Fabio Capello öröksége az egyetemes futball számára – II. rész (A sikertelenség)

Fabio Capellóról, minden idők egyik legnagyszerűbb szakvezetőjéről szóló mélyebb elemzésünk első részében kifejtettük, milyen szakmai örökséget adott át az egyetemes labdarúgásnak, és edzői pályafutása során hogyan döntött meg számos rekordot.  A cikksorozat második felében arra világítunk rá, hogy Don Fabio csapatai miért nem voltak nemzetközi szinten versenyképesek az ezredfordulót követően. A szerző mélyelemzésének eredeti, olasz nyelvű változata az itáliai Calcio Critico szaklapban jelent meg először, 2014. november 16-án és számos nemzetközileg elismert szakíró merített belőle. 


A Capello-cikk első része kattintás után elérhető.


 

Emlékszem egy jelenetre 2006-ból: Fabio Capello irányításával a Juventus 4-0-ra verte a Cagliarit az olasz bajnokság aktuális fordulójában. Akkoriban az olasz és nemzetközi sajtó egyöntetűen arról írt, hogy Capello csapata Európa egyik legerősebb együttese. A hazai bajnokság egyértelmű uralkodója, a Juventus a Bajnokok Ligájában is szerepelt. Emlékszem akkori, Milánóból küldött beszámolómra, amely a Magyar Rádió adásában hangzott el, s melyben arra hívtam fel a figyelmet, hogy a Juventus – bár valóban verhetetlennek mutatkozott – alacsony intenzitású játékkal hozta mérkőzéseit. 

Ez az olasz futball általános jellemzőit ismerve nem számított különösebben meglepőnek, de akkori elemzéseimben nem csupán a német, angol vagy spanyol csapatokkal hasonlítottam össze Capello sztárokkal teletűzdelt Juventusát, hanem Ancelotti Milanjával és Marcello Lippi korábbi Juventusával is. A Juventus Olaszországban a Capellóra tökéletesen jellemző, a mindenkori bajnoki szezonra kimagaslóan – fizikális, taktikai és strukturális szempontból egyaránt – felépített együttes benyomását keltette, amely két egymást követő évben is bajnoki címig jutott. Az az együttes, amely eközben Európában – elsősorban a kieséses szakaszban – nem tudott két egymást követő évben hatékony futballt felmutatni.

 

De vajon miért? 

Amíg a kilencvenes években, egy kivétellel, minden évben volt olasz finalista a BEK/Bajnokok Ligája aktuális kiírásában, vagy éppen házi döntőt rendeztek olasz csapatok részvételével az akkor igen nívós UEFA-Kupában, a kétezres években ez már korántsem volt így. Üdítő kivételnek számított 2003-ban a két olasz döntős és egy harmadik itáliai csapat, az Inter elődöntős szereplése. Az olasz futball ugyanakkor szép lassan elvesztette vezető szerepét, átadva az uralmat előbb az angol, majd a spanyol csapatoknak. 

 

Itáliában 

Az olasz labdarúgás mindig is – sajátos taktikai hitvallása miatt – elszigetelt futballkultúra volt Európában, és a Juventus, amely mindig is az egyetemes talján futballfilozófiával azonosult, a Capello-féle bombaerős csapattal sem volt képes felvenni a versenyt az egyre erősebb pénzügyi háttérrel bíró angol együttesekkel szemben.

Don Fabio taktikája kudarcot vallott a korábban már említett intenzív futballal szemben. Ekkortájt csupán a modernebb, európaibb felfogást követő klubedző, a labdatartásra és kreativitásra hangsúlyt fektető Carlo Ancelotti és Milanja tudott felülkerekedni és taktikailag megverni az erősödő európai ellenfeleket. Köszönhető ez annak is, hogy Berlusconi Milanja elsősorban mindig is Európában kívánt kitűnni, és ehhez a hitvalláshoz igazolt klasszis futballistákat.

Capello csapata, bár erősebb kerettel rendelkezett, mint korábban Marcello Lippié, képtelen volt hatékony támadófutballt felmutatni Európában, aminek következtében olyan együttesek ellen csak szenvedett, mint a Brugge vagy a Werder Bremen. Ennek oka, hogy a defenzív futballfilozófiájáról ismert vezetőedző nem tudott megválni régimódi felfogásától, miközben az európai futball rengeteget változott a Capello milánói és torinói időszaka között eltelt évtizedben (1992–2005). 

Capello első milánói időszakában olyan klubnál dolgozhatott, amely az európai szereplésre helyezte a hangsúlyt, ennek megfelelő játékospolitikát folytatott, és közvetlenül Capello előtt Arrigo Sacchi keze nyomán már kellően elismertté és hitelessé vált. Ennek köszönhetően egy európai porondon is önbizalomtól duzzadó környezetben végezhette munkáját, s az ellenfelek mind hazai, mind nemzetközi szinten kellő tisztelettel léptek pályára a Verhetetlen Milan ellen. A kétezres években azonban feltűntek az új, dinamikusabb és intenzívebb futballt játszó angol klubok Európában, amelyek a kilencvenes években még kevésbé tudtak érvényesülni. Az új évezredben viszont, a kedvező pénzügyi hátterüket kihasználva, számos külföldi sztárt felvonultató brit csapatok olyan intenzitással futballoztak, amit az olasz csapatok a szervezett játékukkal és taktikájukkal általában képtelenek voltak kellő hatékonysággal ellensúlyozni. 

A pragmatikus Capello korábban éppen ezt hangsúlyozta ki egy Bajnokok Ligája mérkőzés után. Az AS Roma vezetőedzőjeként a Liverpool ellen elveszített mérkőzés után (2002. március 20.) azt nyilatkozta, hogy az olasz futballnak mind taktikai, mind technikai értelemben súlyos gondjai vannak Európában.

Kiemelte, hogy játékosai a Liverpool intenzív játékára nem voltak felkészülve. Európa modern kori futballjában a gyorsaság, a játékolvasás képessége és a fizikális felkészültség a döntő. Nem véletlen az, hogy a spanyol uralom előtt az angol klubok – számos afrikai és francia focista igazolásával – évekig dominálni tudtak az európai futballban egy egyszerű, de gyors kontratámadásokra építő játékkal. A mai angol ligában elsősorban ők testesítik meg az ideális labdarúgót. Kivételes technikai adottságaik mellé különleges gyorsaság is párosul. Ilyenek például Wiltord, Henry, Drogba és a többiek. Angliában ugyanis a kétezres évektől kezdve az élklubok elsősorban kiváló fizikai adottságokkal rendelkező, erős testfelépítésű, gyors sportolókat vásároltak, akik emellett technikai és taktikai értelemben is felkészült labdarúgók. Capello azonban nem talált megoldást erre a problémára, s a Juventus más európai ellenfelekkel szemben sem tudott hatékony támadófutballt felmutatni. Ennek olvasatában meglehetősen érdekes felidéznünk a volt angol és orosz szövetségi kapitány nyilatkozatát, melyet 2010-ben a Radio anch’io lo sportnak adott.

 

„Az európai porondon nagyon rosszul állunk, és ez elkeserítő dolog. Hogy miért? Erről lehetne vitatkozni. Talán az eltérő látásmódunk az oka, és hogy ezzel talán túlságosan megelégszünk a hazai színtéren. Európában az a futball, amely jobban épít a jó fizikumra, a keménységre és a technikára, eredményesebb, mint a mi kifinomult játékunk.”

 

Ezzel egyetérthetünk. 

 

„Az olasz futball azért nyert az Interrel Bajnokok Ligáját, mert számos külföldi játékost szerepeltetett: én azt mondom, nem elég csupán az erős láb, hogy világelsők legyünk. A fizikai erőre éppúgy szükség van, mint arra is, hogy végig bírd a kilencven percet akkor is, ha a bíró nem szakítja félbe ötvenszer a mérkőzést. Megmosolyogtat, amikor azt hallom, hogy 4-2-3-1 vagy 4-4-2: a modern futball alapja a 9-1, ahol minden játékos egyszerre támad és védekezik. Felejtsük el, hogy csupán egy-két játékossal gólt lehet lőni a büntetőterületen belül… ez csupán utópia.”

 

Sok igazság van az interjú második felében is, de elgondolásom szerint a negatív szereplésnek más okai is vannak, főként azért, mert éppen maga Capello volt képtelen számos külföldi sztárt felvonultató csapataival sikeresen szerepelni. 

Az igazság az, hogy a korábban említett AS Roma-Liverpool-párharc elvesztése után Capello a későbbiekben sem a Juventusszal, sem pedig a Real Mariddal nem tudott egy modern futballra épülő, megfelelően működő, hatékony játékrendszert felmutatni az európai porondon, így első számú felelőse lett csapatai rossz szereplésének. 

Kevés kockázatot vállalva hibás felfogásban vezette számos külföldi és olasz sztárjátékossal felálló csapatait, amelyek nemzetközi szinten egysíkú mérkőzéseket játszottak, és sosem törtek egyértelműen győzelemre a találkozók kilencven perce alatt. Ez a helytelen álláspont a későbbiek során is visszaköszönt, ahogy azt láthattuk a Capello vezette orosz válogatott Dél-Korea, Belgium és – a vezetés megszerzése után – Algéria elleni világbajnoki találkozóin is. E mérkőzéseket elemezve ugyanis nehéz felfedezni a Capello említette 9-1-es játékrendszert

A legjobb példa a 2000-es években jellemző európai sikertelenségére egy másik (0–0-ra végződő) Roma-Liverpool-mérkőzés, amely világos képet fest Capello régimódi felfogásáról. A 2001-ben lejátszott mérkőzésen a tudósítók arról számoltak be, hogy „Capello csapata képtelen volt végigvezetni egyetlen épkézláb támadást a kilencven perc alatt”. Ezt tudván az embernek az az érzése támad, mintha a Juventus 2005- ös és 2006-os, a Liverpool és az Arsenal ellen elbukott mérkőzéséről olvasna. Capello, aki a modern kori európai futball intenzív játékot mutató csapataival nem tudta felvenni a versenyt, rendre megelégedett egy kedvező eredményt megcélzó játék erőltetésével. Ezt a világbajnokság során az orosz válogatottnál is láthattuk, amikor Kerzhakovot a padon tartotta az első két találkozón, és csak akkor vetette be, amikor eredményt kellett mentenie. Mire azonban Don Fabio elhatározta magát, csapata már képtelen volt ritmust váltani. Késői cserék, kevés dinamika.

Ha egy csapat valamihez nincsen hozzászokva, azt nem lehet sikeresen alkalmazni a döntő pillanatokban.

A spanyol és német csapatok ellen ez nem látszik, mert futballjuk az olaszokéhoz hasonló tempóban zajlik: erősek, de nem a szélvészgyors futballra építenek, mint az angolok. 2005-ben Capello Real Madrid ellen aratott mesterművét és nagy sikerét követően (itt látható, hogy a német, illetve spanyol klubok ellen eredményes tudott lenni azonos taktikával), ismét kifogta Benítez Liverpoolját a BL-ben, amely Torinóban 3-5-2-vel lépett fel a Zebrák ellen. Az angliai odavágó első 25 percében a Juve nem volt jelen a pályán, és bár később több helyzetet elhibázott, 2–1-es veresége ellenére bízhatott a visszavágó sikerében. Torinóban azonban a Juventus nem alakított ki sok helyzetet, és keveset kockáztatott. Az Öreg Hölgy megérdemelten esett ki, és okozott hatalmas csalódást Moggiéknak is. Ekkor azonban még senki sem tudhatta, hogy egy esztendővel később, a várva várt újabb próbálkozás során a Juve még lehangolóbb teljesítménnyel búcsúzik majd a kupától az Arsenallal szemben. Ezekről a kudarcokról egyértelműen a szakvezető tehetett. A Juventus ugyanis nem volt játékban a 180 lejátszott perc alatt, és az adott évben, Bréma és München után, a londoni vendégjátéka során ismét csalódást keltett. A Juventus elsősorban a lehangoló, lélektelen játéka miatt keltett bosszúságot szurkolóiban a BL e két kiírásában – számos nemzetközi sztárjátékossal a soraiban… (Gondoljunk itt a korábban citált Capello megjegyzésre Mourinho Interének BL-sikerével kapcsolatosan!) 

 

Európában 

Amikor e neves szakvezető modern kori nemzetközi eredményességét nézzük, fontos megvizsgálnunk Capello külföldi együtteseinek sikerességét is, hogy rávilágítsunk, mennyire fontos egy edző filozófiája, amely meghatározza e csapatok teljesítményét. Itt világosan láthatjuk, hogy nem csupán olasz klubok és csapatok és az általuk képviselt labdarúgás bukott el az említett évek során, hanem a merőben más futballkultúrát és -filozófiát képviselő együttesekben sem találjuk a Capello által elvártak sikeres megvalósítását.

Ez pedig újabb bizonyíték Don Fabio modern kori játékban való eredménytelenségére. Capello 2006-ban ismét a Real Madridhoz került, és első évében újfent képes volt a bajnokságot elhódítani a szokásos pragmatikus, kevésbé szórakoztató, de annál eredményesebb futballjával egy, a korábbi Galaktikusokéhoz képest gyengébb kerettel. Ugyanakkor ismét idejekorán elbukott aktuális csapatával, ezúttal a Bayern Münchennel szemben, a Bajnokok Ligája nyolcaddöntőjében a már-már szokásos fantázia nélküli játékkal.


 

Amikor Madrid után Capello felkérést kapott az angol válogatott szövetségi kapitányi posztjára, nagy érdeklődéssel vártam, mire lesz képes az olasz szakember a nemzetközi szinten viszonylag versenyképes kerettel az európai kupák lebonyolításához nagyon hasonló versenysorozatban: csoportmérkőzések, majd kijutás után csoport- és egyenes kieséses rendszer.

Ahogy akkoriban Torinóban és Madridban, később pedig Londonban és Moszkvában Capello bizonyította: amennyiben egy többfordulós versenysorozatban érdekelt, képes győzelemre vezetni csapatait, amennyiben azonban egy egyenes kieséses szakaszban hasonló kaliberű ellenféllel találja szemben magát, együttesei hajlamosak elbukni. Don Fabio pedig nem tartozik azon legjobb edzők közé, akik képesek túljutni ezeken az akadályokon. Az angol és az orosz válogatottal ugyanaz történt, mint a Juventusszal vagy a Madriddal (az AS Roma esete csupán azért más, mert attól a kerettől nem várták el egyértelműen a kiemelkedő nemzetközi szereplést): 

Capello csapata a bajnoki fordulók/csoportmérkőzések/selejtezők során biztosan menetelt a kitűzött cél felé, egy kevésbé közönségbarát, de annál egyenletesebb teljesítménnyel, amely hátterében az általa a játékosokba nevelt magabiztosság és lelkiállapot állt, s csapata tudatában volt saját képességének. Ahogy a milánói évek során, az ellenfelek is kellően tisztelték Capellót, tartottak együttesétől, amely egyedülállóan egyenletes és következetes játékot mutatott. Amikor azonban a kieséses szakaszban, hasonló kaliberű riválisok ellen, modernebb edzői felfogást képviselő szakvezetőkkel álltak fel az ellenfelek, már más volt a helyzet. A fentebb említett évtized minden egyes párharcában Capello aktuális ellenfelei nyíltabb futballra törekedtek, és többek között ennek is köszönhették a sikerüket a Don Fabio vezette legénységgel szemben. Egy nyíltabb, európaiabb, modernebb játékkal képesek voltak ellensúlyozni Capello szervezett, betonbiztosnak tűnő futballját. Mindennek hatására Capello játékosai szép lassan veszítettek önbizalmukból. S míg egy bajnokság során sokkal több idő és lehetőség van javításra – hiszen, ha elbukunk, a következő találkozón van lehetőségünk módosítani –, addig egy kupasorozat gyilkos és könyörtelen. Különösen egy olyan gárda számára, amelyben rendre hiányoznak az azonnali váltások, ahol a kreatív futballisták általában be vannak fogva. Nincs módjuk színt vinni a játékba, mert kötöttek a szerepek egy olyan játékrendszerben, amely nem ad igazán teret számukra egy ötletesebb, pozitív értelemben olykor individualitást igénylő intenzív futballra. 

 

Konklúzió 

Bár Oroszországot Capello vezette ki a világbajnokságra, közel két évtizede nincs számottevő eredménye a nemzetközi porondon, és ezen nem tudott változtatni a legutóbbi megbízatásai során sem. Ahogy ezt láthattuk az orosz válogatott világbajnoki csoportmérkőzésein is késői cseréivel, rugalmatlanságával, kreatív játékosokat visszatartó játékrendszerével: kockázatvállalás nélküli, biztonságos játékra való törekvés, amely visszatartja a kreatív játékosok kínálta előnyök kamatoztatását. Láthattuk ezt a csúfos oroszországi kalandot, az elbukott Európa-bajnoki kvalifikációt, amely orosz politikusok nyílt tiltakozásához és a szakvezető idő előtti távozásához vezetett a kapitányi poszt éléről. Kivesézhetnénk az évek során, az egyes csapatoknál alkalmazott különböző játékrendszerek, taktikai megoldások repertoárját, de nem ezek között találnánk rá a helyes válaszra.


 

Egy dolog ugyanis biztos Capello mindenkori csapatának játékában: pragmatikus, védekező, kevésbé látványos futball, amely korlátozza a kreatív labdarúgók támadó fázisban rejlő potenciálját, valamint csapatának azon képességét, hogy menet közben váltson, és ezzel meglepje ellenfeleit. 

A bajnokságok során számos esetben volt igaz együtteseire, hogy kiegyensúlyozott teljesítményüknek köszönhetően maximális pontszámot gyűjtöttek be kis-és középcsapatokkal szemben, a rangadókon pedig szoros eredményt értek el (hol győzelem, hol döntetlen, hol vereség). Edzői pályafutása második korszakában, a kétezres években a nemzetközi kupaküzdelmek során azonban, amennyiben hasonlóan erős játékoskerettel felvértezett, nyílt, és hatékony támadófutballt felvonultató együttes ellen találkoztak csapatai a kieséses szakaszban, akkor a fenti recept nem jelenthetett megoldást. 

Fabio Capello hatalmas edzői karriert tudhat magáénak. A cikksorozat első részében kiemeltem kivételes tehetségét és páratlan pályafutását, amelynek köszönhetően nem csupán az olasz futball mindenkori edzőlegendái között tartják számon, hanem nemzetközi viszonylatban is. A kiemelkedő tudású szakvezető örökre beírta magát a legnagyobb európai klubok sikerkönyveibe, ahol játékos és/vagy edzői karrierje során megbízást kapott. Fabio Capello dicső pályafutása nemcsak tovább öregbíti a világon egyedülálló olasz taktika hírnevét, de annak egyik legkiemelkedőbb interpretálójaként felbecsülhetetlen értéket és örökséget adott át a világ labdarúgása számára is. Méltán nevezi a futballvilág a valaha volt egyik legnagyobb szakvezetőnek.


A szerző hivatalos Facebook-oldala. Kövesd, ha az olasz labdarúgás aktív, mély interpretációs közegéhez szeretnél napi szinten tartozni: https://www.facebook.com/calcioanalyst


A képek forrása: Getty Images


A cikksorozat első része:

Fabio Capello öröksége az egyetemes futball számára – I. rész (A siker)

0 0 votes
Article Rating

Írj hozzászólást

1 Comment
Oldest
Newest Most Voted
Inline Feedbacks
View all comments
DelJuve
4 hónapja

Sziasztok!
Capello soha nem volt jó edző!
És ami még nem tetszik/tetszett benne, hogy ordibàlt a jàtékosokkal!
Lehet dicsérni, de kimagasló eredményt nem ért el edzőként!

1
0
Would love your thoughts, please comment.x
()
x