Tóth Balázs, Blase: „Minden szem, minden tudás értékes” – Körkérdés 2020

A Büntető.com lapvezetője, projektmenedzsere és alkalmi szerzője. Mióta az eszét tudja, a labda volt a kedvenc játéka, de a futballt aktívan csak tízéves kora óta követi. Szívügye a magyar labdarúgás, mániája a hazai futball és a magyar légiósok teljesítményének a radarozása. Kedvenc időtöltése a kutatás régi anekdoták, történetek, érdekességek után; elsősorban a sport emberi, mentális és lelki oldala mozgatja a fantáziáját.

 

Milyen sportágat, sportágakat preferálsz, hogyan kötődsz ezekhez, mióta?

Az én lovesztorim a labdarúgáshoz köthető, azon belül is a magyar futballhoz. Már mióta az eszemet tudom, a labda volt a kedvenc játékszerem, de az első meccsemlékemre tíz éves koromig kell visszatekernem az időt, amikor a 2004-es görög-portugál Eb-csoportmeccset játszották. Végigkövettem a tornát, különösen magával ragadott Cristiano Ronaldo látványos játéka, akit akkor idolommá fogadtam: ekkor kezdett el bennem motoszkálni a Manchester United és a Premier League iránti érdeklődés. Emlékszem, volt egy általános iskolás társam, aki megveszekedett Rooney-rajongó volt, vele sokat háborúztunk a focipályán és a pályán kívül is – a tét pusztán annyi volt, hogy melyik játékos a jobb futballista. United-meccseket azonban csak hétvégén volt lehetőségem az úgynevezett teleházban nézni, ugyanis akkoriban nálunk még sem internet, sem kábeltévé nem volt, így mindig izgatottan vártam a pénteket, hogy száz forint/óra ellenében meccsösszefoglalókat tölthessek le cd-re, és otthon rongyossá nézzem őket.

Mivel csak három televíziós csatornánk volt, éppen ezért csupán a magyar futballt tudtam aktívan követni – ha jól emlékszem, akkoriban a Bajnokok Ligáját is a VIASAT 3 közvetítette, így arról is lemaradtam.

Nagypapám révén – aki buzgó fradista volt – nagy lendülettel vetettem bele magam az NB1-be, mindig tűkön ülve vártam a hétvégét: azon belül is a vasárnap déli meccseket, hogy elhangozzon a „jó ebédhez, jó focit” beköszönőmondat Léderer Ákostól.

Hosszú évekig a magyar futball – és később a BL – volt az, amit láthattam, hiszen az internetig, ha jól emlékszem 2009-ig kellett várnom, a kábel tv pedig csak a 2010-es évek közepe táján került bekötésre, így én a magyar labdarúgáson és a Premier League meccsösszefoglalóin nőttem fel. Azóta is ez a két liga határozza meg az érdeklődési körömet, de különösen közel áll hozzám a darts, élvezettel figyelem a teniszmeccseket, gyakorlatilag minden sportággal meg lehet babonázni, ha van magyar érdekeltsége. Űzni a labdarúgás mellett szintén a dartsot, a teniszt és a pingpongot szeretem.

 

Ha csak egy cikkedet ajánlhatnád valakinek az oldalról, melyik lenne az és miért?

Lehetetlen küldetésnek ígérkezik a választás, a legtöbb Büntető.com-ra írt cikkem közel áll hozzám. Jó szívvel gondolok vissza az Enis Bardhiról írt portrémra, ami talán a legnehezebb munka volt, hiszen a karrierjével kapcsolatban számos téves információ jelent meg a magyar médiában, az anyaggyűjtés során rengeteg ellentmondással találkoztam, ezért nyakig beleástam magam macedón és svéd forrásokba is. Nagyon élveztem a K-League-ról írt szezonelőzetesemet, ahol rengeteg érdekességbe futottam bele: például az olvasók figyelmébe ajánlanám a Sangju Sangmu csapatát, ami katonai együttesként végül úgy végzett a negyedik helyen, hogy csupán a kétéves katonai szolgálatot töltő kölcsönjátékosok alkotják a keretet, amely évről-évre cserélődik – itt futballozhatott volna Son Heung-min is, ha be kell vonulnia a hadseregbe. És befejezésül, különösen közel áll hozzám a 17 éves debreceni Bényei Ágostonról írt hibrid cikkem, ami félig biográfia, félig pedig élete első felnőtt meccséről, a Budaörs elleni bajnokiról írt scouting-cikk.  

 

Mi volt számodra 2020 legfontosabb pozitív vagy negatív mozzanata a kedvelt sportágadban?

A COVID alaposan beárnyékolja az idei évet, az olimpia és a labdarúgó Európa-bajnokság eltolása, a teljes tavalyi futballszezon felborulása, Lewandowski potenciális aranylabdájának az eltörlése, ugyanakkor a tragédiák sem kerülték el a sportvilágot: jó néhány halálhír letaglózott – gondolhatunk például Benedek Tiborra, Kárpáti Györgyre, Kobe Bryantre, Diego Maradonára –, legújabban Szabó Zoltán, a Topolya edzője hunyt el, aki fantasztikus dolgokat vitt véghez a vajdasági együttesnél.

Pozitívként egyértelműen az összefogást emelném ki. Megindító volt látni Marcus Rashford gesztusát, hogy az angol politikai elittel farkasszemet nézve több milliárd forint értékű összeget gyűjtött össze a gyermekétkeztetésre. De említhetnék még rengeteg példát: Neymar 800 ezer fontot adományozott a COVID elleni küzdelemben Brazíliának és az UNESCO-nak, Pep Guardiola 920 ezer fontot, José Mourinho önkénteskedett idősek otthonában, Wilfried Zaha ingyen szállást kínált az egészségügyi dolgozóknak; és ugyan ez nem a koronavírushoz kapcsolódik, mindenképpen szeretném kiemelni Gulácsi Pétert, aki az Eb-re való kijutásért kapott 25 millió forintos prémiumát egy SMA-betegségben szenvedő magyar kisfiúnak utalta át. Minden évben vannak élsportolók, akik aktívan jótékonykodnak, de a koronavírus és az ezzel járó tragédiák, nehézségek talán még inkább erre ösztökélték az embereket.  

 

A te szemedben ki volt az év sportolója vagy az év sportban/sport körül dolgozó személye és miért?

Marco Rossit említeném elsősorban, aki képes volt egy rég nem látott, stabil alapjátékot kialakítani a magyar válogatottnál.

Örömteli látni, hogy végre van egy olyan kapitányunk, aki nem az egyéniségekből próbál csapatot kovácsolni, kiszolgáltatva magát az esetleges sérüléseknek, formahanyatlásnak, hanem a rendszerszinten gondolkodik.

Örömteli látni, hogy ennek köszönhetően a magyar válogatott a legjobbjai nélkül is képes szervezetten és eredményesen futballozni, és hogy Rossi képes a magyar élvonalból is úgy beépíteni játékosokat, hogy azok tudnak hozzátenni a csapatjátékhoz. Sokatmondó a magyar válogatottnál uralkodó morális légkörről, hogy a három novemberi mérkőzésen egy döntetlen mellett úgy nyert kétszer a csapat, hogy a szövetségi kapitánnyal még az edzéseken sem találkozhattak. Persze, Rossi végig tudott kommunikálni a stábbal és a kerettel, végig tudott reagálni a pályán látottakra, és virtuálisan még az öltözőben is ott lehetett, ennek ellenére egy Rossi-típusú mindig magas hőfokon égő motivátornak a pálya szélén is komoly szerepe van. Mind a játékosok, mind a stáb kiváló munkát végzett: ha csak szimplán a 2020-as évet nézem, nálam a magyar labdarúgó válogatott az év csapata.  

 

Melyek voltak az év legkatartikusabb sportélményei számodra?

Egyértelműen a magyar válogatott Eb-re való kijutása és a Ferencváros BL-selejtezős menetelése. Ezek voltak a legnagyobb hatással rám, a Nemzetek Ligája-csoportgyőzelem és a Fradi BL-pontszerzése már csak hab a tortán.

 

Ki volt az év felfedezettje nálad és miért?

Korábban már említettem Bényei Ágostont, most ismét az ő nevét húzom ki a kalapból. Ő a szó szoros értelmében az idei év felfedezettje, hiszen úgy került be a DVSC kezdőcsapatába az NB II nyitófordulójában, hogy tavaly még az U19-es csapatban is csak három meccsen játszott. De ez még nem minden: már az is nagy ugrásnak tűnt, amikor nyáron egy edzőmeccs erejéig csatlakozott a DVSC NB III-as csapatának a keretéhez, és a DEAC elleni júliusi edzőmeccsen egyetlen félidő elég volt ahhoz, hogy másnap már a Kondás Elemérnél jelentkezzen edzésre. Nagyon intelligens futballista, remek technikával, játékosprofilja és mozgáskoordinációja nekem Nagy Ádámot juttatja eszembe. Sajnos szeptember óta izomsérüléssel bajlódik, de bízom benne, hamarosan felépül. Azon kevés itthon játszó magyar labdarúgók egyike, akinek a puszta jelenléte miatt képes vagyok leülni és megnézni csapata mérkőzését.

 

Milyen bajnokságokat követsz kiemelt figyelemmel – akár azon túl is, hogy melyikről írsz szívesen? Mit vársz ezeknek a ligáknak a tavaszi szezonjában? Mi az, amire külön érdemes lesz szerinted figyelni?

Elsősorban a magyar bajnokságot, illetve a magyar légiósok csapatait követem, de a Premier League is közel áll hozzám – igaz, az elmúlt egy évben kevesebb figyelmet fordítottam rá, mint ahogy azt szerettem volna. Bármilyen ligáról örömmel írok, készítettem cikket korábban dél-koreai, kínai, fehérorosz és finn futballról is, de leginkább a hazai labdarúgás mozgatja a fantáziámat. Főként a visszatekintéseket kedvelem, szeretem a történelmet, az anekdotákat, szeretek nyomozni; engem jobban érdekel a sport emberi, mentális és lelki oldala, mint a szakmai – annak ellenére, hogy az utóbbiban is igyekszem képezni magam, hogy ne szűküljön be a látóköröm.  

 

Hogyan látod a sportmédia jelenlegi trendjeit?

Alapvetően azt látom, tapasztalom, hogy az ideológiák háborúja zajlik a magyar médiában – általános értelemben és szigorúan a sportra vonatkoztatva is. Számomra frusztráló, hogy vannak olyan orgánumok, vannak olyan újságírók – esetleg vannak olyan laikusok, akik újságot írnak –, vannak olyan szakírók, akik konstans módon az önigazolást keresik, és ha valaki szembe megy azzal az eszménnyel, amit magukénak vallanak, rögtön fogcsikorgatva ugranak. Úgy érzem,

folyamatos feszültség uralkodik az újságírók, szakírók, bloggerek, szurkolók, sportvezetők, edzők és játékosok között, ami széthúzást eredményez – mindez különösen igaz a labdarúgásra.

Azt látom, hogy szélsőségek és sztereotípiák uralják ezt a szférát, az érdekek a gondolatok mozgatórugói, nem pedig fordítva – mintha ebben a közegben ismeretlen lenne a proszociális hozzáállás. Sokan azt próbálják alátámasztani, amit mindenki lát, vagy amit mindenki látni akar. Nincsenek kérdések: nincsenek magyarázva a miértek, a hogyanok, nincsenek vizsgálva összefüggések, és nem is törekszünk rá. Azt gondolom, hogy egy-egy vezető sajtóorgánumoknál nem lehet felépíteni a sportrovatot szimpla hír- és tényhalmozásra (ráadásul, sok esetben azt is egyoldalúan szelektálva); egy-egy véleményvezér blogger nem alapozhat minden állítást puszta számadatokra; egy-egy edző pedig nem démonizálhat bizonyos módszertanokat, csak mert nem szimpatizál velük. Azt gondolom, minden szem, minden tudás értékes, meg kell találnunk a módját annak, hogy mindannyian be tudjunk tenni valamit a közösbe, törekednünk kell a tudásmegosztásra és az együttműködésre.  

 

Ha a Büntető olvasóinak önmagadat nem a sporton keresztül kéne elbeszélned, mit mondanál, hogyan ismerhetnek rád?

Én alapvetően introvertált, kissé magamnak való személyiség vagyok, nem hiába találkoznak nagyon ritkán az olvasók a nevemmel, hangommal, arcommal. Szeretek a háttérben tevékenykedni, soha nem vágytam reflektorfényre. Amikor én bekerültem ebbe a szcénába, rengeteg segítséget és támogatást kaptam, olyan emberektől is, akiket addig csak a televízióban vagy online műsorokban láttam és hallottam. Az „add tovább” híve vagyok: ebből a támogatásból szeretnék valamit visszaadni a sportmédián belül, és azon kívül is.

 

Mit üzennél a Büntető olvasóinak?

Elsősorban azt, hogy gondolkodjanak kritikusan, több aspektust, és összefüggéseket vizsgálva. Próbáljanak tudatos tartalomfogyasztók lenni, szűrni az információkat, de legyenek nyitottak mások igazságaira, és ne ítélkezzenek. Nyugodtan reagáljanak a cikkeinkre, kezdeményezzenek párbeszédet velünk és olvasótársaikkal a megfelelő tisztelet megadása mellett. Legyenek velünk és egymással is türelmesek, de kritikusak. Gondolkodjunk együtt, ne abszolút igazságokat keresve. Továbbá, kívánok mindenkinek jó egészséget, kellemes ünnepeket és sikerekben gazdag új évet!


Ajánló a szerző cikkei közül:

A Benfica tündöklése és bukása – magyarok a fedélzeten

0 0 vote
Article Rating

Írj hozzászólást

0 Comments
Inline Feedbacks
View all comments
0
Would love your thoughts, please comment.x
()
x
%d bloggers like this: