Futsal és kultúra – Sportvezetőként Spanyolországban – I. rész

A két ünnep között publikált, milánói elemzői munkám kezdeti lépéseit elmesélő kétrészes cikksorozat folytatásaként ezúttal a spanyolországi sportvezetői munkámmal járó kalandjaimba és kint tartózkodásom mindennapjaiba avatom be a velem tartó olvasót. Fontos hangsúlyoznom, hogy nem a saját munkásságomról kívánok írni, hanem sokkal inkább célom azt a különleges világot és hátteret bemutatni, amelyben lépcsőfokról lépcsőfokra tudtam feljebb lépni a hosszú évek során. Éppen ezért a miliőre, annak hatásaira, szépségeire, természeti és kulturális értékeire helyezem a hangsúlyt ebben az írásban.


Növeld a nyereményed akár 30%-kal! Kattints ide, és regisztrálj!


 

Miután harmadik idegen nyelvként a spanyolt választottam a főiskolán, kerestem annak a lehetőségét, hogy spanyol nyelvterületen tudjam gyakorolni a nyelvet. 

2011-ben ösztöndíjasként egy félévet az Oviedói Egyetem gijóni karán tölthettem el, amely életem egyik legszebb időszaka volt. Itt szerzett kapcsolataimnak döntő szerepük volt abban, hogy a későbbiekben a magyar egyetemi sportot képviselendő, a futsal hazájában több ízben kimagasló eredményeket tudott a magyar válogatott játékosok alkotta futsal-csapatunk felmutatni.

Lássuk, milyen tanulmányútnak és nemzetközi tapasztalatnak köszönhető mindez.

 

HOSSZÚ ÚT SPANYOLORSZÁGBA

A megközelítőleg 270.000 lakossal bíró Gijón a Kantábriai-hegyvidéken keresztül repülővel, busszal és vonattal közelíthető meg. Budapestről nem egyszerű eljutni ide, hiszen közvetlen repülőjárat nincs a két város között, és abban a januári zord hónapban, amikor kiutazásom esedékes volt, nem volt hely egyetlen Madridból Gijónba induló belföldi járatra sem.  Ennek volt köszönhető az, hogy egy teljes napba telt, mire megérkeztem az északi tengerparti városba. A gépem reggel indult Budapestről, két és fél óra alatt értem Madridba, ahol várnom kellett pár órát, mire felszállhattam a Gijónba induló buszra. A buszút hétórás(!) volt. Mire éjféltájt beérkeztem a helyi buszpályaudvarra, már eléggé elfáradtam.

 

Gijón csodálatos partszakasza madártávlatból. A háttérben látható a Cimadevilla domb, ahonnan gyönyörű, az Atlanti-óceánra néző panoráma tárul az ember szeme elé.

Asztúria autonóm tartomány, amely Észak-Spanyolországban, az Atlanti-óceán partvidékén fekszik. Az egykor hullámzó tenger helyén karbonkori mészkőből álló hegyvidék zord vonulatai húzódnak. A hegyvidék nyugati felén hozták létre az ország első nemzeti parkját, a Covadonga Nemzeti Parkot, amely a Picos de Európa (Európa-csúcs) egy részét foglalja magában. A Cueva de Covadonga (Covadonga-barlang) és a múlt században épült bazilika örökre összefonódtak a spanyol történelemmel. Ez az ország bölcsője. Don Pelayo itt védelmezte Asztúriát a mór támadásokkal szemben. A büszke Asztúria a félsziget egyetlen független, parányi része maradt. Hegyvidékein kedvenc állataim, medvék is élnek.

Asztúria csapadékkal teli, hatalmas zöld területeket rejtő vidék. Az állam három övezetre oszlik: a hegyvidékire, a medencevidékire, ahol a kétszázötvenezer lakosú főváros, Oviedo is található, valamint a partvidékire. Én az utóbbi övezetben laktam, az említett Gijón városában, amely az ismert futballklub, a helyi Sporting otthona, és amely együttes az adott időszakban a Santiago de Bernabeuban verte 1-0-ára a Real Madridot. Az utak mentén az asztúriai népi építkezés jellegzetes fából készült horreója (magtár) áll vékony tartóoszlopain. Kukorica szárítására használják, és azért építik többnyire kőoszlopokra, mert a sok csapadéktól beázhatna, „bebogarasodhatna” a házikó. Tetőzete lehet teito (rozsszalma, tönkölybúza, seprózanót), pala vagy cserép.

Oviedo és az Asztúr Királyság műemlékei az UNESCO Világörökség részét képezik. A kilencedik században itt sikerült megőrizni a keresztény kultúrát, hiszen ez volt az egyetlen terület, amelyet az arab hódítók képtelenek voltak bevenni. Innen indult a reconquista is.

Gijón a hercegség legnagyobb városa a híres tudós és költő Gaspar Melchor de Jovellanos szülőhazája.


 

¡VAMOS A BAILAR! – MINDEN ESTE PARTY

Asztúriában az Erasmus-ösztöndíjas fiataloknak köszönhetően nyüzsgő egyetemi élet járja be a várost és több internetes csoportban nyitott, életvidám fiatalok segítik az újonnan érkező hallgatók beilleszkedését. Így történhetett, hogy a spanyol-brit barátom, Julio befogadott egy hónapra a lakásába, amíg albérletet nem találtunk magunknak a városban. Az utca, ahol laktunk, hangulatos volt: belvárosi, zsúfolt, autókkal és éjjel-nappalikkal teli. Pont olyan, amelyre egy fiatal egyetemistának szüksége van.

Szerettem a spanyol üzleteket, Olaszországhoz hasonlóan legtöbbjük egyedi és hangulatos. A közelben minden megtalálható volt. A lakásban kezdetekben a nappaliban aludtam egy másik magyar lány társaságában. A szobák ugyanis természetesen foglaltak voltak az állandó bérlők által. Az egyikben két francia lány, a másikban az említett ibizai, Julio barátom lakott. Két kis fürdőszoba és egy konyha egészítette ki a lakást. Julio volt a felelős a legtöbb városi házibuliért az egyetemisták között.

Az első héten, a beiratkozást megelőző időszakban minden egyes este(!) házibulit tartottunk, majd közösen indultunk a gyönyörű, kivilágított város tengerpartján található sidra bárokba, ahol a helyi szokásoknak megfelelően a pultosok méterekről locsolták a poharainkba a szidrát.

A helyi italt a sok almafáról leszedett savanyú, zöld almából készítik, amelyet aztán városszerte a sidreríákban tudunk fogyasztani.

Én soha nem kedveltem meg az italt, és legtöbbször sört iszogattam, amíg a többiek azon versengtek, ki önt több italt a poharak… mellé! A sidrát egyetlen pohárban szolgálják fel a helyiek. Karnyújtásnyi magasságból céloznak a több mint egy méterre lévő poharakba. A szabály az volt minden alkalommal, hogy a pohár alján egy felesnyi adagot kellett hagynunk, amit a földre locsoltunk oly módon, hogy közben tisztára mossuk a következő italozó társunk számára a poharat. Merthogy ugyanazt használta utánam…

Az éjszakázás azt is jelentette, hogy rendre kora reggel kerültünk ágyba, és csupán délután három óra tájékában ébredtünk fel. Ilyenkor élelmiszerért indultunk a helyi boltokba és legtöbbször olasz ragut ettünk, mert hamar kész van, nem kell babrálni vele. Gijónban egyébként is hozzá kellett szoknom ahhoz, hogy este tizenegy előtt nem vacsoráztunk, és ha az ember bulizni indult a népszerű tengerparti klubok valamelyikébe, hiába értünk oda hajnali 1-re, reggel 3 óráig ember nem volt rajtunk kívül a szórakozóhelyeken. Ebből kifolyólag a bulik sokszor csak reggel 7 után értek véget.

 

TANULÁS A KASTÉLYBAN

Julio segített az elején mindenben. A bulikon egyébként is könnyű volt a többi egyetemistával, a leendő osztálytársakkal megismerkedni. Napközben mobiltelefont vásároltam és helyi SIM-kártyát. Egyheti bevásárlás a szupermarketben Milánóhoz hasonlóan 70 euró körül mozgott. Életem legutálatosabb telefonszolgáltatását is itt vásároltam. A létező legnagyobb kedvezmény ellenére a hazaitól merőben eltérő, nem túl barátságos szolgáltatás jellemezte az adott céget, ahol a SIM-kártyát vásároltam.

A gyakorlatban akkor is fizetnem kellett, ha a hívott fél nem vette fel a telefont, és foglaltat jelzett.

A szolgáltató ugyanis minden megkezdett hívásért számlázott, így fordulhatott elő az a mai napig egyedi eset, hogy kis túlzással hetente kellett húsz eurókkal feltöltenem a telefonomat, amely összegbe ekkor még nem tartozott internethez kapcsolódó adatszolgáltatás sem.

Gijónban olyan fényképünkkel ellátott igazolványt is kiváltottunk, amivel ingyen használhattuk a város különböző pontjain lévő bicikliállomásokon a kerékpárokat. Illetve a kártyánkra pénzt tudtunk feltölteni, amelyet a helyi konditeremben, vagy a helyi tömegközlekedési eszközök használata során tudtunk felhasználni.

Nagyon szerencsésnek éreztem magam, hogy egy olyan intézménybe járhattam tanulni, amely egy kastélyban került kialakításra.

Az Egyetem épületét (Universidad Laboral de Gijón) 1946 és 1955 között építették, amelyet Asztúria legfontosabb építészeti műremekének tartanak, és amely Spanyolország legnagyobb épülete a maga 270000 négyzetméterével.

 

Tiszta „Harry Potter”. Remek érzés volt nap, mint nap egy ilyen intézmény falai közt tanulni és járkálni. Az épület az úgynevezett frankóista stílusban épült, amely az egykori diktátor propagandáját szolgálta. Az egykor elhunyt bányászok árva gyermekei számára épített komplexum az Universidad Laboral valamint a Kultúra városa (Ciudad de la Cultura) nevet viseli.

 

A gondozott kertekkel díszített campus nem a nagyságával, hanem csodálatos építészeti tulajdonságaival nyűgözi le az embert. A legtöbb tanár kedves és szimpatikus volt számomra.

A felújítási és rekonstrukciós stratégiai tervnek köszönhetően, a 2007-ben átadott intézmény a kultúra széles skáláját kínálja a helyi lakosság és minden további érdeklődő számára. Naponta megközelítőleg ötezer fő, köztük egyetemisták, tanárok, az egyes intézményekben dolgozó munkatársak használják az épületet.

 

MINDENNAPI ÉLET A SPANYOL TENGERPARTON

A beiratkozást követő első héten már óráink is voltak. Volt, hogy reggeltől estig bent kellett lennünk az órarendünktől függően, máskor viszont volt, hogy csak egy kora reggeli, vagy kora esti óra miatt kellett busszal bemennünk. Első hónap végén a tengerparttól és a strandtól körülbelül ötven méterre lévő egyik belvárosi lakást béreltük ki, miután egy héten keresztül végigjártuk az adott pillanatban üres, és meghirdetett kiadandó lakásokat.

Két lakótársammal tökéletesnek találtuk a három hálószobával, egy tágas konyhával és nappalival berendezett helyiséget. 2011-ben az én részem százötven euró volt havonta, míg a rezsi és internet költségekre további húsz eurókat dobtunk össze fejenként a lakótársakkal. Minden héten beosztottuk, ki mikor és melyik helyiséget takarítja, és többé-kevésbé elfoglaltságunktól függően tartottuk is magunkat az elvártakhoz. A hideg februári hónapban sokszor nem működött a házban a fűtés, és napokat kellett várni rá, mire a szerelő kijött és „rendbe tette”.

Rengeteget vasaltam és egy időben sokat is főztem a lakásban. Amit legelőször meg kellett tanulnom, ahogy első este a városba érkeztem, az volt, hogy

Gijónban szinte minden második-harmadik napon esik az eső.

Rendszeresen eláztam az első napokban, így esernyőt kellett vennem. A francia, ecuadori, magyar, olasz, angol, ír, német és további nemzetiségekből álló egyetemista kolónia Gijónban járt egyetemre, míg a spanyol tanulók Asztúria fővárosában, Oviedóban tanultak többnyire. Én örültem, hogy a hangulatos tengerparti városban éltünk, hiszen sokszor fordult elő, hogy sulit követően a tengerpartra mentünk fürödni, vagy strandolni. Volt, hogy főztünk egymásnak, legtöbbször mindenki a saját nemzetének tipikus tradicionális ételeit próbálta ehető formában tálalni a többiek számára.

 

 

Az Arena elnevezésű kerületben található ház, amiben laktunk tökéletes helyen volt számunkra. Közvetlen közelünkben gyorséttermek, zöldségesek, szupermarketek voltak. A part közel volt és pár percre a lakásunktól terül el Gijón egyik híres parkja is. A legtöbbször itt, a Parque de Isabel la Católicaban tanultam és készültem fel a vizsgákra. A külön tavacskával és kisebb állatkerttel is felszerelt parkban gyönyörű virágok és fák találhatóak. A park egyik oldalában egy futópálya is volt, és egy időseknek létrehozott, szabadtéri edzőpark is.

A park végében van a helyi Sporting Gijón futballklub stadionja is, ahová a belépő jóval többe került, mint Milánóban a helyi két gigász, az Inter vagy a Milan találkozóira (10-15 euro a legfelső karéjra). Az akkoriban a kiesés elkerüléséért küzdő gijóni csapat hazai meccseire a legolcsóbb jegyek 35-45 euróba kerültek.

 

 

A tengerpart mentén szinte minden este sétáltunk, az apály-dagály napi szinten váltakozó vízállása határozta meg, hogy a sétányon, vagy pedig közvetlenül a homokos tengerparton vonultunk-e akkor is, amikor éjszaka bulizni indultunk a többiekkel.  Magunkba szívtuk a friss tengeri levegőt miközben az Iglesia de San Pedro felé gyalogoltunk. Ez egy kedves kis templom a part nyugati felén, ahonnan meredeke út vezet fel a Cimadevilla dombra, ahonnan gyönyörű, az Atlanti-óceánra néző panoráma tárul az ember elé. Legtöbb esetben rengeteg játékos kutyus és erős szél kíséretében.

A kisvárosban nem csupán a fiataloknak köszönhető a nyüzsgés. Irigyelhetjük a helyi idősebb generáció azon szokását, ahogy szinte a hét minden egyes estéjén a helyi, kedvenc, sarki tapas bárban vagy kávézóban töltik el idejüket férjük/feleségük, barátaik társaságában.

Belegondoltam, milyen lehetne, ha az én nagyszüleim, szüleim minden este hasonló módon élvezhetnék estéiket az igényes szervizt kínáló kávézók és éttermek egyikében itthon. Szinte tele volt minden, Arena kerülethez tartozó, hangulatos, nyugodt atmoszférájú kávézó idősekkel. A tapasok különbözőek. Volt, hogy száraz marhanyelvet kínáltak számunkra, és volt, hogy főtt burgonyát vagy kolbászt.

 

VIZSGÁZÁS IDEGENVEZETŐKÉNT

Azt szerettem a helyi oktatásban, hogy változatosabb volt a miénknél. Évközben nem volt zárthelyi dolgozat egyik tantárgyunkból sem, hanem minden egyes tanár egy komolyabb házi feladatot, amolyan tanulmánymunkát kért tőlünk. Voltak napok, amikor valóban éjjel-nappal ezeken dolgoztam, ennek ellenére nem volt semmilyen tehernek, nyomásnak nyoma a tanári kar részéről az ott töltött félév során. Beiratkoztunk a legmagasabb szinten oktatott angol nyelvórákra az egyetemen, ahol bizony szembeötlő volt, mennyivel jobb a magyar diákok nyelvtudása a helyi társakénál. Ez a hazai oktatást dicséri.

A gyakorlatiasabb órák ugyanakkor azt is jelentették, hogy nem csupán turisztikai szaknyelvet tanítottak nekünk az angolórákon, hanem gyakorlatban is használnunk kellett. Ezt nagyszerű elgondolásnak találtam.

Én az említett Iglesia de San Pedrót kaptam, mint tételt, amelyet idegenvezető gyakornokként kellett angolul ismertetnem a többnyire spanyol diákok számára. Az eredetileg a spanyol felvilágosodás központi figurájáról, Jovellanosról elnevezett templomot azonban nem az osztályteremben kellett egy powerpoint prezentáció és színes képek segítségével bemutatnom, hanem élőben ki kellett gyalogolnunk a templomhoz, és ott kellett minden egyes információt megosztanom a többiekkel.

Eközben az angoltanárnő a jegyemet nem csupán angoltudásomra, hanem idegenvezetői készségeimre is alapozta.

 

 

Életemben először tehát egy helyi tizenötödik századbeli, neo-romanesque stílusban épített templomot (a képen) kellett bemutatnom a társaimnak, és a feladatmegoldás formája sokkal nagyobb élményt és lelkesedést nyújtott számomra, mintha egy tízperces, táblánál történő prezentációval kellett volna megfelelnem.

Pedig a mi osztályunkban is volt további húsz fiatal, és mindenkinek kellett prezentálnia egy látványosságból. Ahogy végeztem, a következő diák a sorban átvette a szót, és neki kellett folytatnia a csoportos városnézés koordinálását. A gijóni San Lorenzo part oldalában, a Paseo del Muro nevű partszakasz egyébként is bővelkedik a látványosságokban és a gazdag helyi történelemben. Itt található a Római fürdő kapuja is. A vizsga során, valójában az egész történelmi városrészt bejártuk.

 


 

ASZTÚR-MAGYAR HASONLÓSÁGOK

Ha itáliai tapasztalataim során megemlítettem többek között a magyar művész, Vasarely kiállítását, vagy éppen Kossuth Lajos torinói szobrát, fontosnak tartom kiemelni, hogy az Asztúriai Hercegséget és hazánkat számtalan hasonlóság köti össze. Amíg hazánk egyik nemzeti gyümölcse az alma, ki ne hallott volna az asztúr kultúra szerves részét képező, helyi egyetemisták kedvenc italáról, a szidráról? Az arroz con leche is hasonlít a mi tejberizsünkhöz, még akkor is, ha a magyar konyha más recept alapján készíti.

Hozzánk hasonlóan Asztúria is nagy hangsúlyt fektet a tehenek tenyésztésére, aminek köszönhető a friss tej, amit a boltokban kapni. Mindketten részét képezzük az egykori Római Birodalomnak. Amíg Budapesten többek között Aquincum érdemel említést, Gijónban is találhatóak római fürdők. Mi magyarok lóháton hódítottuk meg a Kárpát-medencét és lovas nemzetként vagyunk számon tartva, addig Asztúriában a kis, hegyekben élő, pónikra hasonlító asturcón lovak a honosak, melyek ősei a római időkből származnak.

Húsvétkor itt is tojást festenek a gyerekek, és tartomány szerte sok helyi gyógynövényből likőrt készítenek, amely tradíciókat hazánkban is sokan követik. Amíg Magyarországon találták meg az ősemberek egyik legősibb csontmaradványait, addig Asztúria barlangrajzai híresek a turisták számára. Néhány boltban a magyar Tokaji bor egyes példányai is megtalálhatóak. Nekik is van töltött paprikájuk, csak a szósz más, a hagymát pedig hússal töltik.

Ami az irodalmat illeti, hazánkban a legismertebb asztúr író Armando Palacio Valdés, akinek két könyvét is magyarra fordították. (A tudós családja – El origen del pensamiento, 1904; A kisnővér – La Hermana San Sulpicio, 1959). Ami a költészetet illeti az egyetlen kétnyelvű közös mű, amely édesapámnak köszönhetően Spanyolországban került kiadásra 2006-ban a Poesía Astur de Hoy/Mai Asztúr Költészet címet viseli, amely megvásárolható a helyi Salón del Libro Iberoamericano-ban.

 


A kulturális kitekintést követően a cikksorozat második részében már a spanyolországi egyetemi futsal sikerek lesznek a középpontban. Kiemelem az UEFA Grassroots program kereteit, és ellátogatunk Barcelonába és Valenciába is.


FOTÓK: SAJÁT KÉSZÍTÉS, SOFASCORE.COM, CANTABRICOEXPERIENCE.COM, https://www.vozpopuli.com/

A szerző hivatalos Facebook-oldala. Kövesd, ha az olasz labdarúgás aktív, mély interpretációs közegéhez szeretnél napi szinten tartozni: https://www.facebook.com/calcioanalyst

0 0 vote
Article Rating

Írj hozzászólást

0 Comments
Inline Feedbacks
View all comments
0
Would love your thoughts, please comment.x
()
x
%d bloggers like this: