A csoda, ami nem csak három napig tart – Hogyan került Tuchel Chelsea-je a BL-döntőbe?

Hiába emlegették néhányan az idény előtt sötét lóként a nyári nagybevásárlást tartó Chelsea-t, kevesen gondolták komolyan, hogy Frank Lampard vezetésével komoly trófeákért harcolhatnának a londoniak. A klublegenda januári menesztésekor már egy lyukas garast nem adott volna senki a Kékek szezonjáért. Aztán érkezett Thomas Tuchel, és bő három hónap alatt a feje tetejére állította a Stamford Bridge-et. Talán nem is az a nagy szó, hogy 2012 után ismét BL-döntőt játszhat a csapat – sokkal inkább az, hogy mindezt teljesen megérdemelten teszi.


(X) Regisztrálj a Büntetőn keresztül az Unibetre, és befizetési bónuszod mellé 10 ezer Ft ingyenes fogadást is kapsz ajándékba!


 

Párját ritkító hullámvasútként jellemezhetjük a Chelsea elmúlt 12 hónapját. Frank Lampard előre lesajnált csapata előbb kiharcolta az idei BL-indulást, majd a korábbi átigazolási tiltásuk varázsütésre a pandémiától felborult piac csúcsragadozójává tette a Kékeket, akik aztán a biztató kezdés után hamar köznevetség tárgyává váltak közel negyedmilliárd eurós költekezés elmaradó eredményei miatt.

Ebbe a közegbe érkezett meg január végén Thomas Tuchel, aki a közelmúlt legmeggyőzőbb edzői startjával rúgta be az európai elit ajtaját – merthogy ne legyenek kétségeink, az elmúlt hónapok alapján a semmiből hirtelen igenis ide kell sorolni a Chelsea-t.

A fináléig vezető út persze már jóval a bajor taktikus kinevezése előtt elkezdődött. Ha valahol, az angol fővárosban pontosan tisztában lehettek a csoportelsőség fontosságával: a klubnak 2014 óta minden alkalommal a nyolcaddöntő jelentette a végállomást, miután előbb kétszer a Paris Saint-Germainnel, majd az FC Barcelonával és a Bayern Münchennel sorsolták össze, így a Chelsea-játékosok első kézből tapasztalhatták meg, mennyire életbevágó, hogy a decemberi sorsolás előtt a lehető legjobb helyzetbe hozzák magukat. Az akkor még Lampard vezette csapat nem is okozott csalódást, igaz, nem is lett volna egyszerű – a Sevillával, a Stade Rennes-nel és az FK Krasznodarral kiegészülő kvartett az idei kiírás egyik legkedvezőbb csoportja volt. A kényelmes őszi feladatnak egy kritikusnak ígérkező, de végül simán megoldott pontja volt: a Sevilla otthonában vívott összecsapás döntött az első hely sorsáról, ám az addigra már továbbjutott, tartalékos csapatok összecsapása végül parázs csata helyett Olivier Giroud mesternégyeséről maradt emlékezetes.

A londoniak szerencséjére a csoportkör küzdelmei már épp befejeződtek, mielőtt a decemberi hajtás során teljesen szétesett a Lampard-projekt. Az ünnepek környékén aligha volt bárki, aki az elmúlt években megszokottnál hosszabb BL-menetelést vizionált volna. Hiába a csoportelsőség, a Kékeket a legnehezebb megkapható ellenféllel, a spanyol bajnokságot a sorsolás pillanatában (vesztett pontok tekintetében) kényelmesen vezető Atlético Madriddal húzták össze. Azonban minél inkább közeledett a párharc, annál jobban látszottak megfordulni az erőviszonyok.

Thomas Tuchel a bukaresti (a vírushelyzet miatt rendezték a román fővárosban a mérkőzést) odavágó előtt szűk egy hónappal vette át az angol együttes irányítását, és az általában hátráltató feszes menetrend bizonyos szempontból nagyon is kapóra jött az új tréner számára. A szűkös időkeret ellenére is hét mérkőzése volt összecsiszolódni csapatával, ez alatt pedig azonnal rendbe tudta tenni a gárda védekezését – a találkozó előtt egy komikus Antonio Rüdiger-öngólt leszámítva mindössze egyszer tudták bevenni az ellenfelek Édouard Mendy hálóját. Ezzel szemben az Atléti ugyanebben az időszakban lejátszott öt találkozójából mindössze kettőt tudott megnyerni, és már szemmel láthatóan megindult a visszaesés, ami a Matracosok egész tavaszát jellemezte.

Tuchel mindenekelőtt régen látott stabil védelmet épített a Stamford Bridge-en, azonban az általa képviselt „safety first”-hozzáállás egyúttal azt eredményezte, hogy a támadóharmadban sokszor elég tompák voltak a londoniak próbálkozásai. Épp ezért kulcsfontosságú belátni, hogy a német stratéga húzásai nem ülhettek volna annyira, ha egy-egy játékosának bravúros megoldásai nem hozták volna kedvező helyzetbe csapatát.

 

Giroud csodagólja bár megérdemelt volt, a semmiből jött Bukarestben

Arra talán mindenki emlékszik, hogy melyik volt ez a pillanat az Atlético ellen. Giroud mesteri ollózása egy megérdemelt idegenbeli gólt jelentett az abszolút semmit nem mutató spanyol gárda ellen, azonban így a feledés homályába merült, hogy Tuchel egyáltalán nem találta a választ a „hazaiak” hatvédős reteszére. Timo Werner bal oldali támadóként, védelem mögötti terület híján nettó emberhátrány volt, ahogy a francia toronycenter sem tudott megbirkózni a spanyol bekkekkel – egyedül a jobb oldalon szereplő Mason MountCallum Hudson-Odoi páros tudta néha megbontani az Atlético hátsó alakzatát. Mégis, egy rosszul sikerült felszabadítás, egy ösztönös megmozdulás, és jóformán el is dőlt a párharc. A visszavágón lépéskényszerbe került ellenféllel szemben a Chelsea játszhatta elsőosztályú kontrajátékát, és miután egy lerohanásból Hakim Ziyech megszerezte a vezetést, egy pillanatra sem tűnt úgy, hogy a madridiaknak esélyük lehet a továbbjutásra.

A kedvezőtlen nyolcaddöntős sorsolásért aztán bőven kárpótolta a sors Lőw Zsoltékat. A következő körben ugyanis az általánosságban leggyengébbnek ítélt versenyben maradt csapattal, az FC Portóval kellett megvívniuk az elődöntőbe kerülésért.

 


(X) Az Unibeten immár statisztikai adatokra is fogadhatsz! Tedd meg a tétedet a topligás és BL-mérkőzéseken lövésekre, kaput eltaláló lövésekre, lapok vagy lesek számára!


 

A portugálok az Atléticóhoz nagyon hasonló kihívásnak ígérkeztek: mindkét csapat kőkemény védekezésére alapozza játékát, azonban sejthető volt, hogy amint a portóiak hátrányba kerülnek, nem rendelkeznek majd a visszakapaszkodáshoz szükséges támadópotenciállal. Sérgio Conceicao együttese viszont meglepetésre sokkal nagyobb fejtörést okozott a londoniaknak, mint a magasabban jegyzett spanyolok: a Porto betömörülés helyett jóval magasabban fojtotta meg a Chelsea játékát azzal, hogy okos és agresszív letámadásával teljesen elszigetelte a duplahatos tagjait a build-up során. Ismételten egy semmiből jött ragyogó egyéni villanás, ezúttal Mount csodás labdaátvétele hozta meg a vezető gólt, és ezzel együtt gyakorlatilag a továbbjutást is – a londoniak úgy tudták elbúcsúztatni a Portót, hogy a két mérkőzés során rá sem voltak kényszerítve, hogy akár rövidebb időn át tartós nyomás alá helyezzék ellenfelüket.

Az elődöntőben a Real Madrid következett – Zinédine Zidane BL-veteránjai voltak az elsők, akik – persze nem ész nélkül, de – nyílt sisakos küzdelembe mertek bocsátkozni Tuchel együttesével. Fontos megjegyezni, hogy napjaink Real Madridja aligha mérhető a néhány évvel korábbi sikercsapathoz, de ebben a körben mutatkozott meg Európában is, ami a Premier League-ben már addigra világossá vált: ez a Chelsea a „nagy meccseken” működik igazán jól.

Több alkalommal láthattuk, hogy a kötelezőnek tűnő találkozókon tanácstalan a sokszor akár hét védekező szellemű mezőnyjátékossal felálló csapat, a kiélezett párharcok viszont tökéletesen állnak erősségeiknek.

 

A Chelsea könnyedén lépett túl a BL-rekorderen

A Chelsea könnyedén lépett túl a BL-rekorderen

A londoniak óvatos labdatartáson alapuló, rendkívül kompakt védekezése egyszerre tudja állni a sarat a világ szinte bármely csatársora ellen és alkalmas arra, hogy a bátrabb ellenfeleket kicsalogassák labdaszerzés reményében. Ha ez megtörténik, a vonalak közé visszalépő presszing-rezisztens támadóik egy pillanat alatt képesek ráfordulni a kiszolgáltatottá váló védelemre – elsősorban Wernernek köszönhetően. A Lipcséből érkezett játékos első szezonjáról sok rosszat el lehet mondani, de ezeken a meccseken Tuchel tervének kihagyhatatlan láncszemévé válik: fáradhatatlanul támadja a védők mögötti területeket, akik ezáltal nem mindig tudják felvenni visszalépő társait, ha pedig mégis megteszik, a helyükre belőtt labdával támadhatja a kaput. Ennek tökéletes példáját láthattuk már többek között a Liverpool, a Manchester City és a Real Madrid ellen is.

Ugyanis, bár az egyenes kieséses szakaszban a Real volt legtovább meccsben a Chelsea-vel (az utolsó tíz percre fordulva még mindig egy gólra volt a hosszabbítástól), valójában messze Luka Modricék tanúsították a legkisebb ellenállást a három párharc során. Karim Benzema és társai egy, a visszavágó elején közelről leadott fejest leszámítva akcióból egyszer sem tudtak igazi helyzetet kialakítani, míg a másik oldalon sorra maradtak ki a lehetőségek, és csak Kai Havertzék rossz kapu előtti formájának volt köszönhető a szoros(abb) végeredmény. A továbbjutás kulcsa ismételten az ellenfél védelme mögötti területek kiaknázásában rejlett: Tuchel különösen agresszív utasításokkal látta el csapatát, a két szárnyvédő és N’Golo Kanté is rendszeresen futott be a megnyíló résekbe.

Hogy mennyire jól működik Tuchel csapata a rangadókon, jól szemlélteti egy elsőre egészen hihetetlennek tűnő statisztika is. 2010 (!) óta a Chelsea vezetőedzői közül Carlo Ancelotti tudta behúzni a legtöbb idegenbeli top hat közé tartozó csapat elleni sikert, miután tíz alkalomból háromszor tudott diadalmaskodni. A német tréner az első három próbálkozásából a lista élére ugrott…

Az együttes sokoldalúságát vitathatatlan hiányosságai ellenére nehéz lenne tagadni: a betömörülő védelmek ellen a konzisztens csapatszintű támadójáték hiányában is bőven van elég egyéni minőségük, amivel akár a semmiből is a saját javukra képesek fordítani a mérkőzés menetét, a komolyabb játékerőt képviselő ellenfelekre pedig a játékosok egymást jól kiegészítő profiljai (és a rájuk illeszkedő stratégia) miatt nagyon veszélyesek. Hiába a könnyebb ág – nem szabad elfelejteni, hogy a sorsolásnak hála a Chelsea elkerülte a végső esélyesnek számító Bayern München, PSG, Manchester City triót –, Tuchelék úgy kerültek a Bajnokok Ligája fináléjába, hogy a menetelés során egy pillanatra sem álltak kiesésre, ami mindenképp megsüvegelendő teljesítmény.

Ettől függetlenül ez a Chelsea nem Európa legjobb csapata, és ezen a tényen az sem fog változtatni, ha május végén César Azpilicueta emelheti magasba a hőn áhított trófeát. Az viszont biztos, hogy kevés olyan együttes van a kontinensen, amelynek jelenleg ennyire feküdnének az egyenes kieséses kupapárharcok – és azt már 2012-ben megtanulhattuk, hogy a Bajnokok Ligájában nem mindig a legjobbak győzedelmeskednek.

0 0 votes
Article Rating

Írj hozzászólást

0 Comments
Inline Feedbacks
View all comments
0
Would love your thoughts, please comment.x
()
x