A calcio öröksége az egyetemes futball számára – II. rész: A metodo

Új sorozatunkban feltárjuk a világ legtaktikusabb futballkultúrájának legfontosabb fejlődési lépcsőfokait. A több mint évszázados múltra tekintő talján futballfilozófiája a sportág egyik legsikeresebb játékelméleteként felbecsülhetetlen értéket képvisel az egyetemes labdarúgás fejlődésében.  Az 1930-as években az olasz labdarúgás a Squadra Azzurrának köszönhetően elsöprő sikereket ért el, így futballhatalommá vált. Ennek első számú letéteményese a korábbiakban mind az angol, mind az osztrák, mind pedig a magyar szakemberek munkáját nagy alapossággal tanulmányozó szövetségi kapitány, Vittorio Pozzo volt. A cikksorozat első részében ismertettem Pozzo szakmai életútját és kinevezését követő első jelentős döntéseit. Ezúttal az együttesei által elhódított világbajnoki címek felé vezető utat és háttérmunkát mutatom be.

(X) Regisztrálj a Büntetőn keresztül az Unibetre, és befizetési bónuszod mellé 10 ezer Ft ingyenes fogadást is kapsz ajándékba!


 

Minden út Rómába vezet

1929-ben – szövetségi kapitányi kinevezését követően – Pozzo a portugálokat 6-1-gyel intézte el, majd egy év leforgása alatt az olasz labdarúgás elérte addigi legnagyobb sikerét. Az Ausztria, Magyarország, Csehszlovákia, Svájc társaságában 1927 és 1930 között megrendezett első Európa-kupát Pozzo csapata Budapesten hódította el a bivalyerős magyar együttes ellen.

Pozzo a metodo optimális alkalmazása mellett motivációs képességéről is híres volt. Az egykori katonatiszt a válogatott találkozói előtt a hazájáról és az első világháborús csataterekről beszélt játékosainak, ami felszínre hozta az olasz labdarúgók hazaszeretetét, és a pályán megsokszorozta az országukért küzdő futballisták erejét a győzelem elérése érdekében. Az Alpokból származó Pozzo hegyi edzőtáborozásokat is bevezetett a válogatott számára. A szakvezető hazafias elkötelezettsége nem ismert határokat (a szövetségi kapitányi posztot a hírek szerint ingyen vállalta, a felkínált fizetést visszautasította). A korabeli krónikák szerint a mérkőzés előtt elvitte játékosait az első világháborúban elesett katonák sírjához, majd így fordult Giuseppe Meazzához:

 

„Azok ellen játsszunk, akik legyilkolták az apádat.”

 

A beszámolók szerint a magyar válogatott az első 15 percben teljesen beszorította az olaszokat, akik legendás kapusuknak, Gianpiero Combinak köszönhetően vészelték át ezt az időt. A 17. percben aztán Meazza belőtte első gólját a magyar kapuba (később további kettőt is). Végül Pozzo csapata 5-0-s vereséget mért ellenfelükre a Ferencváros stadionjában.

1932-ben az osztrák Wunderteam mögött második lett az olasz válogatott, majd decemberben Németország ellen Pozzo rátalált a világbajnoki címet szállító csapatára, melyben Luis Monti lett az irányító, 1934-ben pedig balszélsőként vetette be a későbbi edzőlegendát, Nereo Roccót.

Az 1934-es hazai rendezésű világbajnokságon végül Pozzo a világ tetejére vezette a Squadra Azzurrát, amivel Itália labdarúgásának addigi legnagyobb sikerét érte el. 1935. november 4-én Pozzo fiai hazai pályán 1-1-re végeztek Magyarország ellen, s az olasz együttes ismét az ellenünk való mérkőzésen biztosította be az Európa-kupa elsőségét. Ettől a naptól kezdve négy éven át az olaszok nem szenvedtek vereséget. Egy évvel később, 1936-ban Pozzo berlini olimpián szereplő együttesének minden tagja – a kiírás szabályainak megfelelően – felsőoktatási intézmény hallgatója volt, de olyan világbajnokok, mint például Pietro Rava vagy Alfredo Foni is tagjai voltak az együttesnek. Az olaszok ismét aranyérmet nyertek – s a sikereknek még korántsem volt vége.

 

Gyakori támadásvezetés Pozzo rendszerében. Az irányító Michele Andreolo Amedeo Biavatival játszik össze, majd a visszakapott labdával mélységbe futtatja Gino Colaussit és Silvio Piolát

 

Metodo vs. sistema: Pozzo karrierjének csúcsa

1938-ban az olasz válogatott címvédőként utazott a franciaországi világbajnokságra, ahol bajba került a WM-szisztémát alkalmazó Norvégia ellen. A norvégok emberfogásra építettek, és négyszöget alkottak a középpályán.

 

Háttér

A Nemzetközi Labdarúgó-szövetség testülete 1925-ben módosította a lesre vonatkozó szabályt, ami annyiban jelentett újítást, hogy a legelöl tartózkodó támadó és a kapu között már nem kettő, hanem egy védőnek és a kapusnak kellett tartózkodnia. A korábbi időszakban a csapatok ugyanis egyre kevesebb gólt szereztek. Egy idő után a taktikázás elvett a játék szépségéből, és a szövetség ezzel a változtatással próbálta ismét izgalmasabbá és szórakoztatóbbá tenni a játékot. Az 1925-ben megváltoztatott lesszabály elejét vette a metodo globális hanyatlásának. Ez a módosítás léptette életbe a Chapman-rendszert: az Arsenal stratégája, Herbert Chapman a védelem szilárdságát elősegítendő olyan játékrendszert dolgozott ki, melyben a játékmester belső középpályást támadásépítéskor visszavonta a védők vonalába, megalkotva ezzel egy háromvédős rendszert. E három védő le tudta fedni a széleket, miközben a piramisrendszerben az ellenfél szélsőit még a szélső középpályások vették fel.

Ennek köszönhetően a korábbi belső középpályás az ellenfél középcsatárát szemből vette fel, míg támadásvezetésnél két oldalán a két védőtársa fellépett a középpályára. A szélsővédők szerepe támadásnál ekkor került előtérbe. A Chapman-féle középpályán négyen építkezhettek, és a középcsatár két szélén játszó szélső támadók alkották a 11-et. Az új, négyvonalas 3-2-2-3-as felállás az egész világon elterjedt, és nem csupán a játékosok helyváltoztatását jelentette, hanem egy új játékfilozófiát is. A védelem előtt játszó kettős a labdaszerzésre és a biztonságra törekedett, az előttük játszó két társ pedig mélységből építkezett támadáskor.

Míg Hugo Meisl metodójának lényegi eleme a területek szűkítése volt, addig Chapman inkább megnyújtotta a bejátszandó játékterületet, és személyre szabott feladatokat osztott ki játékosaira. A nagyobb iram és több futás jellemezte szisztémában a játékosok, amennyiben társuk ellépett eredeti posztjáról, áldozatos módon voltak képesek a helyükre lépni. Egy-egy elleni játékok alakultak ki a pálya egyes szegleteiben, és a fizikumra építő, kevésbé látványos, ugyanakkor gyorsabb futball nyert teret. Chapman a húszas években taktikailag modernizálta a labdarúgást, s emellett az különböztette meg brit szaktársaitól, hogy különös figyelmet fordított futballistáira. Rendszeresen beszélt velük a taktikai változtatásokról, és fejlesztette fizikai állóképességüket is. A helyes táplálkozást és a megfelelő erőnléti állapotot megteremtő fizikai gyakorlatokat szintén fontosnak tartotta. Itáliában Weisz Árpádnak sokan ugyanekkora szerepet tulajdonítanak e játékrendszer létrehozásában és fejlesztésében, de az egyetemes futballban a szakma Chapmant tartja e rendszer megalkotójának. (Weisz Árpádra egy későbbi cikkben még visszatérünk.)

Ez az alkalmazott szisztéma Olaszországban ismeretlen volt, hiszen a válogatott sikerei miatt nem volt ok változtatni a metodón. Egy játékrendszer, amelyet Pozzo nem ismert, és amely idegenként hatott az olaszok számára, a későbbiekben komoly nehézségek elé állította együttesét. Ezzel először az 1938-as világbajnokságon a Norvégia elleni mérkőzésen kellett szembesülniük. A vikingek a széleken rendre megverték a lassú olasz védőket, ezért Pozzo többször is változtatott, s válogatottja végül hosszabbítás után jutott tovább.

 

A Chapman-rendszer alkalmazása a metodóval szemben. Amíg a norvégok saját térfelükön létszámegyenlőséget teremtenek, addig az olasz térfélen támadásvezetéskor létszámfölényben vannak. A három támadó arra kényszeríti az olasz játékmestert, hogy zárjon vissza, és segítse ki két védőtársát, miközben Pozzo a pálya középső harmadában ezzel elveszíti létszámfölényes helyzetét ellenfelével szemben

 

A mérkőzést követően a szövetségi kapitány elzavarta az edzőtáborból a kritikus újságírókat, akik rontották az együttese körüli hangulatot. (Emlékezetes, hogy ez a módszer az 1982-es spanyolországi világbajnokságon is visszaköszönt. Akkor Enzo Bearzot szövetségi kapitányt és játékosait érte súlyos bírálat a gyenge kezdésért, majd a sajtó kizárását követően a Squadra Azzurra vb-címet ünnepelhetett.) A házigazda franciák ellen Pozzo Eraldo Monzeglio helyére jobbhátvédnek a gyors Fonit tette be, míg Biavati és Colaussi a két szélsőtámadó poszton kerültek bevetésre. Ez nyerő váltás volt, aminek köszönhetően az olaszok a házigazda franciákat is kiejtették.

Az Olaszország–Magyarország világbajnoki döntőt 1938. június 19-én rendezték a párizsi Stade de Colombes-ban. Az olasz válogatott a világbajnoki döntőben rendre egy lépéssel a magyar együttes előtt járt a találkozó során. Bár nagy tisztelet övezte körükben két középpályásunk, Titkos Pál és Zsengellér Gyula tudását és elsősorban Sárosi György klasszisát, a számos, védelemben elkövetett figyelmetlenségünk miatt Olaszország összességében végig kézben tartotta a találkozót. Amire az olasz küldöttség számított a találkozó előtt, bekövetkezett: a magyar védelem nem állt biztos lábakon, és támadásépítéskor is átlátszó játékot mutatott.

 


(X) Regisztrálj a Büntetőn keresztül az Unibetre, és befizetési bónuszod mellé 10 ezer Ft ingyenes fogadást is kapsz ajándékba!


 

A Pozzo-féle játékrendszer támadásjegyei remekül ültek a hatvanezer néző előtt megrendezett mérkőzésen. Colaussi első góljánal, a jobbszélen vezetett villámgyors támadásra nem volt ellenszer, az olasz támadó zavartalanul lőhetett Szabó Antal kapujába. Bár Titkos egy életerős lövéssel azonnal kiegyenlített egy szép támadás végén, az első negyedóra végéhez közeledve a magyar védelem ismét kapitulált. A büntetőterületen belül nem léptek ki szorosan az olasz támadókra, akik kedvük szerint adogathatták a labdát, keresve a jobbnál jobb lehetőséget. Szűcs György szabadon hagyta Piolát, aki ismét megszerezte a vezetést Itália számára. A 2-1-es előny birtokában Olaszország visszahúzódott saját térfelére, miközben Meazza és Giovanni Ferrari is – a védelmet kisegítendő – rendre visszalépett.

Mint az alábbi ábrán látható, a magyarokkal ellentétben az ellenfél támadói kisegítették gondban lévő védőtársaikat. Ez az olasz együttes minden játékosára jellemző áldozatvállalás és előrelátó gondolkodás teremtett különbséget a magyar és a talján együttes között a döntőben.

 


 

Az első félidő harmadik olasz gólja szintén tipikus, elkerülhető kontratámadásból született – mivel rosszul olvastuk a játékot. Ugyan Sárosi gólja reményt keltett a második félidő derekán, a játékban professzionálisabb ellenfél megérdemelten védte meg címét a hősies magyar együttessel szemben, és írt történelmet: az olasz volt az első válogatott, amely képes volt újra diadalmaskodni a soron következő világbajnokságon.


Képek: figc.it


A szerző a Calcio Analyst Italia nevű nemzetközi podcast-adás szerkesztője

0 0 votes
Article Rating

Írj hozzászólást

0 Comments
Inline Feedbacks
View all comments
0
Would love your thoughts, please comment.x
()
x