, hogy igazából nem különösebben rezegtetnek meg ezek, még akkor sem, ha magam is szépíró vagyok, engem a jelenségek körül zajló beszéd érdekel, annak a hogyanjai, úgyhogy leginkább szakirodalmakat. Persze, a jelenségek megismerése ezt nem zárja ki, csak épp „szeretet” nem túlzottan fűz hozzájuk, ellenben a gondolkodáshoz annál inkább, amely fennállhat köztük és köztem kommunikációs kapcsolatként. Azt mondta az oktató, valószínűleg ki kéne vizsgáltatnom magam, ha egy dekonstrukciós retorikaelméletet előbb veszek kézbe, mint majdhogynem bármi mást – ez máig nem történt meg, mármint a kivizsgálás, mert szeretek önazonos lenni – épp ezért az idióta szót is bóknak tudom venni, főleg, ha a használója nincs tudatában annak, hogy egykor, az antikvitásban, ez még csak annyit tett: önazonos. Nem félek nemet mondani konvenciókra. Azt mondhatom, az identitásom része teoretikus kérdéseket kreálni, problematizálni, ütköztetni oppozíciókat, de nem öncélúan vagy rögeszmésen teszem ezt, a motivációim tiszták: úgy gondolom, ahhoz, hogy a gyakorlatban legyen egy átfogó és pontos nyelvünk arra, hogy megfogalmazzunk bizonyos dolgokat, okvetlenül szükség van ezekre a magamfajta elméleti mitugrászokra, akik a Csomolungma csúcsára nem másznak fel, csak – de! – elképzelik azt, és onnan szaltóval ugranak fejest félelem nélkül olyan részletekbe, melyeket, ha megpróbálnak megkérdőjelezni vagy szétverni, nemhogy népszerűtlenek lehetnek, esetleg elmeroggyantnak is nézhetik őket.

Számomra a nyelv kidolgozása, a fogalmak szétválasztása és tisztogatása a lényeg, mert anélkül egyszerűen homályos marad a beszéd. 

 

Mit üzennél a Büntető olvasóinak?

Mennyi színes szép szimfónia, / eljátszatlanul hagyni kár” –

idézettel kezdtem és akkor azzal is zárok, ez Dsida Jenő egyik verséből való. Igyekszik az oldal ezeket a bizonyos „színes szép szimfóniákat” megteremteni a nyilvánosság számára, az olvasás pedig bizonyos értelemben játék is, ahogy a szövegek köré kialakított beszédtér, közösségi tér is játéktérként funkcionál, szóval játsszanak a tartalommal, tudatosan olvassanak, indítsanak ki minél több vitát bármilyen képlékeny tényezőből vagy épp bizonyosságokból is akár.


Ajánló a szerző cikkei közül:

Egy lelátónyi magány – Pénzcsináló (2011) – Filmajánló

0 0 vote
Article Rating

Írj hozzászólást

0 Comments
Inline Feedbacks
View all comments
0
Would love your thoughts, please comment.x
()
x
%d bloggers like this: