A calcio öröksége az egyetemes futball számára – I. rész: A metodo

Új sorozatunkban feltárjuk a világ legtaktikusabb futballkultúrájának legfontosabb fejlődési lépcsőfokait. A több mint évszázados múltra tekintő talján futballfilozófiája a sportág egyik legsikeresebb játékelméleteként felbecsülhetetlen értéket képvisel az egyetemes labdarúgás fejlődésében. Az 1930-as években az olasz labdarúgás a Squadra Azzurrának köszönhetően elsöprő sikereket ért el, így futballhatalommá vált. Ennek első számú letéteményese a korábbiakban mind az angol, mind az osztrák, mind pedig a magyar szakemberek munkáját nagy alapossággal tanulmányozó szövetségi kapitány, Vittorio Pozzo volt.


(X) Regisztrálj a Büntetőn keresztül az Unibetre, és befizetési bónuszod mellé 10 ezer Ft ingyenes fogadást is kapsz ajándékba!


Itália nemzeti válogatottjának első kapitánya a szakmailag a maiakkal természetesen egy lapon nem említhető Umberto Meazza volt, aki az 1910-es, franciák ellen aratott 6-2-es győzelem alkalmával mutatkozott be. Példája azonban jól szemlélteti, hogy Olaszország a labdarúgás kialakulásának kezdetén is versenyképes volt a környező országok akkori futballszakmai tudásához mérten. Nem sokkal később már az a Vittorio Pozzo irányította az azurkék csapatot, aki a mai napig a futballtörténelem egyetlen olyan szövetségi kapitánya, aki kétszer is világbajnoki elsőségre tudta vezetni együttesét.

 


Bár első megbízatásai során szakmai sikerei még nem voltak kiemelkedőek, a későbbiekben ő vált az első szakvezetővé, aki komoly örökséget hagyott az olasz labdarúgás számára. Pozzo hosszabb ideig tanulmányozta Angliában a labdarúgás taktikai fejlődését, és próbált ellesni minden fortélyt. 1906-ban tért vissza Olaszországba.

A brit földön tanultakat remekül alkalmazva az itáliai labdarúgás első hivatalos edzőjévé vált.

Pozzo szakmai élete pontos képet ad az olasz válogatott fejlődésének történetéről. 1912-ben az Olasz Labdarúgó Szövetség titkáraként elvállalta az olimpiai játékokra készülő válogatott keretének összehívását. Az elmaradt siker ellenére szakmailag hasznára vált a játékokon megismert Hugo Meisllel kötött barátsága. Később a Torinót bő egy évtizedig irányította, majd Milánóba költözött, ahol az AC Milan edzője lett. A nemzeti válogatott 1924-ben negyedik, 1928-ban harmadik helyen végzett az olimpiai játékokon. Egy évvel később, 1929-ben Vittorio Pozzót az összes korosztályos olasz válogatott szövetségi kapitányává nevezték ki. Ugyanettől az évtől a bajnokságot új, egykörös lebonyolítás alapján rendezték meg, ami elősegítette az olasz futball későbbi strukturális építkezését.


SERIE A: (X) Ki lesz az olasz bajnokság idei gólkirálya? Az Unibet oddsai alapján a legnagyobb esélye a Juventus támadójának, Cristiano Ronaldónak van (1,50), de az Inter csatárát, Romelu Lukakut (2,75) is esélyesnek tartják a bukmékerek. Kattints ide és fogadj számos Serie A-piacra!


A magyar mesterek tanításai és felbecsülhetetlen szerepe

Az itáliai futball felívelésének fontos alapja volt, hogy az első világháborút követő évtizedben az olasz edzői szakma számos osztrák és főként magyar szakvezetőtől tanulta az alapokat.

Károly Jenő 1923-ban kezdte a munkát, majd a későbbiek során többtucatnyi honfitársát foglalkoztató Serie A csapatai is a magyar mesterek útmutatásainak köszönhetően nyertek teret Európa labdarúgásában, felhasználva e nagyszerű szakemberek tudását.

A később a Juventusszal bajnok Károly volt az első, aki taktikai elemeket gyakorolva vezényelt edzéseket, Vittorio Pozzo pedig számos magyar szakemberrel vette körül magát, miközben Angliában is megfordult, hogy tanulmányozza a futball játékelméletét. A Foci olasz módra és  A Calcio titka könyvek is felsorolják azt a  tizenkét magyar szakembert , akik az 1930-as években, közvetlenül az itáliai nemzetközi futballsikereket megelőző időszakban vezetőedzői státuszban dolgoztak a Serie A számos csapatánál. Az olasz futball harmincas évekbeli nemzetközi térnyerésében egyértelműen benne volt a magyar edzőtehetségek szakmai munkája is. Nem véletlen, hogy itáliai elemző kollégáim a mai napig felemlegetik e szakvezetők mesteri, innovatív edzésmódszereit, tanításait, az edzések szervezettségét és előrelátó felépítettségét, amelyek akkoriban úttörő munkáknak számítottak olasz földön.

Az 1930-as években a korábbi időszakban felhalmozott szakmai tudásnak és annak gyakorlatban történő alkalmazásának köszönhetően az olasz válogatott európai ellenfeleihez képest erősebbé vált, így a híres futballiskolát követő magyar válogatott ellen is, egy kivétellel, rendre diadalmaskodott. Az igazi szakmai kihívást az osztrák válogatott elleni mérkőzések jelentették, melynek akkori szövetségi kapitánya, Hugo Meisl a metodo néven elhíresült felállást alkalmazta.

A metodo egy szervezett rendszer volt a futballpályán, ahol a játékosok egyéni feladatai a kollektíva sikeres szereplését segítették elő.

Kezdetben ugyanis a taktika abból állt, hogy az együttes minden egyes játékosa letámadta ellenfelét, labdaszerzés esetén pedig egyéni cselezési kísérletekkel próbáltak túljutni a velük szemben álló ellenfélen. A skót együttesek idővel szervezettebb játékra törekedtek, a labdaügyesebb játékosokat több esetben hátravontan szerepeltették, és gyors, hatékony támadásépítéseket céloztak meg. A piramisrendszer elterjedésének hála az együttesek egyre többet foglalkoztak taktikával.

Az osztrák és magyar futballiskolák tökéletesen alkalmazták a metodót, amelyet saját kreatív, technikás stílusukkal ötvöztek, így rendre le tudták győzni ellenfeleiket. Az Olaszországban csak scuola danubianának nevezett mesteri osztrák-magyar (csehszlovák) futballiskola a technikai fölényre épített, és labdatartáskor a visszavont, mélységből irányító játékszervezőre alapozta támadásait. Az olasz futballklubok jelentős részének – bár angol gyökerei vannak – taktikai fejlődése ekkoriban osztrák vagy magyar befolyásnak volt köszönhető.

A piramisrendszerből kifejlődő metodo lényege, hogy az együttes felállásában a két belső hátvéd előtt három középpályás és öt támadójátékos tartózkodik. Ezt nevezzük WW-felállásnak (2-3-2-3), hivatkozva arra, hogy e rendszerben a játékosok elhelyezkedése a w betűre emlékeztet. Hugo Meisl tehát az eredeti piramisfelállásból indult ki (2-3-5), de a középcsatárt befejező csatárrá változtatta, miközben két belső támadóját is visszavontan játszatta, és gyakorlatilag a középpályára hozta vissza őket.

Ezzel szűkítette le a játékosok között található, bejátszandó területeket. A védelem így kellő lefedettséget kapott, a játékosok helyezkedése és megjátszhatósága elősegítette a gyorsabb és hatékonyabb ellentámadásokat is.

 


 

Vittorio Pozzo, a metodo tökéletesítője

Vittorio Pozzo szakmai felügyelete mellett az angol piramisalakzatot Itáliában felváltotta a WW, amely tehát a 2-3-2-3-as játékrendszert takarja.

Pozzo abban volt zseniális, hogy az eredeti verziót újraértelmezte, ami idővel világbajnoki sikereket hozott Itália számára. Pozzo eredményességét az okozta, hogy tökéletesen kamatoztatta a két védő előtti háromfős középpályás vonal keltette forradalmi újítást. A párharcok jelentős része itt dőlt el, mivel ebben az elgondolásban a belső középpályás volt a játék esze, aki egyensúlyt teremtett a támadó, illetve védekező fázis között, míg két társa kihúzódott a középpálya két szélére, hogy felvegye az ellenfél két szélső támadójátékosát.

A belső irányító középpályás egyrészt az ellenfél középcsatárát próbálta semlegesíteni, másrészt pontos, ötletes és precíz labdákkal indította támadótársait.

 

2-3-2-3: Pozzo módosított metodója – a csapat neuralgikus pontja a játékszervező belső középpályás, illetve a középcsatár

Pozzo játékosaival tökéletesítette a védekező fázist, miközben a kontratámadások hatékonyságára építkezve fejlesztette a támadásépítést és befejezést is. A piramisrendszer túlságosan támadó szellemű felállás volt, és nem nyújtott kellő szilárdságot védekező fázisban. A metodo a korábbiaknál lényegesen nagyobb hangsúlyt fektetett az egyensúly létrehozására.

Pozzo remekül megszervezte a futballisták állandó helycseréjét, így optimális esetben rendre volt biztosító játékos a védelemben. Mindez egy láncreakció-szerű együttes elmozgást jelentett: ha az egyik játékost ellenfele átjátszotta, Pozzo a labdatartó játékos oldalán lévő védőt kérte, hogy lépjen fel ellenfelére. Így a védője által üresen hagyott területre a középpályások egyikének kellett időben visszazárnia és követnie az eseményeket.

Természetesen e példa a mai modern labdarúgásban alapvető taktikai elem, de az 1930-as években egyáltalán nem volt magától értődő ez a fajta megoldás és legfőképpen annak professzionális szinten való, hatékony alkalmazása.

 

Az olasz Serantonit otthagyja támadója, ezért az egyik védőnek, Foninak kell kilépnie a labdát felhozó játékosra. Ez egy láncreakciót indít be az olaszok védekezésében. A Foni által szabadon hagyott balszélsőre Andreolo lép fel biztosítani, miközben a belső középpályás által szabadon hagyott középcsatárra Rava lép fel. Locatelli pedig a Rava által őrizetlenül hagyott jobbszélsőre lép ki. A szürke pontok a játékosok elmozgást követő, új tartózkodási helyét jelölik

Pozzo támadásban előszeretettel alkalmazta a mélységi passzokat és a hosszú indításokat. E forradalmi elképzelés kulcsa az volt, hogy Pozzo magára húzta aktuális ellenfeleit, hogy letámadják csapatát, miközben az így fellazult védelmüket az olaszok gyors, improvizatív kontratámadásokkal rohanták le (lásd a magyarok elleni vb-döntőt).

A támadó ötös nagyobb taktikai egyensúlyt és több feladatkört kapott, mivel a középcsatár két oldalán a beadásra képes két szélsőtámadó futballozott, míg a további két támadó, visszavontabban, a játékszervezésben kapott nagyobb hangsúlyt.

 

Pozzo elgondolásában labdaszerzéskor a védők azonnal a játékszervező középpályást keresik, aki aztán gyors, hosszú indításokkal hozza támadásba a mélységbe futó szélsőket

Ennek a(z olasz labdarúgásra azóta is jellemző) kivárásra építő kezdeti játékelméletnek köszönhetően Itália először ért el komoly nemzetközi sikereket a harmincas években.

Ebben kétségtelenül közrejátszott az is, hogy az 1910-es évektől kiemelkedően teljesítő Hugo Meisl-féle osztrák Wunderteam fokozatosan elveszítette vezető szerepét Európában. Ezt a taktikát úttörőként remekül alkalmazta a Hugo Meisl irányította Wunderteam is, de az elképzelés végül Vittorio Pozzo két világbajnoki (1934, 1938) és egy olimpiai bajnoki címet (1936) elnyert olasz válogatottjával hódította meg a világot. Hamarosan folytatjuk Vittorio Pozzo és két világbajnoki elsőséget elhódító talján válogatottjának történetét.


Fotók: figc.it, biografieonline.it

A szerző a Calcio Analyst Italia nevű nemzetközi podcast-adás szerkesztője

Írj hozzászólást