A calcio öröksége az egyetemes futball számára – III. rész: Az Eb-győzelemig vezető rögös út

Új sorozatunkban feltárjuk a világ legtaktikusabb futballkultúráját létrehozó olasz labdarúgás taktikai fejlődésének legfontosabb lépcsőfokait. A több mint évszázados múltra tekintő szakmai munkásságuk futballfilozófiája a sportág egyik legsikeresebb játékelméleteként felbecsülhetetlen értéket képvisel az egyetemes labdarúgás fejlődésében.


(X) Regisztrálj a Büntetőn keresztül az Unibetre, és befizetési bónuszod mellé 10 ezer Ft ingyenes fogadást is kapsz ajándékba!


 

Bár a húszas évek második felétől a Chapman-féle WM-rendszer egész Európában elterjedt, Itáliában a válogatott harmincas évekbeli kirobbanó sikerei miatt az átállás lassabb volt.

Vittorio Pozzo metodója hosszú ideig dominált Itáliában, de a második világháború után eljárt az idő a hadrend felett, és az elmaradt fejlődés hatására Olaszországban is elterjedt az angol 3-2-2-3-as felállás.

Az úgynevezett WM alakot öltő elképzelés azonban nem a technikás, építő jellegű futballon alapult, hanem a pálya minden területén az egy-egy elleni párharcot erőltető, komoly fizikai ütközetekre helyezte a hangsúlyt, amely elgondolás és hitvallás nem volt a talján játékkultúra sajátja. A válogatott metodóra épülő játékát továbbra is erőltető Pozzo a későbbiekben beadta derekát, de az átállás komoly nehézségeket okozott a Squadra Azzurrának.

Pozzo eltávolítása sem jelentett megoldást, sőt világossá vált, hogy ez a taktika – az Európában tapasztaltakkal ellentétben – hosszútávon nem párosítható sikeresen az olasz futballfilozófiával. Míg Angliában kevés technikailag jól képzett labdarúgó volt, így érthetően a komoly fizikai párharcokat erőltették, addig Itáliában ez a taktika korlátozta a technikás, kreatívabb futballt, és a fizikailag kisebb termetű olaszoknak nem ízlett a számos ütközésre építő játék. A harmincas években a klubfutballban ezt igazi sikerrel végül egy magyar zseni, Weisz Árpád honosította meg Olaszországban (a későbbiekben visszatérünk erre).

A háború alatt egyébként sok mindennel próbálkoztak Itáliában. Ismertebb szakvezető Ottavio Barbieri, aki egy hibrid – félig a metodón, félig az adaptált Chapman-rendszeren alapuló – futballt vezetett be.

Az akkori olasz válogatott túlnyomó részét alkotó Grande Torino mind a WM-mel, mind más szisztémák gyakorlásával egyeduralkodó lett Itáliában, de az 1949. május 4-i supergai repülőgép-katasztrófa következtében a válogatott gerince, vagyis a legjobb olasz futballisták szörnyűséges halála (a fedélzeten Egri-Erbstein Ernővel) sok mindent megváltoztatott. Egyrészt átírta az olasz és nemzetközi klubfutball erőviszonyait, másfelől Itália elveszítette domináns szerepét, valamint szakmai és lelki szempontból is időbe tellett e hihetetlen tragédia feldolgozása.

Ennek következtében 1950-ben egy meggyengült olasz válogatott utazott a brazíliai világbajnokságra (a supergai sokk és az esetleges újabb tragédiától való félelem miatt hihetetlen módon, hajóúton tette meg a távot a válogatott), és esett ki a torna legelején. Itáliát morálisan óriási megrázkódtatásként érte a baleset és a legnépszerűbb sportág törése, amely rengeteg olasz számára az egyetlen örömforrást jelentette a második világháborúban elszenvedett lelki sebek után.

1954-ben sem jutott messzebb az együttes a vb-n, míg Alfredo Fonival  szégyenszemre az 1958-as vb-kvalifikációt is elbukta Belfastban a szerény képességű Észak-Írországgal szemben. Négy évvel később a Squadra Azzurra ismét ott volt a legnevesebb tornán, de szintén elbúcsúzott annak első fázisában. Vittorio Pozzo időszaka után elmondható, hogy e korszak volt az itáliai futball következő nagy periódusa, amikor a szakmailag nagyszerűen felkészült és tehetséges szakvezetők elejét vették az itáliai labdarúgás súlyos letargikus állapotának, és innovatív elképzeléseikkel megreformálták azt. És ahogy az olasz foci történelmére mindig is jellemző volt, a felkészült szakemberek idővel ismét Európa vezető futballhatalmává építették a talján labdarúgást. A segítségre nem kellett sokat várni, hiszen többek között  Giuseppe Viani, majd pedig Nereo Rocco szakmai munkássága teremtett lehetőséget a catenaccio elterjedésének Itáliában, majd pedig Európa egyes területein.  A catenacciot nem részletezem itt, hiszen nemrégen a Rocco vs. Herrera cikksorozatom során részletesen számoltam be annak mibenlétéről, szakmai fejlődési ívéről és legfontosabb jellemzőiről (az elemzésem itt olvasható).

Rövid kitekintésként megemlítendő, hogy a későbbiekben az egyetemes labdarúgást gazdagító újabb úttörő játékrendszer is egy olasz származású szakvezetőnek volt köszönhető. A nagyvilág számára az 1958-as világbajnokságon a brazil futball 4-2-4-es hadrendje és annak hatékonysága hozott újat, amely Dél-Amerikában már korábban elterjedt többek között az olasz származású Vicente Feola jóvoltából. Legmagasabb szinten ekkoriban ő érte el a hadrenddel a leghangzatosabb sikert és ennek köszönhetően új uralkodót teremtett a futballtérképen: a brazil labdarúgó válogatottat!

 


 

Itália hatására ekkoriban már egész Európa liberóval játszott, de Feola elképzelése a mai modern labdarúgás alapjait jelentette, mivel védekező fázisban a 4-2-4-ből egy támadó visszavonásával megteremtette a modern korban népszerű 4-3-3-at, illetve két támadó visszavonásával a ma már tradicionálisnak vett alapfelállást, a 4-4-2-t. Feola újat mutatott a sok kudarcot megélt brazil futball számára, hiszen azon nem csupán taktikailag változtatott. Szervezett, fegyelmezett, szabályokat követő és szigorú szakvezetőként felismerte, hogy egy nemzetközi tornát Brazília kizárólag a legjobb fizikai állapotban lévő játékosokkal tud csak megnyerni. Ennek köszönhetően a stáb élére kinevezett orvossal folyamatosan konzultálva válogatta ki a keretbe meghívandó futballistákat.

Feola példájának is köszönhetően a remek taktikai érzékkel megáldott Fulvio Bernardini Fiorentinája is hasonló stratégiával lett olasz bajnok, és jutott első olasz együttesként 1957-ben a BEK-fináléba, amelyet azonban a Real Madrid nyert meg.

 


(X) Fogadj a Bajnokok Ligája győztesére, a gólkirályára vagy általános csapatpiacokra az Unibeten! Akár arra is fogadást köthetsz, hogy melyik együttes meddig jut a BL kieséses szakaszában!


 

1968: Az egyetlen olasz Európa-bajnoki cím krónikája

Itália története során három alkalommal játszott Európa-bajnoki finálét, amelyek közül 1968-ban győzedelmeskedett, 2000-ben és 2012-ben pedig vesztes félként hagyta el a játékteret.  Bár Ferruccio Valcareggi nevét nem vésik kőbe Itália futballjának szerelmesei, elvitathatatlan tény, hogy némi szerencsével ugyan, de mai napig ő az egyetlen olasz szövetségi kapitány, aki Európa bajnokává tette a Squadra Azzurrát az 1968-as hazai rendezésű négyes döntőn.

 


 

Noha első hallásra sokan fanyaloghatnak ezen, a négyes torna csak az Eb végső fázisa volt, a selejtező sorozat akkoriban más lebonyolítás szerint zajlott, és tény, hogy e találkozókon Itália sorra győzte le ellenfeleit. Ekkoriban a két, Európát meghódító milánói alakulat, az FC Internazionale és az AC Milan adta az olasz válogatott gerincét, amely a döntetlent követő elődöntőbeli diadalát pénzfeldobással, és így szerencsével harcolta ki. Olaszország a döntőben sem bírt aktuális ellenfelével, a bivalyerős Jugoszláviával, így két nappal később a finálét megismételték.

A szövetségi kapitány, Valcareggi erénye, hogy felismerte, friss játékosokra van szüksége, és a döntőben Giacinto Facchettiék egyértelműen ennek köszönhetően kerekedtek felül fáradt ellenfelükön. Valcareggi öt helyen változtatva – az első döntőben megadott kezdőtizenegyhez képest – végig friss, intenzív futballt produkált az enervált, és csupán egyetlen helyen változtató jugoszlávokkal szemben. Valcareggi nem ostromolta mindenáron ellenfelét, csupán az egyes szituációkat értelmezve kérte futballistáitól a labda visszaszerzésére irányuló letámadásokat. Az azzurrók saját térfelüket szállták meg, és zárták el a területeket az ellenfél támadást szervező játékosai előtt. Támadásban a frissebb olasz együttes – a visszatérő Mazzola és Riva révén – tetszetős, rövid passzos, villámgyors akciókat vezetett.

 

Szinte kivétel nélkül minden egyes olasz támadás Zofftól indul. Mazzola és Anastasi háromszögelésének köszönhetően Olaszország másodpercek alatt építkezik és jut el ellenfelének büntetőterületéhez. Mazzola kreatívan elosztott labdájával, Riva fejesével zárul e megkomponált támadás

 

A másik oldalon indít támadást a csapat, Zoff Burgnichot játssza meg, Domenghini a feLfutó De Sistivel kényszerítőzik, a támadás végén Anastasi talál be

 

A megismételt, 1968-as Eb-döntőben felálló két együttes

 

Az ellenfél technikai fölényét ismét ellensúlyozni tudta egy itáliai szakvezető által kitervelt taktikai változtatás és ravaszság. A fáradt ellenfél nem tudott sem Riva, sem pedig Anastasi góljaira válaszolni. A magabiztos személyiségként ismert Valcareggi úgy nyert Itáliával Európa-bajnoki címet, hogy a taljánok ezt megelőzően nem kvalifikálták magukat sem az 1960-as, sem pedig az 1964-es tornára. Érdeme egy egységes csapat létrehozása, ahol játékosai az együttes eredményessége szempontjából – a folytonosságot követendő – elfogadták időközben hozott döntéseit, többek között a tömeges döntőbeli cseréit. Ennek is köszönhette azt a hatékonyságot, amellyel együttese két évvel később világbajnoki döntőt vívhatott, és az évszázad mérkőzése (4-3 a németek elleni vb-elődöntőben) is az irányításával fémjelzett olasz csapathoz fűződik. Ekkoriban az azzurrók játékoskerete valóban kiemelkedőnek számított nemzetközi szinten is.

Szövetségi kapitányi ténykedésének fekete foltja marad ugyanakkor a Mazzola–Rivera-kettős állandó, vélt vagy valós összeférhetetlensége, amely a brazilok elleni világbajnoki döntőben tetőzött. Itáliában sokan átkozzák azért, mert az akkor már aranylabdás Riverának csupán pár percet adott a mérkőzés végén. Ami két évvel korábban az Eb-sikerrel naggyá tette, az 1970-ben nem következett be. Bátor húzását (a korábban már ismertetett játékoscserét a Jugoszlávia ellen megismételt döntőben) nem merte meghozni két évvel később, Brazília ellen. A németek elleni elődöntőben teljesen kimerült csapaton nem frissített kellőképpen, és egyetlen kivétellel azonos kezdőcsapatot küldött pályára. Itália, amíg bírta, tartotta magát (1-1), de idővel a brazilok felőrölték a fizikálisan elfáradó olaszokat, és végül 4-1-es vereséget mértek rájuk.


Képek: athlet.org, calciopedia.com, A Calcio titka, storiedicalcio.altervista.org


A szerző a Calcio Analyst Italia nevű nemzetközi podcast adás szerkesztője

Írj hozzászólást