A belga ugródeszka

Miközben a belga válogatott harmadik éve vezeti a FIFA világranglistáját (részben a kulturális nyitás eredményeként), a nemzeti élvonal, a Jupiler Pro League az egyik legelhanyagoltabb nyugat-európai bajnokság, melynek mérkőzései csak elvétve kerülnek a nagyközönség elé, holott a játékosmegfigyelők és ügynökök számára jó ideje ez az egyik legfontosabb tesztlabor. Ráadásul vasárnap még egy belga classicóra is sor kerül, ahol két egykor kontinentális nagyágyúnak számító patinás egylet feszül egymásnak immár 219. alkalommal.

 

A topligákon kívül a portugál élvonalat a bevételek egyenlőtlen felosztása miatt kiemelkedő Benfica-Porto-Sporting hármas alkalmankénti nemzetközi sikerei és marketingértéke helyezi a képernyőkre, Hollandia is vezető triásza pedigréje miatt volt viszonylag sokat előtérben még az Ajax magára találása előtti kifejezetten halovány időkben is, Skócia az angolszász média ereje és a glasgow-i duó újbóli összeállásának köszönhetően kap némi rivaldafényt, de még Törökország is jobban magára tudja vonni a figyelmet a kedvező adózási rendszerrel szerződtethető (volt) sztárokkal és az isztambuli klubok hatalmas szurkolótáborával, Ukrajna a brazil Shakhtar BL-meglepetései miatt, sőt, mostanában az osztrák Bundesliga is felkerülhet a címlapokra a Red Bull projektnek és az erős német kapcsolatoknak hála (no meg itthon a magyar fiatalok jelenléte miatt is).

A belga ligában azonban egyáltalán nincsenek olyannyira rögzült erőviszonyok, mint az előbb említettekben, az elmúlt hat évben például négy különböző klub hódította el a bajnoki trófeát, de további 6-8 csapat is különösebb meglepetés nélkül bármikor odaérhet a dobogóra.

Történelmi szempontból beszélhetünk ugyan belga nagy hármasról is, melyek az épp az élvonalba hosszú idő után visszajutni igyekvő Union Saint-Gilloise-zal kiegészülve a legtöbb címet szerezték, közülük azonban a Standard Liège már 11 éve nem ért fel a csúcsra, az Anderlecht pedig a Vanden Stock család távozása utáni megroppanás miatt éppen új alapokra igyekszik helyezni a működését. A jelenleg a legtőkeerősebbnek számító Club Brugge ugyan most is vezeti a rendkívül szoros tabellát, de az első hét csapatot alig öt pont választja el egymástól, az egyaránt az üldözők között található Standard és Anderlecht pedig épp vasárnap játssza az ún. belga classicót, mindez pedig további jó apropóul szolgál, hogy kicsit jobban szemügyre vegyük ennek a ligának az érdekességeit.

 

A NEMZETKÖZI JELENLÉT RELATIVITÁSA

Azt elöljáróban is le kell szögeznünk, hogy a média-elhanyagoltság ellenére a belga csapatok nemzetközi eredményei egyáltalán nem rosszak. A mai, szélsőségesen elitista berendezkedésű európai futballban a korábbi sikerek (például egy UEFA-kupa és három KEK-győzelem) gyakorlatilag teljesen lehetetlenek, 2017 óta pedig az ország egyik csapata sem jutott a legjobb nyolc közé a kontinentális kupasorozatokban.

Ugyanakkor az elmúlt évtizedben jelentős fejlődést produkált a belga klubfutball is az UEFA ranglistáján és még ha jelenleg kicsit meg is akadt a lendület, a lényeg, hogy az ország csekély mérete (11 millió lakos) és nem kiemelkedő GDP-je (12. Európában a nominális rangsorban) ellenére évek óta stabilan a garantált BL-főtáblás helyet jelentő top 10-ben, mégpedig leginkább a 8. helyen tanyázik a koefficiens rangsorban.

A busás szponzorok, tv-s jogdíjak hiányában elsősorban a jó infrastrukturális háttér és a kifinomult működési szervezettség teszi lehetővé, hogy a belga futball kihasználja a pénzügyi fair play által ellehetetlenített, a gazdasági és politikai problémákkal különösen sújtott kelet-európai ligák (orosz, török, ukrán) visszaesését.

 


 

Látványos sikerek helyett tehát kiegyensúlyozottan közepes teljesítményt nyújtanak általában Belgium képviselői a nemzetközi porondon, a liga igazi jelentősége azonban nem is ebben áll. 

Sokkal fontosabb sajátja, hogy fejlett körülmények között, kulturálisan nyitott közegben és nyugodt, befogadó légkörben készít fel hatékonyan a topligákba való továbblépésre számos tehetséget a világ minden tájáról.

A CIES legutóbbi kimutatása szerint a öt élbajnokságba érkező játékosok számára a legfontosabb ugródeszka-egyesületek között előkelő helyen szerepel a Genk (6.), az Anderlecht (10.), a Brugge (11.) és a Gent (20.) is, így összességében a belga bajnokság a harmadik legnagyobb „beszállító” a holland és a portugál bajnokság mögött, de például Brazíliát és Argentínát is megelőzve, különösen pedig a leggazdagabb színpadra, az angol Premier League-be érkeznek sokan Belgiumból (a PL-igazolások 12,8%-a).

 


 

Ez nem elsősorban az ifjú játékosok kinevelését jelenti, hiszen a 11 milliós lakosság korlátozza a tehetségek helyi bázisát, ugyanakkor az elmúlt évtized egyre jelentősebb futballmigrációjába tökéletesen beleilleszkedve nagyon sokszor a már tinédzserként a ligába kerülő afrikai vagy kelet-európai tehetségek számára jelent tökéletes ugródeszkát a belga futballközeg.
A komoly befogadóországként működő Belgiumban ugyanis eleve adott a sokszínű háttér, a helyi utánpótlásban pedig különösen nagy szerepet töltenek be az akár már másod-, vagy harmadgenerációs bevándorlók futballon keresztül integrálódó gyermekei. Az ezzel párhuzamosan a helyi labdarúgásban kialakuló nyitott és támogató attitűdre így talán más országoknál is nagyobb hangsúly kerül, ami kifejezetten nagy segítséget tud nyújtani az érzékeny korban távoli országokból merőben új környezetbe kerülő ifjoncok számára is az óhatatlanul felmerülő kulturális sokk leküzdésében.

Ezen tényezők is szerepet játszanak abban, hogy a legproduktívabb nevelőegyesületek listájára is felfért a 21. helyezett Anderlecht mellett a Standard és a Genk is. A kluboknál szereplő nagyon kevés saját nevelésű játékos (a 4. legkevesebb Európában) és a rendkívül sok légiós (a 4. legtöbb) pedig már azt is jelzi, hogy az ország egyesületei nagyon aktívak az átigazolási piacon, ahogy a FIFA riportjából is megtudhatjuk, 2019-ben a 8. legnagyobb kiadással (182.6 millió dollár) még nagyobb bevételt, Európában a 4. legnagyobb profitot realizálták a transzferekből (113 millió dollárt), ez pedig jelentős szerepet játszik az egyesületek költségvetésében. Voltaképpen azt is mondhatjuk, hogy a bajnokság ennek az ugródeszka-szerepnek a betöltésére specializálódott mind gazdasági berendezkedésében, mind játékképében.

 

A TEHETSÉGNEVELÉS IDEÁLIS TÁPTALAJA 

Ahhoz, hogy némi képet kapjunk a belga liga arculatáról és színvonaláról, érdemes vetni egy pillantást a liga meccseinek statisztikáira és összevetni azokat a többi európai élbajnokság számaival. A gólok mennyiségéről például megállapíthatjuk, hogy meglehetősen magas, 3.13 meccsenként, aminél a tíz legjelentősebb európai liga közül csak három rendelkezik többel idén (az olasz, a német és a holland). Ugyanakkor a fiatal tehetségek gyengeségeit jól jelzi, hogy a helyzetkihasználás bőven hagy kivetnivalókat maga után (ez eredményezte gyakran a hatalmas mezőnyfölény ellenére a Charleroi vagy a Gent EL-bukását is), hiszen a meccsenkénti lövések száma Belgiumban még kiemelkedőbbnek számít (26.3, aminél csak a hollandiai 26.9 több). Az mindenesetre már akár ezek alapján is elmondható, hogy a viszonylagos támadás-orientáltság jó lehetőséget jelent az ifjú tehetségeknek a marketingértékükben kulcsfontosságú támadóstatisztikáik feltornázásához.

 

Belgium labdarúgása - statisztikák


 

Ugyanakkor a mérkőzések tempójáról leginkább a passzok számára vonatkozó statisztika lehet árulkodó, melyben a négy topliga egyaránt 900 feletti átlagot produkál jelenleg ebben a szezonban (noha korábban éves viszonylatban csak 920 volt a rekord, mégpedig a Serie A-ban 2017/18-ban). Az idei megugrásnak a még korai, viszonylag szűk minta mellett nem a legnagyobb csapatok további gyorsulása az oka, hanem a folyékony passzjátéknak az egyre szélesebb körben, egyre több topligás csapatnál való elsajátítása. Ezektől az átlagoktól viszont a többi bajnokság, és így a Pro League tempója (858 passz/meccs) is elég jelentősen elmarad, amit a hosszú átadások viszonylag jelentős aránya (15,9%) csak részben magyaráz.

 


 

Mindemellett a fejpárbajok (29.5) és a cselek (25.0) meccsenkénti átlaga is eléggé visszafogott a belga bajnokság meccsein, vagyis sem túl fizikálisnak, sem egyénieskedőnek nem tekinthetjük a ligát, ami könnyen hátráltatná akár a tehetségek taktikai fejlődését. A védekező közbelépések (szerelési kísérletek, megelőzések, felszabadítások) mennyisége ugyanakkor megmutatja, hogy a játék intenzitása nem alacsony, viszont érdekes, hogy ezeken belül az egyszerű és biztonsági felszabadítások száma a kiemelkedő (a meccsenkénti 36.1 a legmagasabb érték a vizsgált ligákban). Ez azt sejteti, hogy védekezésben a kidolgozottabb letámadás helyett a kockázatkerülésre fektet nagy hangsúlyt a csapatok nagy része, ami közrejátszhat a kiugró nemzetközi eredmények elmaradásában is, ugyanakkor biztonságosabb terepet alakíthat ki a hibázásra hajlamos fiatal játékosok számára a nyugodt fejlődéshez.

 

COVID-SÚJTOTTA SZEZON

Ebben az évben igencsak megszenvedte a COVID-járványt a liga, mégpedig nemcsak a nemzetközi porondra erősen leredukálódott keretek miatt, hanem anyagilag is. A 2019/20-as szezon rájátszását ugyanis végül nem tartották meg, sőt az alapszakasz utolsó fordulójára sem került sor. Így egyébként az akkor kiesőhelyen álló Waasland-Beveren sikeresen fellebbezett és maradt végül bírósági döntéssel az élvonalban, a szövetség pedig úgy határozott, hogy akkor átmenetileg 18-asra bővíti a Pro League mezőnyét.

A másodosztályból nem egy, hanem két gárda, az őszi és a tavaszi szezont megnyerő Beerschot és az OH Leuven is felléphetett (közben az összesítésben legtöbb pontot gyűjtő Westerlo nem). A 2020/21-es szezon hosszabb alapszakasza miatt a rájátszást hat helyett csak négy csapat részvételével rendezik majd meg, mint ahogy az utolsó EL-helyért is csak további négy csapat küzd meg a playoffban.

 

Belgium labdarúgása - az aktuális bajnokság csapatai


 

Ezzel együtt a csapatok nagy része továbbra is a tehetősebb holland nyelvű északi régióban, Flandriában székel, a másik gazdasági-, és kulturális egységet jelentő francia nyelvű Vallóniából idén mindössze három csapat érkezik, a pillanatnyilag sereghajtó Royal Mouscron, és a vallon derby-t vívó Charleroi-Standard Liège kettős. A külön egységet jelentő Brüsszelnek is csak egyetlen klubja, az Anderlecht van most az élvonalban, míg a keleti sávban élő csekély német nyelvű közösség is rendelkezik egy klubbal, mégpedig a katari Aspire Academy egyesületével, az Eupennel.

A bajnokság egyébként olyannyira vonzza a befektetőket, hogy a klubok 40%-a külföldi tulajdonos kezében van, akik fontos, közbülső lépcsőfokot igyekeznek kiépíteni Belgiumban.

A katari akadémiahálózat egyik próbacsapatát, az Eupent már említettük, de a Cercle Brugge együttesét is némileg a Monaco leánycsapataként kezeli Dmitry Rybolovlev (a hercegség kölcsönjátékosai közül például Anthony Musaba igen jól muzsikál idén), a frissen feljutó OH Leuvent a Leicesterhez köti a közös thaiföldi tulajdonoscsoport (a kölcsönkötelékből most a ghánai Kamal Sowah emelhető ki), a Sint-Truiden tulajdonosa egy japán vállalat, így a klub lehetőséget ad távol-keleti fiataloknak az európai viszonyok kipróbálására  (a házi gólkirály például jelenleg a japán Yuma Suzuki), az Oostende vezérkara egy kínai-amerikai konzorcium, a Mouscron pedig egy izraeli játékosügynök egyik máltai bejegyzésű cégétől 10 euró ellenében a másikhoz kerülve kerülte el a csődöt pár éve. De megemlíthetjük a másodosztályban a feljutás legnagyobb várományosát, a komoly történelmi hagyományokkal rendelkező, de az élvonalból 50 éve hiányzó Union Saint-Gilloise-t is, melynek tulajdonosa pár éve nem más, mint a Brightont is a magáénak tudó angol szerencsejátékos, Tony Bloom.

A járvány következményei viszont jelentősen befolyásolták a bajnokság erőviszonyait is. A komoly anyagi források hiányában a belga kluboknak általában amúgy is értékesíteniük kell a legjobb játékosaikat a pénzügyi egyenlegeik egyenesben tartásához, ez fokozottan igaz volt az elmúlt időszakban a közvetítési díjak és a jegybevételek súlyos csorbulásával.
Az egykor szép napokat látott Lokeren meg is szűnt, de a 2019-es bajnok Genk is valóságos nagykiárusításra kényszerült, tavaly összesen 76 millió euróért adták el Bergét (Sheffield United), Trossard-t (Brighton), Malinovsky-t (Atalanta), Samattát (Aston Villa) és Aidoo-t (Celta Vigo), de emellett a helyi topklubok közül szinte mindenki elvesztette a legjobbjait. A Gent Jonathan Davidot adta el a Lille-nek, a Charleroi Busit a Parmának, az Anderlecht Dokut a Rennes-nek, Roofe-t a Rangers-nek, a Standard Vojvodát a Torinónak, míg a Mechelen tehetségére, Kaboréra a Manchester City csapott le.

 

A RÁJÁTSZÁSRA KANDIDÁLÓK SORA

A felsorolásból nem véletlenül maradt ki a címvédő Club Brugge, mely a hol bajnokként, hol a selejtezőkből zsinórban harmadszorra is kivívott BL-bevételekkel pillanatnyilag biztosabb anyagi lábakon áll. A nemzetközi porondon idén is jó eséllyel küzdenek a kék-feketék a tavaszi EL-folytatásért és a gyenge hazai kezdés (2 vereség az első 3 fordulóban) után egy jó meneteléssel, a Cercle elleni városi rangadót ezúttal is megnyerve az élre is álltak.
Az elmúlt két bajnoki címet előbb a Genkkel, majd tavaly már a Bruggével elhódító vezetőedző, Philippe Clement gyakran váltogatja a 4-3-3-as és a 3-5-2-es felállást, de egyaránt domináns játékra törekszik, a tavalyi 6.73-as PPDA-mutató nemzetközi mércével is igen erős statisztika. Ehhez a klub megtartotta talán legnagyobb tehetségét, a jobb szélen a letámadásban is fontos szerepet játszó 21 éves szenegáli válogatott Krépin Diattát, aki nagy munkabírása mellett már hat gólt is szerzett és a lassan klublegendává váló Hans Vanakennel együttesen vezeti a házi góllövőlistát, de a szintén szenegáli 18 esztendős óriás Youssouph Badji is letette már a névjegyét csatárként.
A 19 éves elefántcsontparti középhátvéd Odilon Kossounou körül is hiába nagy az érdeklődés, egyelőre a nyugat-flandriaiak védelmét erősíti mentora és honfitársa, Simon Deli mellett, míg a korábban az Ajaxban elhanyagolt 21 éves holland Noa Lang a látványos gólokkal sem marad adós, de a helyi reménység Charles De Ketelaere is bemutatkozhatott már a belga felnőtt válogatottban is alig 19 esztendősen.

 

Belgium labdarúgása - a jelenlegi állás


 

Az éllovassal a már említett tavalyi kiárusítás és megroppanás ellenére a Genk kifejezetten jól tartja most a lépést, pedig idén is nagyon viharosan indult a szezon a kisvárosi nevelőklubnál. A német Hannes Wolfot meglepően gyorsan, öt meccsen összehozott 1-2-2-es mérleggel kirúgta ugyanis Peter Croonen klubelnök, ám a helyére szerződtetett dán Jess Thorup újabb 5 meccs (3-2-0-ás mérleg) után váratlanul szintén felállt a kispadról, hogy hazatérhessen a Köbenhavn gárdájához.
A játékosok közül az egyre jobb formába lendülő és már karriercsúcsot jelentő nyolc gólnál tartó Théo Bongonda be is szólt a tőlük el sem búcsúzó edzőnek. A csapat lendülete viszont azóta sem tört meg, hiszen a következő három meccsüket is megnyerték immár a 2013-ban még az Anderlechttel bajnoki címet szerző, azóta hazájában tevékenykedő holland John van den Brom irányításával. A korábbi közönségkedvencek helyett a liga góllövőlistáját is vezető két méteres nigériai válogatott, Paul Onuachu termeli most a gólokat, a védelemben pedig egy újonnan alakuló kolumbiai kontingens játszik kulcsszerepet, akik közül Carlos Cuesta csak 21, Jhon Lucumí 22, a négyvédős felállás esetén a középpályára felcsúszó Daniel Munoz pedig 24 esztendős.

A belga szezon legnagyobb szenzációja azonban egyelőre kétségtelenül az újonc Beerschot gárdája, mely nem jogutódja a korábbi éllovas Germinal Beerschootnak, de amikor utóbbi megszűnt 2013-ban, a stadionjukba költöztek és tavalytól a címer is nagyban elkezdett hasonlítani azok utolsó címerére. Hivatalosan azonban ez az egylet most szerepel először az első osztályban, amiben nagy szerepet játszanak a szaúdi herceg Abdullah bin Musa’ad (a Sheffield United tulajdonosa) jelentős befektetései is.
A vezetőedző nem más, mint az argentin Hernán Losada, a klub korábbi játékosa, aki a megszűnés előtti két évben még a Germilanban is játszott, tehát ezer szállal kötődik a városhoz, most pedig még mindig csak 38 esztendősen juttatta fel a gárdát a Pro League-be, a harcmodorát pedig alighanem jól illusztrálja, hogy a legtöbb lőtt és a legtöbb kapott gól egyaránt a csapat nevéhez fűződik, a Kotrijkkal például 5-5-ös döntetlennel történelmi ligarekordot állítottak fel.

A csapat legnagyobb sztárja legalább olyan meglepő alak, mint a klub maga, hiszen az osztrák Raphael Holzhauser 27 évesen már tekintélyes, de meglehetősen középszerű karriert tudhat maga mögött, részese volt például Svájcban a Grasshopper történelmi kiesésének is. Az antwerpeni lilák feljutásához azonban már tavaly is hét találattal és nyolc gólpasszal járult hozzá, idén pedig egészen elképesztő rajtot vett, 13 meccsen már tíz gól és nyolt assziszt a mérlege, de 49 kulpassza is azt jelenti, hogy találkozónként 3.8-szor hozza lövőhelyzetbe a társait az átadásaival, ehhez foghatóra pedig nincs példa a már említett top 10 európai ligában.

 


 

A városi vetélytárs, az ország legrégebbi klubjaként csak „Great Oldként” is emlegetett Royal Antwerp sem rég tért vissza az élvonalba, tavaly azonban a kupasikerrel 30 év után újra trófeát is nyert a gárda, idén pedig az EL-ben is kellemes meglepetést okozott már például a Tottenham legyőzésével. A liga régi/új nagyhalának gardírozását három éve vette át az ingatlanfejlesztő Paul Gheysens, aki egyébként már komoly konfliktusba is keveredett a Bruggét tulajdonló Bart Verhaeghével, amikor annak új stadionprojektjét blokkolta cége egyik földtulajdonával.
Még tovább mélyíti a flamand rivalizálást, hogy májusban az Antwerp kispadjára is az az Ivan Leko került, aki 2018-ban még a Bruggével nyert bajnokságot, majd egy közel-keleti kitérő után tért vissza Belgiumba. Csapata legnagyobb ásza ráadásul a szintén kilenc bruggei év után átcsábított izraeli veterán Lior Refaelov, aki idén már nyolc gólt szerzett. Nem kevésbé fontos láncsszem egy másik rutinos róka, a kongói csatár Dieumerci Mbokani, aki tavaly társgólkirályi címet szerzett, idén pedig a ligában a legnagyobb mennyiségben nyeri meg a fejpárbajait, nevezetesen 5.6-ot meccsenént. Ezzel együtt a nemzetközi szereplés által okozott sűrű programot megszenvedi némileg a csapat, hiszen bár a városi derbit megnyerték, azóta három meccsen mindössze két pontot sikerült begyűjteni, és az első helyről kissé visszacsúszott a gárda.

Még nagyobb kínokat él át azonban a tavalyi ezüstérmes Gent, melynek ráadásul a nemzetközi porondon sem akarnak jönni az eredmények idén. A karizmatikus elnök, Ivan De Witte a tavalyi sikerek ellenére két vesztes meccs után kirúgta a már emlegetett dán Jess Thorupot, majd Bölöni László is csak egy hónapig maradhatott a kispadon, hogy aztán átadja a helyét az Antwerpet az élvonalba juttató Wim De Deckernek. A liga legnagyobb labdabirtoklása ellenére a vele elért 4-1-3-as bajnoki mérleg jól mutatja, hogy azóta is hiányzik a konzisztencia a csapat háza táján. Az ukrán válogatott Roman Yaremchuk szállítja ugyan idén is a gólokat (eddig már nyolcat), ám most a válogatottnál épp elérte őt is a koronavírus és az azzal járó karantén.

Érdemes még szót ejtenünk a Charleroi gárdájáról, mely jóval kisebb költségvetése ellenére évek óta belerondít az ország élklubjainak versengésébe. A korábbi sikeres hat év során valóságos ikonná váló helyi születésű vezetőedző, Felice Mazzu távozása után kétséges volt, hogy a „zebrák” tudják-e tartani a lépést a továbbiakban is, de úgy tűnik, a szinte teljesen tapasztalatlan Karim Belhocine tökéletes megoldás lett.
Az európai szereplést ugyan nagyon gyorsan elengedték, de a bajnokságban hat győzelemmel indítottak, és még ha azóta vissza is esett az eredményesség, a legkevesebb gólt kapja a már 39 esztendős Nicolas Penneteau kapus a mezőnyben. A gólokért leginkább az iráni válogatott Kaveh Rezaei a felelős, de a csapat kulcsjátékosa egyértelműen az Anderlechtnél korábban mellőzött japán Ryota Morioka, hiszen nem csak 64 labdaszerzésével (41 sikeres szerelés és 23 megelőzés) vezeti a bajnokság idevágó ranglistáját, de közben 38 kulcspasszával is a harmadik.

 

A BELGA CLASSICO 

A két patinás, ám nem épp a legjobb passzban lévő klub, az Anderlecht és a Standard Liège vasárnap csapnak össze 218. alkalommal. A vetélkedés már 101 éves múltra tekint vissza és természetesen sok túlfűtött hangulatú rangadóra is sor került már az idők során, például már egy 1922-es mérkőzést is zárt kapuk mögött kellett rendezni még a másodosztályban. Legjobban talán a hatvanas, hetvenes években éleződött ki a két klub ellentéte, hiszen akkoriban általában egymás közt döntötte el a bajnoki címet a polgári háttérrel rendelkező brüsszeli lilák (mauves) és a bányászmúltja miatt inkább a munkás rétegekhez közel álló liège-i pirosak (rouches).
A gyökerek a játékstíluson is tetten érhetőek, míg előbbiek nagy hangsúlyt fektettek a dinamukis játékra és az eleganciára, utóbbiakra a vehemencia és a harcos virtuozitás jellemzőbb általában. A nyolcvanas években, a belga futball legfényesebb időszakában voltaképpen Európa egyik legfontosabb derbije lett ez, hiszen egy KEK-döntős és egy UEFA-kupa győztes gárda összecsapását jelentette, a csapatokban pedig a ’86-os VB-negyedik válogatott számos tagja szerepelt.

A nehézipar visszaszorulásával viszont a Standard anyagi bázisa és eredményei is visszaestek, mígnem 25 év várakozás után 2008-ban újra elhódították a trófeát, mégpedig épp az Anderlecht ellen bebiztosítva azt a már emlegetett Mbokani góljával. Utóbbi éktársa, Milan Jovanovic azonban nem sokkal később a brüsszelieknél lyukadt ki, ami komoly indulatokat gerjesztett a szurkolók között, 2012-ben egy classicón elért találata után például petárdaeső árasztotta el a pályát.
Hasonlóan nagy vihart kavart Steven Defour esete is, aki a bajnoki cím liège-i megvédésében is fontos szerepet játszott, később azonban szintén az Anderlechthez került. A hírhedt Sclessinben a szurkolók egy levágott fejét ábrázoló transzparenssel fogadták, épp egy nappal azután, hogy sokkoló videók kezdtek keringeni az Iszlám Állam japán túszainak lefejezéséről.
További olaj volt a tűzre, hogy 2009-ben az akkor még csak 20 esztendős Axel Witsel a Standard játékosként egy brutális megmozdulással eltörte a brüsszeliek alapemberének, Marcin Wasilevskinek a lábát, ami az addigi közönségkedvencet egycsapásra közellenséggé változtatta Belgiumban, családjának rendőri védelmet is kellett kérnie az őket ért fenyegetések miatt, végül a korábban mindentől óvott tehetség hosszú vándorútba is fogott inkább.

 


 

Most viszont egyik csapat sincs a legjobb formában. A 34 címével kiemelkedő rekorder Anderlechtet 2018-ban 47 év után hagyta el a Vanden Stock család, az addig az Oostende-t felemelő Marc Couke pedig hiába vette át az irányítást és igyekezett továbbra is biztosítani a stabil anyagi hátteret, 55 év után először fordult elő, hogy csapat nem kvalifikálta magát a nemzetközi porondra. Így aztán a bevételek is megcsappantak és össze kellett húzni a nadrágszíjat, Dendoncker (Wolverhampton), Bornauw (Köln) és Santini (Jiangsu) 25 millió euró ellenében távoztak, idén pedig Doku (Rennes), Roofe (Rangers) és Saelemaekers (Milan) eladására volt szükség 34.5 millió euró ellenében. Augusztus óta már egyedül irányítja az alaposan megfiatalított csapatot a tartalmas légiósélet után nevelőegyesületéhez hazatérő Vincent Kompany, aki ugyan az xG-mutatók alapján tavaly is a legtöbbre hívatott csapatot rakta össze, ez végül mégis csak a nyolcadik helyre volt elég.
Idén is hasonló produkciót láthatunk a liláktól, a szupertehetségnek kikiáltott Yari Verschaeren például 13 lövési kísérletből csak kétszer talált kapuba, de az öt góljával már házi gólkirálynak számító ifjú német csatárnak, Lukas Nmechának is 28 próbálkozás kellett ehhez a terméshez. A szintén alig 21 esztendős Albert Sambi Lokonga viszont egyre biztosabban kontrollálja a középpályát, a védelemben pedig a panamai Michael Murillo nyújtott eddig váratlanul jó teljesítményt

Talán még rapszodikusabb a Standard teljesítménye az utóbbi időben, melyben a járvány miatt kidőlő rengeteg játékos mellett az alig 21 esztendősen a védelem sziklájának számító Zinho Vanheusden súlyos sérülése is szerepet játszik. Pedig a meglepő módon a kispadra kerülő Philippe Montanier által irányított liège-iek a legkevesebb lövést engedélyezték az ellenfeleknek a bajnokságban, a góllövéssel azonban igencsak hadilábon állnak.
A bajnokságban ugyanis senki sem talált még kettőnél többször a hálóba, a legutóbbi fordulóban már az ifjú kapus, Arnaud Bodart segítette ki a támadókat a hosszabbításban és mentette döntetlenre az Eupen elleni meccset. Az EL-ben ugyan a Vidit is elintéző marokkói Selim Amallah összeszorgoskodott négy találatot a selejtezők során, de a főtáblán már ő sem volt képes kapuba találni és a csapat az első győzelmét csütörtökön csak hatalmasat küzdve tudta megszerezni hosszú ideig emberhátrányban küzdve a Lech Poznan ellen, a hosszabbításban végül a ciprusi válogatott középhátvéd Konstantinos Laifis fejesével.

 

Belgium labdarúgása - a klasszikus


 

A két szurkolótábor, ha már a meccsen nem lehet ott, az edzésekre elhelyezett transzparensekkel már napok óta hangolja a játékosokat a rangadóra, Vincent Kompany pedig, aki első classicójára készül edzőként úgy nyilatkozott, az ilyen meccsekért választotta az edzői szakmát. Játékosként egyébként egyetlen egyszer nyert rangadót, amikor az első gólt maga is szerezte még 2005-ben, angliai karrierje előtt.

0 0 vote
Article Rating

Írj hozzászólást

0 Comments
Inline Feedbacks
View all comments
0
Would love your thoughts, please comment.x
()
x