Kóser pecsét a horogkereszten – Berlin ’36 (filmkritika)

Gretel Bergmann (Karoline Herfurth) korának egyik legjobb magasugrója volt, a náci Németországban azonban a származása miatt nem lehetett jövője. 1934-ben apja az Egyesült Királyságba küldte, hogy versenyezhessen és kibontakoztathassa tehetségét. A 20 éves atléta meg is nyerte az angol bajnokságot, befogadták, sikere és személyes története bejárta az angolszász sajtót. Esze ágában sem lett volna hazatérni, a náciknak azonban tervük volt vele.

A napról napra erősödő, egyre gátlástalanabb és aljasabb totális diktatúra a hazai rendezésű olimpiában nemcsak az „übermensch német faj” erődemonstrációjának tökéletes lehetőségét látta: egy füst alatt a rezsim nemzetközi elismerését is ki akarta vívni. A nemzetiszocializmusra ütött kóser pecsétért semmi sem volt drága, így a nyugati világban magának hírnevet szerző Bergmann – a családja fenyegetése és apja bántalmása miatt – visszatért Németországba. Bár hősünk minden idegszálával irtózott annak gondolatától, hogy a náciknak szerezzen dicsőséget, a családja és a zsidó sportszövetség egyik vezetője meggyőzte, ez az ő hazája is, és hogy nem is képzelhető el nagyobb fricska, minthogy Adolf Hitler és csatlósai őt ünnepeljék a dobogó felső fokán.

Az amerikaiaknak tett ígéret szerint a csapat teljes értékű tagjaként készülhetett az olimpiára, be is költözött a válogatott edzőtáborába. A Birodalmi Sporthivatal azonban sötét terveket szőtt. Egy fiúnak született, de lányként anyakönyvezett 17 éves atlétát vett a szárnyai alá, hogy ha eljön az ideje, készen álljon Bergmann világklasszis szintjén teljesíteni. Marie Ketteler (Sebastien Urzendowsky) természetesen Gretel szobatársa, majd később a barátja lett. A szókimondó és öntudatos főhősnőnek általános megvetés volt az osztályrésze, egyedül az edzője, Hans Waldmann (Axel Prahl) bánt vele emberhez méltón.

Sebastien Urzendowsky (Marie Ketteler szerepében) és Karoline Herfurth (Gretel Bergmann) a film egyik jelentében (Forrás: mafab.hu)

Waldmannt nem érdekelte Bergmann származása, ő az aranyesélyes sportolót látta benne, lenyűgözte tökéletes technikája, kitartása és a megkérdőjelezhetetlen rátermettsége. A rezsim potentátjainak küldött jelentéseiben is ezt hangsúlyozta, és ez is lett a veszte. A nácik menesztették és a kollaboráns Sigfrid Kulmbach (Robert Gallinowski) került a helyére. Az új tréner számkivetettként bánt Gretellel, hetekig nem engedte ugrani sem, mondvacsinált okokból végeláthatatlan futóedzésekkel kínozta, még azt sem hagyta, hogy Marie társaságában költhesse el a vacsoráit. Megtörni azonban nem tudta, és amikor végre bizonyíthatott, a számára egyre feljebb és feljebb emelt lécet is rendre megugrotta.

Az olimpián három magasugró képviselhette a német színeket, erre négyen pályáztak: Gretel, az időközben éppen általa alaposan kikupált, a férfiúi adottságai mellé a technikai alapvetéseket is elsajátító Marie és két árja lány. Előbbi kettőnek az eredményei alapján (papíron) bérelt helye volt a csapatban, hiszen jóval magasabb szinten voltak a társaiknál. A nácik terve azonban az volt, hogy az aranyra is esélyes Marie és a két árja lány képviselje Németországot. Egy este Gretelt bezárták a zuhanyzóba, a külön helyiségben tartózkodó Marie-val együtt. A pánikba esett lány rányitott az éppen a lábát borotváló társára, ekkor jött rá, hogy barátnője valójában fiú, ezért fürdik mindig egyedül. A csapdából az egyetlen kiút a szennyesliften át vezetett, ám mászás közben a lány bokája megsérült.

Másnap az edzője közölte vele, hogy bár az eredményei vitathatatlanok, két nap múlva részt kell vegyen egy versenyen, hogy hivatalosan is bebiztosíthassa a helyét. A bicegő Bergmann országos csúcsbeállítással (160 cm) nyerte meg a rangos württembergi bajnokságot. De miután a rezsim meggyőződött róla, hogy az amerikai olimpiai csapat útra kélt Németország felé, írtak neki egy megalázó levelet, amelyben tudatták, szó sem lehet róla, hogy versenyezzen Berlinben. A nácik a csapatnak és a sajtónak is azt hazudták, hogy megsérült. De Gretel nem hagyta ennyiben a dolgot, stuttgarti otthonából a fővárosba utazott, ahol interjút készült adni a New York Herald riporterének. A megbeszélt időpontban azonban az újságíró helyett Kulmbach jelent meg, aki megfenyegette, hogy ha nem szívódik fel, vele és a szeretteivel is ugyanolyan szörnyűségek történhetnek, mint a „szerencsétlen balesetet” szenvedő és válságos állapotba kerülő amerikai zsurnalisztával, vagy a szőrén szálán eltűnt zsidó sporthivatalnokkal…

Bergmann forradalmi technikája

Bergmann technikája azért számított tökéletesnek az 1930-as évek közepén, mert a korszak legmodernebb stílusát, az úgynevezett Eastern Cut-off technikát alkalmazta. Míg a legtöbben a klasszikus, függőleges törzsű ollózó technikával ugrottak, addig Bergmann az új módszerrel már a modern magasugrás előszobájában járt.

Utóbbi lényege, hogy az ugró nem egyszerűen „átlép” (átollózik) a léc felett, hanem vízszintesbe fordítja a testét, miközben a lábait egy speciális, csavaró mozdulattal „vágja át” (innen a cut-off elnevezés) az akadály felett, így sokkal gazdaságosabban használja ki az energiáját. Ez egy jóval összetettebb, atlétikusabb mozdulatsor, amely során a nekifutás után a léc felé fordulva rugaszkodik el, maximálisan kihasználva a függőleges irányú erőt. Ez a módszer lehetővé tette, hogy a versenyző súlypontja ne emelkedjen sokkal a léc fölé, így ugyanazzal az erőbefektetéssel magasabb szintet tudott teljesíteni, mint a hagyományos technikával ugrók.

Ez a szakmai fölény volt az, ami lenyűgözte edzőjét, Hans Waldmannt. Bergmann technikája nem pusztán a nyers erőre, hanem a precíz koordinációra és a rugalmasságra épült. Nagy valószínűséggel az olimpiai aranyért ugorhatott volna Berlinben.

Heidelbach filmjének erejét elsősorban a történelmi háttér adja. Noha a történet váza a valóságra támaszkodik, Ketteler bemutatása nem teljesen hiteles. A nevét is megváltoztatták, és az eredetileg Dora Ratjen néven anyakönyvezett atléta elsődleges nemi jellege körüli bizonytalanságot elegánsan kikerülték. Ratjent 1939-ben hivatalosan is férfinak nyilvánították, de valójában interszexuális volt. A szülein, az orvosain és a nácikon kívül addig sem Bergmann, sem senki más nem tudta vagy észlelte, hogy nem nő. Az alkotók a valóság részleges elferdítésével tudatosan egy egyszerűbb, könnyebben befogadható kontextust teremtettek Marie köré, ami a történetmesélés szempontjából lényegtelen. Ugyanakkor a film egyetlen zavaró eleme éppen az volt, hogy a frizuráján és az öltözködésén kívül semmi sem utalt arra, hogy nő lenne, de még csak gyanút sem fogott senki, ráadásul a forgatókönyv olykor még rá is játszott a „nőiségére”, ami totálisan hiteltelen volt. Ezzel persze az alkotók is nyilvánvalóan tisztában voltak: alighanem az volt a céljuk, hogy ezzel is hangsúlyozzák és karikírozzák az abszurditást. Hogyha a nácik egy fiút küldenek női atlétának, akkor az lány lesz és pont. És akkor is evidens módon lánynak látják, ha ordít róla, hogy nem az.

A legnagyobb rendezői bravúr, hogy a harmadik birodalomban játszódó legtöbb filmmel ellentétben itt az erőszakot nem viszik színre, semmilyen kínzást és megtorlást nem mutatnak be, az elnyomás és a feszültség mégis mindvégig ott lappang: nyugtalanságot és félelmet szül. Az első képkockától az utolsóig. A verbális agresszió, az eleve elrendelt és rendszerszintre emelt antiszemitizmus sem a legkegyetlenebb formáját ölti, de így is elemi erővel hat. Gretel apjának bekötött keze, a véraláfutások az iskolatársai által megvert kisöccsén, az atléta lányok gonoszkodásai, vagy amikor a náci sportvezető csak vele nem fog kezet. A gyűlölködés, a dehumanizáció és a megvetés úgy is végigvonul a filmen, hogy egyetlen csepp vér sem folyik. De nincs is rá szükség. Az embertelenség minden ízében kíméletlen, és a sejtetés ez esetben sokkal erősebb eszköz, mint a pőre láttatás. 

A berlini olimpia női magasugró számát Csák Ibolya nyerte, a brit Dorothy Odam és a német Elfriede Kaun előtt. Mindhárman 160 centiméterig jutottak, a szétugrásban (negyedik nekifutásra) egyedül Csák ugrotta meg a 162 cm-t. Dora Ratjen csak negyedik lett, eredményét a NOB utólag törölte. A németek végül csak két versenyzőt indítottak, a harmadik helyet szándékosan üresen hagyták.

A három érmes: Csák Ibolya, Elfriede Kaun és Dorothy Odam (Forrás: Bundesarchiv)

Gretel Bergmann 1937-ben az Egyesült Államokba disszidált és New Yorkban telepedett le. Abban az évben magasugrásban és súlylökésben is amerikai bajnok lett, 1938-ban előbbi számban megvédte címét. Ezután már a magánéletére fókuszált: segített leendő férjének, Bruno Lambertnek Amerikába emigrálni. Hivatalosan azután vonult vissza, hogy az USA 1941 decemberében belépett a második világháborúba. 1942-ben megkapta az amerikai állampolgárságot. Gretel Lambert 2017-ben, 103 évesen hunyt el New Yorkban.

Gretel Bergmann (Fotó: Imago)



A Berlin ’36 abban az értelemben abszolút sportfilm, hogy az atlétika mindvégig a középpontban van, de Bergmann valójában nem a riválisokkal küzd, hanem a náci rezsimmel szemben vívja megnyerhetetlen harcát.

Mielőtt a birodalmi sportvezető kirúgta Waldmannt, azzal érvelt, hogy „nem nőtt fel a feladathoz, és nem rendelkezik azzal a beleérző képességgel, amire itt szükség lenne”. „Itt a sportól van szó, és nem a politikáról, Uraim!” – védte igazát a mester. „Nem, arról van szó, hogy összekapcsoljuk a kettőt. Ez az oka, hogy most elválnak útjaink” – válaszolta a sportvezető.

A film tökéletes látlelet a 20. század legsötétebb korszakának hajnaláról, arról, hogy a horogkeresztes zászló égisze alatt hogyan vált semmissé, ami a legfontosabb és a legértékesebb: az igazság és az ember.

Borítókép: primevideo.com