75 éves a próféta – Arrigo Sacchi

Folytatjuk sorozatunkat, amelyben feltárjuk a világ legtaktikusabb futballkultúráját, azaz az olasz labdarúgás taktikai fejlődésének legfontosabb lépcsőfokait járjuk be. Az Itáliában dolgozó szakemberek több mint évszázados múltra visszatekintő szakmai munkássága és futballfilozófiai hozzáállása az egész sportág egyik legjelentősebb pillére. A sorozatot legutóbb a 81. születésnapját nemrégiben ünneplő Giovanni Trapattoni szakmai munkásságával fejeztük be, ezúttal pedig az elmúlt napokban szintén a születésnapját ünneplő másik talján zseni, Arrigo Sacchi tanításaival folytatjuk.


(X) Regisztrálj a Büntetőn keresztül az Unibetre, és befizetési bónuszod mellé 10 ezer Ft ingyenes fogadást is kapsz ajándékba!


Trapattoni európai sikerei megoldást jelentettek a hetvenes évek végén és a nyolcvanas évek közepén, a nyolcvanas évek második felére azonban már lejárt a Giampiero Bonipertivel együtt épített nagy Juventusának korszaka. Enzo Bearzot világbajnoki győzelme és Trapattoni európai diadalai után az olasz labdarúgásnak vérfrissítésre volt szüksége, mivel a nyolcvanas évek második felében ismét hátrányba kezdett kerülni az eltérő futballkultúrát követő nemzetekkel szemben. Európa labdarúgása a holland iskolával (lásd a Trapattoniról szóló fejezet bevezetőjét) egy modernebb, közönségszórakoztató koncepciót dolgozott ki, és félő volt, hogy Itália futballfilozófiája ismételten lemarad a fejlődésben.

Ekkoriban egy olasz médiamágnás és befektetésekkel foglalkozó üzletember, Silvio Berlusconi vásárolta meg az AC Milant, és ez a váltás egyben új korszakot nyitott az olasz futballban is, ami átírta az erőviszonyokat. A Trapattoni-féle Juventus hat bajnoki cím és négy európai kupadöntő után átmenetileg átadta a vezető szerepet az olasz labdarúgásban az ekkoriban berobbant edzőfenoménok vezette, új klubmodellt építő Milannak, Internek vagy éppen a Napolinak.

Sacchi személyében Itáliának ismét volt egy aduásza:

Az edzőlegenda, aki szakított az olasz labdarúgás hagyományaival, és sajátos koncepciójával a totális futballra nevelte együttesét, az AC Milant, amely tarolt is a világban.

Boniperti és Trapattoni korszaka és európai sikerei után az új Milan-tulajdonos Berlusconi és választottja, a Milan ellen taktikai bravúrt felmutató egykori AC Parma tréner (aki többek között a Fiorentina utánpótláscsapatait is irányította), Sacchi méltó utódnak számított a nyolcvanas évek közepétől.

Berlusconi uralkodó természete és Sacchi a játékot mindenhol uralni és irányítani kívánó játékelmélete győztes, már-már megismételhetetlen párost eredményezett, és a kiváló olaszok és idegenlégiósok alkotta, klasszisokkal teletűzdelt Milan a futballtörténelem valaha volt egyik legerősebb együttesévé vált. Ez a fajta paradigmaváltás az olasz futball történetében példa nélkülinek számított. A vezetőedző zsenialitása abban állt, hogy idővel – a nehézségek és a kultúraidegen játék ellenére – a világ legjobb együttesét építette ki. Sacchi egyedi elképzeléseit játékosainak hosszú időbe telt elsajátítaniuk, akik, amikor ezt megtették, taroltak idegenben és otthon egyaránt. Sacchi öröksége Claudio Ranieri Premier League-aranya vagy éppen Carlo Ancelotti példáján szembetűnő igazán. Ahogy Nereo Rocco felbecsülhetetlen szakmai hagyatékot adott át Cesare Maldininek vagy éppen Trapattoninak, Sacchi filozófiája számos nagy európai edző, így többek között Ancelotti edzői karrierjének sikerességében megkérdőjelezhetetlen.

 

Arrigo Sacchi és Carlo Ancelotti

Sacchi – a három holland legendát (Frank Rijkaard, Ruud Gullit, Marco van Basten) keretében tudó – AC Milanjában Ancelotti is vezető szerepet kapott, és ez a meglátás a szakvezető részéről óriási jelentőséggel bírt mind a saját, mind Ancelotti későbbi edzői karrierje, mind pedig az olasz labdarúgás sikertörténetében. Az AS Románál súlyos térdproblémákkal szenvedő Carlettót orvosai is leírták, de Sacchi zsenialitása és játékos kiválasztáshoz való egyedi érzéke mégis szerződést jelentett számára. A labdarúgó játékolvasását Sacchi sokkal fontosabb hozadéknak tekintette, mint játékosként a pályán nyújtott szerepét. Meglátta benne azt a focistát, aki kellően intelligens és tisztánlátó, aki a csapaton belül képes átadni társai közt a Sacchi által megkövetelteket. Mint tudjuk, a többi történelem. Carletto az 1994-es ezüstéremmel végződő világbajnokságon már Sacchi segítőjeként tevékenykedett, aki első edzői korszakában ragaszkodott is a 4-4-2-es Sacchi-féle felálláshoz.

Sacchira jellemző volt, hogy a nyári felkészülések során teljesen kihajtotta játékosait, aminek oka a csizmaországban korábban nem tapasztalt intenzív edzések és számos taktikai elem unalomig ismételt begyakorlása volt.

Céljául tűzte ki az automatizmus kialakítását, minden egyes keretet alkotó labdarúgó egyénileg lebontott feladataira építve. Ezt a mai futballban különösen Antonio Conte és José Mourinho napi munkájában láthatjuk viszont, de Sacchi korában ez újdonságként hatott. Ennek is köszönhetően Sacchi Milanja egy Itáliában korábban soha nem tapasztalt gyors és agresszív futballal hódította el a scudettót Diego Maradona Napolija elől. A kultúraidegen futball Európában több sikert hozott a Milan konyhájára, mint hazájában, ahol Sacchi mesteri ravaszsággal használta fel a FIFA lesszabályzatát. Zsenialitása abban állt, hogy meg tudta tanítani az intelligens olasz védők vezette együttes számára, hogy védekező fázisban is az történjen, amit a Milan szeretne. Vagyis akkor is Sacchi kezében volt a játék, amikor az ellenfél birtokolta a játékszert. A harmonikus, hatékony presszionálásnak köszönhetően a mesterségesen lekicsinyített játékterületen folyton gyors, intenzív játékra kényszerítették a labdatartó ellenfelet, akik rendre hibáztak is. Sacchi védekező fázisban a csatárait is használta, akik együttesük első védői voltak, és az ellenfél zavarásában és a passzvonalak eltüntetésében volt kulcsszerepük.

Ekkor az összes Milan-futballista a labda vonala mögé húzódott, és egy egységként, harmonikus mozgással presszionált. A kezdetben rendkívül bizonytalan Franco Baresi a világ első számú védőjévé vált, ahol a Milan védelme a labda, nem pedig az ellenfél tartózkodási helye alapján mozgott harmonikusan. Az ellenfelek nem találtak fogást ezen az új elgondoláson, mivel korábban nem tapasztaltak hasonlót. Támadójátékukat kioltotta a leszűkített terület és annak a két végén alkalmazott presszió, illetve lesre futtatás. Sacchi ellenfeleit kelepcébe kergette, mivel ekkoriban az érvényben lévő szabályoknak megfelelően, a passzív lesen lévő támadó ellen is fújnia kellett a játékvezetőnek.

 

A megosztott ábra bal oldalán az ellenfél labdát birtokló támadója a jobb szélen felfutó társát szökteti, miközben a Baresi irányította védelem egyszerre, együttesen kilép, és lesre futtatja a támadókat. Az így kialakult pillanatnyi helyzetet láthatjuk az ábra jobb oldalán

Ebben a megvilágításban még inkább érthető a fentebb említett megszállottság, amely – Sacchi elgondolásában – a taktikai elemek állandó gyakorlása és az általuk kialakított automatizmus mihamarabbi elsajátítása érdekében tett lépéseket jelentette.

 

Sacchi presszingje: a mesterségesen leszűkített területen nem engedi levegőhöz a fekete ponttal ábrázolt ellenfelet. Játékosai harmonikusan tolódnak a labda tartózkodási helyének megfelelően

Sacchi rendre öt játékost kért a labdavonal előtt, az ultraoffenzív támadásokat segítendő. A 4-4-2-es kezdeti felállást kaméleon módjára pillanatok alatt változtatták meg játékosai, miközben támadáskor a két szélsővédő is fellépett, ha szükséges volt.

Sacchi az egyetemes kontratámadást is megreformálta.

A Milan gyors, közvetlen kontrákat épített fel. Tehette ezt azért is, mert nem engedte lélegzetvételhez jutni az ellenfelét, és sokszor annak térfelén táborozott le. Így a labdavisszaszerzést követően az ellenfél kapujának előterében kezdhette szervezni a támadásait. Idegenben is a saját játékát és ritmusát kényszerítette ellenfelére.

 


(X) Az Unibeten immár statisztikai adatokra is fogadhatsz! Tedd meg a tétedet a topligás és BL-mérkőzéseken lövésekre, kaput eltaláló lövésekre, lapok vagy lesek számára!


A fusignanói mester két egymást követő BEK-döntőben ért fel a csúcsra. Előbb 1989-ben a Steaua Bucurestit, majd egy esztendővel később a Benficát győzte le a finálékban, amelyekben együttese gólt sem kapott (4-0 és 1-0). A két elnyert döntő mellett még ezeknél a mérkőzéseknél is emlékezetesebb a Milan Real Madrid felett aratott kiütéses, 5-0-ás győzelme az 1989-es Bajnokcsapatok Európa-kupájának elődöntőjében. A milánói mérkőzésen a Sacchi-éra Milanjának minden erénye felvonultatott a spanyol gigászok ellen. A találkozót a mai napig az olasz szakvezető korszakos Milanjának legnevesebb győzelmeként értékeli a szakma, így én is ezzel a találkozóval foglalkoztam részletesebben a könyvemben.

Az 1989. április 19-én lejátszott ominózus találkozó nem csupán végkimenetelét illetően vált a Sacchi-éra dominanciájának szimbólumává, de a találkozón e neves ellenféllel szemben sikerrel kivitelezett taktikai, technikai és fizikai erődemonstrációnak köszönhetően is.  

A piros-feketék nem csupán egy korszak legerősebb együttesét hozták létre, de a mai napig sokan a futballtörténelem legjobb klubcsapataként tartják számon a Baresi vezette legénységet. 2015 júliusában az Európai Labdarúgó-szövetség (UEFA) a futballtörténelem egyik legjobb klubcsapatának választotta Sacchi együttesét.

 


Amíg Rocco a catenaccióban hitt, Gigi Radice és Trapattoni pedig a vegyes zónát alkalmazta, Sacchi azzal mutatott újat, hogy a középpályán a zónavédekezést aképpen működtette, hogy az elvesztett labda azonnali visszaszerzését követelte meg játékosaitól, és mindezt tette az ellenfél térfelén is.

Sacchi bátorsága eredményre vezetett. Elsősorban a pozícióorientált zónavédekezést alkalmazva játékosait négy alapvető szempont szerint készítette fel. Mind a tíz mezőnyjátékosának figyelme a labda, az ellenfél, a bejátszandó játékterület és a saját társak tartózkodási helyére irányult, és ez határozta meg az általuk felvett pozíciókat. Egy organizmusként mozogtak. A kiváló Nils Liedholm római sikerei után a Milannál már elkezdte tanítani játékosait a zónavédekezés egyes formáira, azonban hosszútávon Sacchi személyisége és tudományossága kellett Milánóban ahhoz, hogy labdarúgói – rengeteg energiát és munkát befektetve – automatizmusként alkalmazzák azt a pályán. Sacchi négyfős középpályássora labdavezetésnél rombuszra vált, amely Ancelotti későbbi karácsonyfa-alakzatának alapját is képezte. Minden futballistának kettős feladatot szánt, védekezésben és támadásban is azonosan fontos szerep jutott játékosainak.

A nyolcvanas-kilencvenes évek fordulóján Sacchi értékes örökséget adott át az egyetemes labdarúgásnak klubszinten. Az olasz futball ismét vezető stratégává vált a fusignanói mesternek köszönhetően.

Nem is lehetett kérdés, hogy a Milántól távozó Sacchit kérje fel az Olasz Labdarúgó-szövetség a vergődő válogatott irányítására.

Bár az 1992-es Eb-ről Olaszország lemaradt, a szakvezetőnek és a hihetetlenül erős játékoskeretnek köszönhetően minden adott volt egy sikeres világbajnoki szerepléshez.

Az AC Milannal elért sikerei után Sacchi két nagy tornára vezette ki az olasz válogatottat a kilencvenes évek első felében. Bár az alkalmazott taktika nem működött az amerikai világbajnokságon, Itália Roberto Baggio góljainak köszönhetően kis híján felülhetett a világ tetejére. Két évvel később – noha a válogatott játéka sokkal jobb képet mutatott – Olaszország nem kvalifikálta magát a negyeddöntőbe az angliai Európa-bajnokságon, és Sacchi szerepvállalását összességében kudarcnak ítélte a szakma.

 


Ennek oka abban keresendő, hogy a Milannál bevált edzésmódszereket ültette át a válogatott felkészítésére e két és fél éves ciklusban. A keret kialakításakor a Milan labdarúgói természetesen előnyben voltak, bár a világbajnokság előtti két és fél esztendő sem volt elég automatizmusok beépítésére a csapaton belül.

Ennek magyarázata, hogy a válogatott-összetartások és a klubfutball napi tréningjei között óriási különbség van, és egy ennyire, a megszokottól teljesen eltérő edzésszisztémára épülő játékrendszert a focisták nem képesek kellő módon alkalmazni, ha a válogatott-összetartások egy évben csupán néhány napig vagy hétig tartanak.

Nem véletlen tehát, hogy a bukás ellenére, a négyéves szövetségi kapitányi ciklusa végén, az 1996-os Európa-bajnokságon mutatta csapata leginkább a Milannál alkalmazott taktika jeleit. Mindez felszínre hozta azt is, miért nem értette meg magát két korszakos zseni, az edző Sacchi és a szervezett, kötöttebb feladatokat igénylő csapatjátékba nehezebben beilleszthető aranylabdás Roberto Baggio, akit az Eb-re már nem is vitt magával. Sacchi kizárólag olyan futballistákkal volt hajlandó együttműködni, akikben vakon hitt, és úgy gondolta, képesek elsajátítani dogmáit.

Az Egyesült Államokban rendezett világbajnokságon a 4-4-2-es alapfelállást mérkőzés közben 4-1-2-3/4-1-3-1-1-es hadrendre váltogató együttes a döntőig szenvedve menetelt.

 

Az ellenfél labdajáratásakor fellépő olaszok a Milanhoz hasonlóan számos esetben négy védő előtt csak három belső középpályással zártak vissza. Sacchi több esetben fenntartotta legalább az egyik szélső középpályását annak érdekében, hogy labdaszerzéskor eggyel több támadója legyen, aki a széleken képes megbontani az ellenfél védelmét (lásd az ábrán Donadoni szerepét, amelyet például Massimiliano Allegri alkalmazott első Juventusában Stephan Lichtsteinerrel)

A nagy hőség mellett a játékosok által a taktika nem megfelelő ütemben történő alkalmazása sem segítette az együttes szereplését. Ennek ellenére a döntőig vezető úton az aktuális aranylabdás Roberto Baggio a rájátszásban öt gólt szerzett a három kulcsfontosságú mérkőzésen, és a játékosok egyéni kvalitásai több esetben segítették át a holtponton a válogatottat. Baresi Nigéria ellen sérült meg, így Paolo Maldini vált a védelem irányítójává, míg társa csodával határos módon fel nem épült a döntőre.

 

Konklúzió

Sacchi sikerének titka abban rejlett, hogy szakmai tudása, tehetsége és innovatív képessége mellett mániákusan törekedett a tökéletességre. Ez a fajta, mentálisan rettentően megterhelő, sok energiát felemésztő edzői életvitel a későbbiekben kihatott karrierjére is. Több esetben, több szakmai állomásáról való távozását a növekvő stresszel magyarázta, és hogy nem bírta az idegi megterhelést. Ennek ellenére Sacchi nem csupán az olasz focinak adott újat, de a mai futballvilág legnagyobb szaktekintélyeinek egy része is az ő módszerein indult el, és tette hozzá saját elképzeléseit az alkalmazott játékfilozófiához, különösen a német és olasz szakvezetők prominens képviselői. Sacchi totális futballjában a zónavédekezést mesterfokra fejlesztette. Mind a tíz mezőnyjátékos közös, együttes munkája a domináns mind a védekező, mind pedig a támadó fázisban, egy leszűkített, átlagban 25 méteres területen, melyre Ranieri Premier League-aranya elemzésekor már kitértem.

Szerepvállalásával a nyolcvanas évek és a kilencvenes évek fordulóján az olasz futballiskola ismét páratlan hagyatékot adott át a világ labdarúgásának.

A totális futballt a holland iskola találta fel, de legkiemelkedőbb formáját ekkoriban már egy olasz zseni, Sacchi tette tökéletessé, többek között három holland futballistája hathatós együttműködésével. Sacchinak köszönhetően Itália játéka klubszinten csattanós választ adott a nemzetközi versenytársaknak, és filozofikus, bátor, innovatív taktikai elemekkel és edzésmódszerekkel fűszerezett szakmai munkája nem csupán a csizmaországban jelentett üdítő kivételt. E támadó szellemű, labdát járató, a játékát az aktuális ellenfélre idegenben is ráerőltető játékstílus komoly örökséget hagyott a nemzetközi futballban, amelyet a jelenkor legnagyobb szakemberei tanulmányoztak, sajátítottak el, és fejlesztettek tovább az idők során. Sacchi, bár néhány döntése miatt nem számított a szurkolók kedvencének, méltán nevezhető nem csupán az olasz labdarúgás és sport, de Itália büszkeségének is.

Egy többdimenziós futballt hozott létre – hazájában elsőként –, amelyet az olasz és nemzetközi labdarúgás mai napig hasznosít. Erre nagyszerű példa volt a nyolcvanas-kilencvenes évek nagy Milanját felváltó, majd a kilencvenes évek második felében Európa futballját uraló, Marcello Lippi vezette Juventus, de Ancelotti, Gian Piero Gasperini, Giovanni Galeone, Ralf Rangnick, Jürgen Klopp, Jupp Heynckes és számtalan további szakember is beépítette saját játékelméletébe és edzésgyakorlataiba a fusignanói Próféta egyes tanításait.


 

Arrigo Sacchi szakvezetőként elért sikerei

 

AC Milan:

Serie A-bajnok: 1987–88

Olasz Szuperkupa-győztes: 1988

Bajnokcsapatok Európa-kupája-győztes: 1988–89, 1989–90

UEFA Szuperkupa-győztes: 1989, 1990

Világkupa-győztes: 1989, 1990

 

Olasz válogatott:

világbajnoki ezüstérmes: 1994

 

0 0 votes
Article Rating

Írj hozzászólást

0 Comments
Inline Feedbacks
View all comments
0
Would love your thoughts, please comment.x
()
x