„Kubala László gratulált, mondván örül, hogy a Barcának ilyen technikás magyar játékosa lehet” – interjú Bárányos Zsolttal

– Bárányos Zsolt, futballista. Hosszú-hosszú évekig magától értetődő szókapcsolat volt, de mi ma az állandó jelző?

– Ugyanaz. Megmaradtam futballistának, és soha nem is szeretnék átvedleni mássá. Bárcsak még mindig a pályán segíthetnék a Honvédnak! Illetve segítem ma is, de csak az öregfiúkban. Nem csak a szeniorbajnokság köt azonban a futballhoz, négy éve van egy menedzserirodánk Tamási Zolival és Détári Lajossal, illetve a civil alapítótárs Oláh Lászlóval egyetemben. Néhány fiatal játékost már az ügyfelünknek nevezhetünk, akik remélhetőleg eljutnak magasabb szintre, ám az nem csak rajtunk múlik. Más világot élünk ma már persze. A mi időnkben szóltak, van itt ez a csapat, ide kell kimenni. Nem válogathattál. Mi manapság rendre megkérdezzük, mit szeretne a szülő, mit akar a gyerek, persze előfordul, hogy a szülő mindenáron külföldre vinné csemetéjét, a gyerek viszont maradna, ilyenkor kell egyetértésre jutni, annak ugyanis semmi értelme, ha erőszakkal kiküldesz valakit. Abból biztosan semmi jó nem sül ki, elmarad a jó teljesítmény, kedvetlenség, honvágy, elszúrt esély, hazatérés lesz belőle.

– Nehéz szakma az ügynöki?

– Nehéz. Még a mi nevünkkel is. Látjuk, hogy sokan elköteleződtek már máshova, a szakmában nagy névnek számító irodákhoz, nehéz a konkurencia mellett odaférni, de nem adjuk fel.

– Akkor az öregfiúk, illetve a menedzserbiznisz beindítása teszi ki a napjaidat?

– Igen. Manapság is hívnak az NB III-ba futballozni, de nem látom értelmét. A gyorsaság menthetetlenül megkopik, egy idő után képtelenség megmaradni a magasabb szinten. Énekelni lehetne halálom napjáig, sportolni nem. Ha ma is ugyanúgy tudnék futni, mint tizennyolc évesen, nem lenne problémám, de nincs már meg az NB-s osztályokhoz szükséges sebesség. A technika és az erőnlét is meglenne, mindig is bírtam futni, a gyorsaság hibádzik, úgy pedig képtelenség felvenni a versenyt a fiatalokkal. Most tényleg, ott totyogjak köztük? Na ne! 

– A szeniorok gyepén is megmaradtál karmesternek?

– Igen. Minden meccset nagyon komolyan veszünk, a Fradi és az MTK elleni rangadók ugyanúgy presztízscsatának számítanak, mint egykor, de odafigyelünk arra, ne legyen sérülés, tudjuk jól, másnap mindenkinek dolgoznia kell, plusz ott a család, a gyerekek, tényleg nem szeretnénk, ha bárkinek baja esne. Igyekszem irányítani, de előfordulok a bal oldalon is. A védelemben kevesebbet… 

– Nem fűlik a fogad a védekezéshez?

– Védekezem, meg hátra is megyek, de nem szeretek onnan játszani. Mindig is igyekeztem a kapuhoz közelebb helyezkedni, első szándékból támadni. Az rendben van, hogy a mai futballban szeretik a csapatok tartani a labdát, csak nem feltétlenül mennek előre.

Elismerem, lehet a labdakihozatal látványos, azzal van bajom, amikor azt követően nem indulnak meg egyből a kapu felé. Elvégre a néző a gólokért, a kötényért, az esernyőcselért, a megkerülős cselért megy ki a stadionba, a társat helyzetbe hozó pazar átadásokért.

A mi időnkben, ha az első negyedórában nem rúgtunk gólt, elkezdtek fütyülni. Mert ezt a sportot gólra játsszák. Ha leviszik a labdát a szélre, ám aztán visszajátsszák, és kezdenek mindent elölről, az nekem sem tetszik. Vegyük csak a Barcelonát: amikor Messi, Neymar és Suárez alkotta a támadótriót, kétpercenként gólhelyzetet teremtettek, és biztos volt, egyikük majd eldönti a meccset. Lehet, hogy Xavival a padon és az igazolásokkal ez változik, az Atlético elleni meccsig mindenesetre elég nehezen ment a Barcának a góllövés. Azért is, mert nincs egyéniség, aki eldöntse a mérkőzéseket. 

– A saját portánknál sepregetve is megállapíthatjuk, nem nagyon látni a maiak közt olyanokat, akik úgy bánnának a labdával, mint egykor Illés Béla, Lisztes Krisztián vagy Bárányos Zsolt.

– Nem tudom pontosan, az akadémiákon mi a hangsúlyos, bár azt látni, a labdatartás, a passzkoordináció az lehet, csak mintha kezdene a futball így átmenni az edzők közti taktikai harcba. Megvannak a sávok, amelyekben mozoghatsz, én azonban ennél sokkal szabadabban szerettem játszani. Ha lementem kispályázni, ott is ugyanúgy akartam futballozni, ahogy a nagypályán, elmozogni jobbra, balra, elölre, hátra, csak hát a futsalban ennél sokkal szigorúbbak a mozgások, pontosan meghatározott, kinek, hova kell állnia, én viszont sosem szerettem aszerint focizni. A nagypályán is annyit mondtak mindössze, védekezésnél mit zárjak le, azon túl játszhattam a játékomat.  

– Túlzottan is uniformizálják a játékosokat? Mindenkinek be kell állnia a sorba?

– Úgy tűnik. Nyilvánvalóan mindenki győzni akar, minden edző igyekszik kitalálni valami olyat, amivel a másik eszén túljár, ez eddig rendben is van, csak épp sajnálom, hogy ma már például irányítók sem igazán léteznek. Posztra képzés folyik, s azt meg is tanulja a játékos, hova kell futnia, hogy kell helyezkednie, hogy egy-két érintéssel futballozhat, csakhogy a mi korunkban, ha kétérintőben játszottunk, azt mondták, alibifutball. Hogy szabadul a labdától. Mi mondjuk gyakorta játszottunk olyan pályákon, hogy egyérintőben képtelenség volt futballozni, s muszáj volt előbb lekezelni a labdát; a maiakat amiatt irigylem is, hogy egy-egy lövőhelyzetben nem kell azon agyalniuk, megállítsák-e a labdát. Nekünk sokszor muszáj volt. 

– A mai körülmények közt jobb futballistává válnál?

– Akkor sem cserélném el azonban a fiatalságomat a maiért. Szerettem azt úgy, ahogy volt, a salakos, földes pályákkal együtt. Legalább nem sérültünk meg, mint a maiak a műfüvön, ami tönkreteszi a szalagokat, ízületeket. Nálunk legfeljebb lejött a bőr, ma viszont számos tizennyolc év alatt labdarúgót látni keresztszalag-sérüléssel. 

– Volt azért olyan, amit nagyon nem szerettél futballistaként?

– Nem. Én egyetlen tréninget nem hagytam ki, imádtam ugyanis edzeni. Dömével beszélgetünk erről, hogy ő ugyanúgy imádott edzeni. A legjobb dolog. Elvégre azt csinálhatod, amiért rajongsz. Én edzés nélkül amúgy sem tudtam volna játszani, kellett nekem a felkészüléssel megszerzett erő.   

– Akkor az élsportolói léttel járó állandó nyomás ellenére is több örömödet lelted a profi futballban, mint a mai önfeledt játékban? 

– Hogyne. Miféle nyomás? Egyenesen imádtam sok néző előtt játszani, feldobott, még jobb teljesítményre sarkallt. Szerencsére megadatott, hogy nagyobb tömegek előtt futballozzam, majdhogynem telt házas bajnokikon vagy kupadöntőben. 

– Már csak ezért is, nehéz volt befejezni?

– Nagyon.

– Mi kellett ahhoz, hogy ne csinálj hülyeséget?

– Például az, hogy nem hagytam abba. Negyvenen túl is játszottam a harmadosztályban, az öregfiúk-meccsekre készülve ma, negyvenhat évesen is heti háromszor edzem. 

– De a profi pályafutásod vége felé tudtad, mihez fogsz kezdeni, vagy elveszettnek érezted magad, amikor annak vége lett?

– Mindig tudtam, hogy egy nap vége lesz, csak nem nagyon akartam elfogadni. Annak örülök, hogy a szerencsés genetikám miatt nem voltam soha sérült, megúsztam a műtéteket, nem kellett emiatt éveket kihagynom. Azért sokszor elgondolkodtam azon, mi lesz utána, hogy ha mégis eljön a pillanat, de mindig hozott valamit az élet, így csöppentem bele a menedzserkedésbe is. 

– S hiányzik még a játékoskori napi rutin?

– Leginkább amiatt, hogy örülnék, ha még mindig abban a korban lennék. Nehéz persze az átállás, megszokni, hogy nincs már meg a szigorú időbeosztás. Edzés, étkezés, pihenés, megvolt ennek a rendje, de elmúlt. 

Válogatás Bárányos legszebb megmozdulásaiból:

– Azt azért mondhatjuk, hogy a te tehetségeddel többre kellett volna, hogy vigyed?

– Van bennem hiányérzet, mert sok lehetőségem lett volna megmutatni magam, ám ezek egyike sem vált valósággá. Valamiért a sors nem adta ezt meg nekem.

– Vagy egyes személyek, esetleg az akkori Honvéd?

– A klubon nem múlt, egy-egy menedzseren inkább. De ez így lehetett megírva, más magyarázatot nem találok. Annak idején azért valamit le kellett tegyél az asztalra az NB I-ben ahhoz, hogy a válogatottba bekerülhess, ma elég hozzá két jó meccs. Ha tíz jó meccsed van, elvisznek külföldre. Ezért aztán azt gondolom, ma könnyebb lenne a dolgom, ha ki akarnék menni. Kevés az olyan játékos, aki különleges képességeivel kitűnik, pláne irányítóként. Akkoriban a Vasasban Vincze Ottó, Újpesten Szanyó Karcsi, a Fradiban Lisztes Krisztián, Fehérváron Dvéri Zsolt, Debrecenben Sándor Tomi egyértelműen kitűnt a mezőnyből.

– De mindig mindent megtettél, hogy előbbre juss, vagy előfordult linkeskedés?

– Nem volt ilyen. Nagyon komolyan vettem a futballt, a szerencsés genetika mellett ezért is tudtam ennyire sokáig kitolni a pályafutásomat. Vannak, akik harmincévesen abbahagyják, nekem csak negyven felett kellett. 

– A Barcelona volt ugye a nagy esély, a katalánokkal együtt edzhettél, és korábban is elmondtad már, vevők is lettek volna rád. Azon múlt, hogy amikor a Barca jelezte, kifizeti a 300 ezer dollárt, a Honvéd hirtelen egymilliót kért?

– Több összetevője is akadt az üzlet meghiúsulásának. Úgy indult, hogy a magyarokat akkoriban jellemzően értékesítő három menedzser egyike, Pintér László kivitt Belgiumba, a Lommelhez. Már kint jártunk, amikor kaptam otthonról a telefont, ne írjak alá, mert a Barcelona látta a rólam készült videófelvételeket, megtetszett neki a játékom, megnézne személyesen is. Sajnos azonban addigra az előszerződés megköttetett, lehet, ez az én hülyeségemen is múlt. Elmehettem mindenesetre Barcelonába, azzal a feltétellel, hogy a Lommel is pénzhez jut, ha leigazolnak a katalánok. Hogy bonyolódjon az ügy, egy másik menedzser vitt el a barcelonai próbajátékra. Az első csapat épp edzőtáborozott, a B-vel edzettem, amelyet Ronald Koeman irányított.

Több, mint másfél hetet készülhettem a Barca B csapatával, sztárnak érezhettem magam, újságok, rádiók szólaltattak meg, az is jólesett, hogy Kubala László személyesen gratulált, mondván, örül, hogy a Barcának ilyen technikás magyar játékosa lehet.

Csak hát az árban nem tudtak megegyezni a felek. 300 ezer dolláros vételárról szólt az eredeti megállapodás, abból lett 500 ezer, majd egymillió, ami nem tetszett a Barcelonának, el is állt az üzlettől. A hírem azonban messzire jutott Spanyolországban, a Valencia is bejelentkezett értem, a belgiumi előszerződésem azonban ugyancsak bonyolította a helyzetet. Mindenesetre ha akkor ott van mellettem egy olyan okos, rámenős, a sorsommal törődő menedzser, aki el tudja nekem ezt az egészet simítani, gond nélkül kiköthettem volna Spanyolországban. Így azonban Belgiumban kellett folytatnom. És hogy mennyire lúzer vagyok ebből a szempontból, az akkor az első és másodosztály közt ingázó Lommel ma a Manchester Cityt is birtokló City Football Group tulajdonában lévő klub. Kicsit más a leányzó fekvése, de ilyen az én pechem.

– Van benned harag?

– Nem igazán, legfeljebb csak a link menedzserekre neheztelek. Ma ebből a szempontból sokkal jobb a helyzet: jobbak a játékosügynökök, tisztábbak a viszonyok. Akkortájt a Pintér, Bognár, Balla hármas osztotta el egymás közt és vitte Európába a magyar játékosokat. Nekem is fűt-fát megígért a menedzserem, amikor aláírtam, ehhez képest egyszer találkoztam vele, amikor ment felvenni a pénzt. Semmiben nem segített, pedig lett volna más lehetőségem is, a Sevilla, valamint két belga topklub, a Bruges és az Anderlecht is szerződtetett volna.

– A kilencvenes években kétségtelenül a vadkapitalizmus dúlt a magyar futballban, de fogalmazhatunk úgy is, az volt a vadnyugat, a kevés megbízható tulajdonossal, sok szerencselovaggal, pénztelenséggel.

– Nehezebb volt abban az időben működtetni egy klubot, pénzt szerezni, örülök, hogy ilyen stadionok épültek, hogy van ma állami segítség. Magam is sokszor csak a klubok fizetésképtelensége miatt váltottam, sosem a mohóság hajtott, nem voltam soha pénzéhes. Nem is játszottam olyan irdatlanul nagy pénzért, de sokszor azt sem kaptam meg. Előfordult az is, hogy azt mondták, örülnénk, ha maradnál, de nem fér bele a büdzsébe. Sokszor a korántsem csillagászati összeget jelentő béremet sem fizették ki. Ha a hó végén nem kaptunk fizetést, nem örültünk, de az edzésen vagy meccsen nem ezen járt az eszünk. A mai viszonyok közt, a tehetségemmel nyilván könnyebb lenne boldogulni, de nem panaszkodom. 

– Azaz sosem vágytál a vándormadár szerepére, hanem inkább rákényszerültél?

– Igen. S ha visszatekerhetném az idő kerekét, ezen az egy dolgon változtatnék. Csak a Honvédban játszanék, illetve légiósként Spanyolországban, de csak ha olyan ajánlattal áll elő a klub, amellyel a Honvéd is jól jár. Sosem vágytam a vándorszerepre, tökéletesen megfelelt volna nekem idehaza a Honvéd. Amikor felkerültem az első csapatba, Pisont, Orosz, Hamar, Csehi Tibi szerepelt mások mellett az együttesben, válogatott játékosok ültek a kispadon is, örömmel maradtam volna.

– Pályafutásod legeuforikusabb pillanata is a Kispesthez köt?

– Persze, a BVSC elleni kupagyőzelem kilencvenhatból.

– A Szőnyi úti 1–0-s vereség után nyertetek a Bozsik-stadionban 2–0-ra úgy, hogy az utolsó fél órában tíz emberrel játszottatok, s csak a hajrában sikerült megfordítani a párharcot.

– Ezért is lett olyan katartikus. S azért is olyan édes az a siker, mert az anyaegyesületem színeiben értem el, a kedvenc klubommal, amelyikben felnőttem. Akkor volt először részem nagy diadalban. Mindenki nagyon akarta tőlünk a győzelmet, a szurkolókkal együtt rendesen meg is ünnepeltük.

– Akadt egy másik, hasonlóan emlékezetes kupadöntőd, méghozzá a Sopronnal a Fradi elleni botrányos finálé. Három kiállítás a zöld-fehéreknél, nálatok egy, 5–1-es kiütéses soproni győzelem. Eleve felfokozott idegállapotban ment bele abba a meccsbe a két csapat? Vagy csak a Fradi? Vagy a horvát bírón múlt volna?

– Szerintem jó, hogy külföldi játékvezető fújt, a szabályok szerint járt el, a kiállításokat jogosnak éreztem. Pintér Attila azelőtt jött el a Fradiból, nem igazán szerették a játékosok, lehet, a Fradi futballistái emiatt is voltak paprikásabbak, neki is meg akarták mutatni. Jó futballisták alkották a Fradi keretét, de a miénket is. Nem csak sikerben volt azonban részem, két kupadöntőt sajnos elvesztettem: egyet a Vasassal, egyet Belgiumban. Amíg a Ferencvárosban játszottam kölcsönben, a Lommel kiesett az első osztályból, de egyből vissza akart jutni, ezért aztán egyben tartotta keretét, plusz visszatértem én is. Úgy jutottunk vissza az élvonalba, hogy egy döntetlen kivételével valamennyi meccsünket megnyertük, plusz kupadöntőt játszhattunk a Heyselben. Egy nullra kikaptunk a Westerlótól, pedig volt egy ollózásom, ami szerintem áthaladt a gólvonalon, a játékvezető azonban nem adta meg. 

– Ha már te nem is, valamelyik utódod játszhat még kupadöntőt?

– Nem úgy néz ki… A kislányom tizenegy éves, és showtáncol, a kisfiam abbahagyta a futballt, pedig tehetséges ballábas játékos lett volna.

– Hátha visszatér…

– Aligha, huszonnégy éves.

– A kisfiad… 

– Nekem ő az marad örökre. Rabul ejtette ez a modern világ és az e-sport, abban viszont kiváló. A Counter-Strike-ot játssza, profi szinten. Idehaza az egyik legjobb, egy külföldi klub szerződtette is, hivatásos e-sportoló: tisztességes fizetést kap, ugyanúgy edz, mint bármilyen más sportoló, versenyekre jár, csak épp székhez kötve műveli. Én nem bírnám, nekem szükségem van a mozgásra, a levegőre, bár ki tudja… Ha én is ebben növök fel, lehet, a videojátékban lövöm a gólokat, és nem a gyepen. 

Kiemelt fotó: jozsefvaros.hu